Az olvasónak szinte elég, ha összeolvassa a Papírhajó című kötet első meg az utolsó versét, a Látomásokat s a Komor időt – „Csupán a múló évszakok / örökké hulló függönyén keresztül / áttetsző buborék árnyékában / meghúzván magamat / igyekszem nem létezni”, indul a könyv, s a végén: „Én azt hiszem, az idő itt lakik / a fújtató melletti csontszobában, / és búskomor, mert nincs elég tere, / mert nem szapora, surranó, gazdátlan” –, hogy értse, László Noémi költői számvetésének egyik központi kérdése az idő, s az időben változó-megváltozó önmaga. Huszonkét éves korából datálja az első ciklus verseit, harmincötből az utolsókat. Ciklusból ugyanannyi van, mint kötetből, a cikluscímekhez tartozó évszámok kötetek megjelenésének évszámai – azonban a cikluscímek nem esnek egybe az adott években megjelent kötetek címeivel. Ami egyrészt persze kézenfekvő: a válogatás helyenként átírással, javítással jár, bekerülnek új darabok a régiek közé, egyáltalán a szelekció megváltozott jelentéstartománya nem fedhető le a régi címmel, hanem újért kiált. Másrészt ebből az eltelt idő tartalmának, a múlt megváltoztathatatlanságának kicsi kikezdése is kiolvasható, ha az olvasó már felfigyelt a föntebb említett idő-problematikára. László Noémi dacol az idővel, visszanyúlva átrendezi, átpozicionálja verseit, új kontextust teremt, még a kötetcímeket is átírja, mintha átírható lenne a múlt, s ügyel, hogy a régire ne emlékeztessen semmi – például nem szerepelnek a könyvön a szerző korábbi munkái, és semmi más jelzés nincs arra nézvést, hogy mik az eredeti címek. A múltról a peritextuális térben kevés szó esik. Nekem viszont azt azért mindenképpen el kell mondanom, hogy öt év telt el László Noémi legutóbbi, Százegy című kötetétől az új könyvig. Hogy a Papírhajó válogatott verseket is tartalmaz az újak mellett, nagyon jó döntés: nem csak azért, mert a korábbi kötetek jobbára hozzáférhetetlenek, különösen az első három, hanem mert László Noémi költészete régóta bőségesen megérett már arra, hogy – később majd talán korszakküszöbként is olvashatóan – nagyobb igényű, s megjelenésében is reprezentatív „összefoglalást” kapjon.
Az olvasó maga is az idővel dolgozik, legalábbis saját időtapasztalatának egy aspektusával, amely a versekkel való első találkozás élményét őrzi (más a helyzet azokkal, akik a versekkel első ízben találkoznak, azaz 2009-ben, illetve utána az 1995-ös versekkel, noha a távlat nem jelenthet kontrasztot, hiszen a líramodell épp annyira érvényes ma is, mint amenynyire érvényes volt akkor) – amely élményt, azt hiszem, képes átrendezve is felidézni a gyűjtemény. Nyilván komoly kérdésként bukkan fel egy ilyen válogatással szemben a honnan hova kérdése, s hogy közben milyen állomásokkal. A kérdésre válaszolni természetesen egyszerre könnyű és nehéz. László Noémi költészete indulása pillanatától látványos, amennyiben látványosnak tekinthetők a rímek, a jól elkapott ritmusok-verszenék. Ebben nála sohasincs hiba. A keresés, az önépítés különbözőképpen megközelített és kibeszélt problémakörei is ott munkálnak a kötet minden szakaszában. A nagy kérdések inkább hangulatokban, színekben transzponálódnak mindannyiszor, mintsem a klasszikus gondolati vers alakzatában. László Noémi költészete, mint minden komoly költészet, ki kell, hogy alakítsa gondos olvasójában a saját olvashatósági módját, saját javaslatait nyelvének megközelíthetőségére, teljes megértésére – noha aki nem törekszik értésre, László Noémi verseit még az is élvezheti, legfeljebb igazolva látja a szerző Krédóját: „jelentéktelen dolgokon / gondolkodom” (64). Az áttekintés lehetőséget teremt ezen olvasási mód megépítési folyamatának belátására, jobban mondva, az olvasónak önmagán való lemérésére – azt hiszem, ehhez éppen megfelelő terjedelmű a gyűjtemény. A korai darabok közül kevesebbet válogatott be a szerző vagy a szerkesztő (Gáll Attila – nincs jelzés arra nézvést, a gyűjteményt melyikük állította össze), de elég pontos a találatok száma: azzal szemben, hogy hasonló gyűjteményeknél a szerző pályáját ismerő olvasó folyton felszisszen, ezt miért, s azt meg mért nem, itt, azt hiszem, jó érzékkel lettek megválogatva a versek, benne van minden, amitől/amiről László Noémi költészete megismerszik.
