"megfricskáz az idő, s örökre kikerül"
Kereső  »
XXI. ÉVFOLYAM 2010. 15. (557.) SZÁM — AUGUSZTUS 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Karácsonyi Zsolt
A táj megnyitása
Varga Melinda
A vers lázbeszéde - Beszélgetés Farkas Wellmann Endre költővel
TŐKÉS ORSOLYA
Magyar színészet kisebbségi sorban
Szabó Róbert Csaba
A bölényvadász (regényrészlet)
Balázs Imre József
Kommentár Weöres Sándorhoz
Varga Melinda
Versei
KILYÉN ATTILA ÖRS
Rövidprózái
OSVÁTH GÁBOR DEZSŐ
Arcomat
Hiánygazdálkodás
MARIO WIRZ
Versei
SZILÁGYI KÁLMÁN
Szilágyi Domokos zenei műveltségéről
SZILÁGYI DOMOKOS
Az ég, az ég
Szőcs István
...hümmögve körüljárni Kolozsvárt
Egyed Emese
Az elhivatottságról - Antal Árpád emlékezete
Ungvári László Zsolt
Zsebóra
Antal Balázs
Átrendezkedés
Terényi Ede
ZENÉK, ÉLMÉNYEK, EMLÉKEK - MEPHISTOFAUST
Hírek
 
Antal Balázs
Átrendezkedés
XXI. ÉVFOLYAM 2010. 15. (557.) SZÁM — AUGUSZTUS 10.