Például a László Noémi-vers jellegzetes eljárása, hogy a könnyű kézzel irányított rímelés az utolsó sorokban súlyos mondatokba torkollik. A könnyed „csevegés” hangsúlyos pontokon elmélyül, aztán visszatér a könnyedség, csak már más árnyalatot öltve. Ez mintha e kötet szerkezetére is igaz lenne. Ciklusról ciklusra mélyülnek a versek, még azt is megkockáztatnám, hogy elsőre, így, egyben olvasva a 2000-es (illetve utáni) versek mintha árnyalatnyival visszafogottabbak lennének a formailag izgalmasabb, és mindenképpen üdébb első két ciklus után: az életkori érés, az élettapasztalatok sorjázása érezhetően ránehezedik arra a habkönnyű nyelvezetű, rímes-játékos, könnyed versformára, mely László Noémi poétikájában a kezdetektől domináns, s amely felszíni struktúrájával szinte szembemenően, azzal mintegy termékeny feszültséget teremtve, mindig is komoly mélységek kifejezésének tartott remek keretet. Számomra legizgalmasabbak az új opuszok, melyek a Lámpagyújtás – 2008 ciklusban kaptak helyett. Izgalmas, ugyanakkor meglepő is, hogy miről beszélnek László Noémi új versei. A Vendég mintegy visszatekintő, számvető vers, a Vakvágányon első szakasza a halálról beszél, amely a következő, Ideál című darab központi kérdése. A leghalkabb szó a kiábrándulás verse: azt mondja, „nincs magasabb cél, végső küldetés” (142) – s ugyanaz a visszavonulás-lemondás olvasható a Gyújtogatásban is: „Ez egyszer hadilábon állok a / felelősség és komolyság ügyével // (...) Kart karba öltve sétál bennem / akarat, gyengeség, harag, nosztalgia” (145). Persze, nem idegen tőle továbbra sem a játék, a formai brillírozás, mint a Születésnap, amely természetesen József Attila-átirat – de ebben is ott lappang most a máshol is olvasható kiélezett keserűség: Mókázik velem a halál. Különben érdekes módon itt – és jószerivel csak itt – jelenik meg a kisebbségi léthelyzet László Noémi költészetében („A magyarlakta peremén / harminckétéves lettem én”) – de természetesen nélkülözve bármiféle pátoszt, sőt: „láttam, milyen a »kard ki, kard« / magyar / agyar, // éreztem, milyen dohszagú / a csöpp, amit a honfibú / s kereszt / ereszt.” A vége meg egyenesen sötét: „Harminckétéves lettem én, / sokat éltem mesék tején, / de már /e kár // csak abban áll, hogy védhető, /statisztikákat éltető / kis ok / vagyok” (149). A József Attila-i küldetéstudatos töltettel szemben éppen a bármiféle cél tagadása, értelmetlensége artikulálódik az új versekben. Ez mindenesetre különös tapasztalattal szembesíti az egyik legizgalmasabban formálódó, még mindig fiatal költő verseinek olvasóját. Amiben különösen erős most is: a magánélet kicsi dolgairól írott méregerős versekben – mint amilyen a Rövidzárlat. Látszatra nem történik benne semmi különös, csak éppen nagyon szép sorokkal, izgalmas és lendületes rímmel írja meg egy kapcsolat végét. „A csomagolós nagyjeleneten túl / két-három rövid mondat sem jött össze. / Sehol sem voltál, senki-semmi voltam, / a mászkálásnál nem futotta többre” (157) – és lehetne még idézni szakaszokat hosszan ebből a versből.
Igényes és fontos áttekintés ez a kötet László Noémi versvilágáról, mely mozdulatlanságában mozgolódó, változatlanságában változatos. Ha a válogatott verseket az irányban faggatom, honnan hová, talán kicsit hebegős-habogós még a válasz. Miközben formailag régesrég készen van, készen áll bármire, nyugtalanítóan keseredő és kiábrándulásba tartó a költészet íve. Közben meg ott érezni benne a feszültséget, a teremtő erőt és az ígéretet: a maguk csöndességben így születnek meg a nagy dolgok.
László Noémi: Papírhajó. Váloga-tott és új versek 1995-2008. Erdé-lyi Híradó Kiadó – Ráció Kiadó, Kolozsvár–Budapest, 2009.