Az olvasónak szinte elég, ha összeolvassa a Papírhajó című kötet első meg az utolsó versét, a Látomásokat s a Komor időt – „Csupán a múló évszakok / örökké hulló függönyén keresztül / áttetsző buborék árnyékában / meghúzván magamat / igyekszem nem létezni”,  indul  a könyv, s a végén: „Én azt hiszem, az idő itt lakik / a fújtató melletti csontszobában, / és búskomor, mert nincs elég tere, / mert nem szapora, surranó, gazdátlan” –, hogy értse, László Noémi költői számvetésének egyik központi kérdése az idő, s az időben változó-megváltozó önmaga. Huszonkét éves korából datálja az első ciklus verseit, harmincötből az utolsókat. Ciklusból ugyanannyi van, mint kötetből, a cikluscímekhez tartozó évszámok kötetek megjelenésének évszámai – azonban a cikluscímek nem esnek egybe az adott években megjelent kötetek címeivel. Ami egyrészt persze kézenfekvő: a válogatás helyenként átírással, javítással jár, bekerülnek új darabok a régiek közé, egyáltalán a szelekció megváltozott jelentéstartománya nem fedhető le a régi címmel, hanem újért kiált. Másrészt ebből az eltelt idő tartalmának, a múlt megváltoztathatatlanságának kicsi  kikezdése is kiolvasható, ha az olvasó már felfigyelt a föntebb említett idő-problematikára. László Noémi dacol az idővel, visszanyúlva átrendezi, átpozicionálja verseit, új kontextust teremt, még a kötetcímeket is átírja, mintha átírható lenne a múlt, s ügyel, hogy a régire ne emlékeztessen semmi – például nem szerepelnek a könyvön a szerző korábbi munkái, és semmi más jelzés nincs arra nézvést, hogy mik az eredeti címek. A múltról a peritextuális térben kevés szó esik. Nekem viszont azt azért mindenképpen el kell mondanom, hogy öt év telt el László Noémi legutóbbi, Százegy című kötetétől az új könyvig. Hogy a Papírhajó válogatott verseket is tartalmaz az újak mellett, nagyon jó döntés: nem csak azért, mert a korábbi kötetek jobbára hozzáférhetetlenek, különösen az első három, hanem mert László Noémi költészete régóta bőségesen megérett már arra, hogy – később majd talán korszakküszöbként is olvashatóan – nagyobb igényű, s megjelenésében is reprezentatív „összefoglalást” kapjon.
Az olvasó maga is az idővel dolgozik, legalábbis saját időtapasztalatának egy aspektusával, amely a versekkel való első találkozás élményét őrzi (más a helyzet azokkal, akik a versekkel első ízben találkoznak, azaz 2009-ben, illetve utána az 1995-ös versekkel, noha a távlat nem jelenthet kontrasztot, hiszen a líramodell épp annyira érvényes ma is, mint amenynyire érvényes volt akkor) – amely élményt, azt hiszem, képes átrendezve is felidézni a gyűjtemény. Nyilván komoly kérdésként bukkan fel egy ilyen válogatással szemben a honnan hova kérdése, s hogy közben milyen állomásokkal. A kérdésre válaszolni természetesen egyszerre könnyű és nehéz. László Noémi költészete indulása pillanatától látványos, amennyiben látványosnak tekinthetők a  rímek, a jól elkapott ritmusok-verszenék. Ebben nála sohasincs hiba. A keresés, az önépítés különbözőképpen megközelített és kibeszélt problémakörei is ott munkálnak a kötet minden szakaszában. A nagy kérdések inkább hangulatokban, színekben transzponálódnak mindannyiszor, mintsem a klasszikus gondolati vers alakzatában. László Noémi költészete, mint minden komoly költészet, ki kell, hogy alakítsa gondos olvasójában a saját olvashatósági módját, saját javaslatait nyelvének megközelíthetőségére, teljes megértésére – noha aki nem törekszik értésre, László Noémi verseit még az is élvezheti, legfeljebb igazolva látja a szerző Krédóját: „jelentéktelen dolgokon / gondolkodom” (64). Az áttekintés lehetőséget teremt ezen olvasási mód megépítési folyamatának belátására, jobban mondva, az olvasónak önmagán való lemérésére – azt hiszem, ehhez éppen megfelelő terjedelmű a gyűjtemény. A korai darabok közül kevesebbet válogatott be a szerző vagy a szerkesztő (Gáll Attila – nincs jelzés arra nézvést, a gyűjteményt melyikük állította össze), de elég pontos a találatok száma: azzal szemben, hogy hasonló gyűjteményeknél a szerző pályáját ismerő olvasó folyton felszisszen, ezt miért, s azt meg mért nem, itt, azt hiszem, jó érzékkel lettek megválogatva a versek, benne van minden, amitől/amiről László Noémi költészete megismerszik.
Például a László Noémi-vers jellegzetes eljárása, hogy a könnyű kézzel irányított rímelés az utolsó sorokban súlyos mondatokba torkollik. A könnyed „csevegés” hangsúlyos pontokon elmélyül, aztán visszatér a könnyedség, csak már más árnyalatot öltve. Ez mintha e kötet szerkezetére is igaz lenne. Ciklusról ciklusra mélyülnek a versek, még azt is megkockáztatnám, hogy elsőre, így, egyben olvasva a 2000-es (illetve utáni) versek mintha árnyalatnyival visszafogottabbak lennének a formailag izgalmasabb, és mindenképpen üdébb első két ciklus után: az életkori érés, az élettapasztalatok sorjázása érezhetően ránehezedik arra a habkönnyű nyelvezetű, rímes-játékos, könnyed versformára, mely László Noémi poétikájában a kezdetektől domináns, s amely felszíni struktúrájával szinte szembemenően, azzal mintegy termékeny feszültséget teremtve, mindig is komoly mélységek kifejezésének tartott remek keretet. Számomra legizgalmasabbak az új opuszok, melyek a Lámpagyújtás – 2008 ciklusban kaptak helyett. Izgalmas, ugyanakkor meglepő is, hogy miről beszélnek László Noémi új versei. A Vendég mintegy visszatekintő, számvető vers, a Vakvágányon első szakasza a halálról beszél, amely a következő, Ideál című darab központi kérdése. A leghalkabb szó a kiábrándulás verse: azt mondja, „nincs magasabb cél, végső küldetés” (142) – s ugyanaz a visszavonulás-lemondás olvasható a Gyújtogatásban is: „Ez egyszer hadilábon állok a / felelősség és komolyság ügyével // (...) Kart karba öltve sétál bennem / akarat, gyengeség, harag, nosztalgia” (145). Persze, nem idegen tőle továbbra sem a játék, a formai brillírozás, mint a Születésnap, amely természetesen József Attila-átirat – de ebben is ott lappang most a máshol is olvasható kiélezett keserűség: Mókázik velem a halál. Különben érdekes módon itt – és jószerivel csak itt – jelenik meg a kisebbségi léthelyzet László Noémi költészetében („A magyarlakta peremén / harminckétéves lettem én”) – de természetesen nélkülözve bármiféle pátoszt, sőt: „láttam, milyen a »kard ki, kard« / magyar / agyar, // éreztem, milyen dohszagú / a csöpp, amit a honfibú / s kereszt / ereszt.” A vége meg egyenesen sötét: „Harminckétéves lettem én, / sokat éltem mesék tején, / de már /e kár // csak abban áll, hogy védhető, /statisztikákat éltető / kis ok / vagyok” (149). A József Attila-i küldetéstudatos töltettel szemben éppen a bármiféle cél tagadása, értelmetlensége artikulálódik az új versekben. Ez mindenesetre különös tapasztalattal szembesíti az egyik legizgalmasabban formálódó, még mindig fiatal költő verseinek olvasóját. Amiben különösen erős most is: a magánélet kicsi dolgairól írott méregerős versekben – mint amilyen a Rövidzárlat. Látszatra nem történik benne semmi különös, csak éppen nagyon szép sorokkal, izgalmas és lendületes rímmel írja meg egy kapcsolat végét. „A csomagolós nagyjeleneten túl / két-három rövid mondat sem jött össze. / Sehol sem voltál, senki-semmi voltam, / a mászkálásnál nem futotta többre” (157) – és lehetne még idézni szakaszokat hosszan ebből a versből.
Igényes és fontos áttekintés ez a kötet László Noémi versvilágáról, mely mozdulatlanságában mozgolódó, változatlanságában változatos. Ha a válogatott verseket az irányban faggatom, honnan hová, talán kicsit hebegős-habogós még a válasz. Miközben formailag régesrég készen van, készen áll bármire, nyugtalanítóan keseredő és kiábrándulásba tartó a költészet íve. Közben meg ott érezni benne a feszültséget, a teremtő erőt és az ígéretet: a maguk csöndességben így születnek meg a nagy dolgok.

László Noémi: Papírhajó. Váloga-tott és új versek 1995-2008. Erdé-lyi Híradó Kiadó – Ráció Kiadó, Kolozsvár–Budapest, 2009.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében