Egy évtizeddel ezelőtt megzenésítettem három részt Goethe Faustjából. Magam sem tudom, honnan kerítettem magamnak bátorságot, hogy hozzányúljak a fausti imázshoz, különösen a Goethe által „megrajzolthoz”. Akkoriban közel kerültem Rudolf Steiner GOETHENEUMÁ-nak antropozófikus világához. Drei Inkantationen címet adtam művemnek. Valóban három varázséneket, ráolvasót próbáltam megformálni a kiválasztott Goethe-szövegekre. Az elsőben Mefisztó és Faust találkozását ragadtam meg, azt a pillanatot, amikor a kutya alakjából emberi alakká átváltozó Mefisztó nem tud kilépni a szobából, mert a köszöbön lévő pentagramma (aranymetszés-szögháló) egyik szára nyitott. Legelőször Lendvai Ernő Bartóki-elemzéseiben olvastam erről a Goethe-i részletről, már akkor megragadott a gondolat: a küszöbön elhelyezett rajz védőszerepének hangsúlyozása, az ilyen határvonalon az ördög sem léphet át. Faust Mefisztóra bízza, ha tilosba lépett, úgy szabadítsa is ki önmagát. Mit tesz Mefisztó? Szellem-éneket idéz fel és elaltatja Faustot. Furcsa altatódal: egyszerre szellemidézés, hipnózis és csínytevés. Az ének végén Mefisztó jegyzi meg: „Alszik! Derék volt, lenge-zsenge lények! / Szépen álomba éneklétek! / E koncertért adósod vagyok. / Hogy elcsípj ördögöt, nem vagy még az az ember!” A következő tétel szövegéül, úgy éreztem a pár oldalnyi szöveggel odébb kezdődő Boszorkakonyha jelenetből méltó idézni a boszorka-egyszeregyet. Így kerekedett ki hármas tagolásúvá akkori Faust-zene képem. Sokáig nem foglalkoztam a művel. Talán túl messzinek éreztem akkori önmagamtól. Időközben sokféle hatás ért, többek között a művem előadásai alkalmával is sokféle benyomást szereztem. Egyszer valaki megkérdőjelezte az eredeti címválasztásomat, és rám is kérdezett: „Szerinted Faustról vagy Mefisztóról szól-e Goethe műve?” A kérdés megdöbbentett. Az énbennem lévő imázs egyértelműen azonosította a JÓ fogalmával Faustot és a ROSSZ fogalmával Mefisztót. Ezt az imázst döntötte le egyből a kérdező kétélkedő szavaival.
Mit is jelent a szó, FAUST? Böngészem német szótáramat. Az ököl szót találom, lennebb Faustkapf – ökölvívás, Faustschlag – ökölcsapás. Hogyan is szólna Mefisztó ökle németül? MEPHISTOFAUST! A megtalált címszó egycsapásra megváltoztatta Faust-képemet (imázsomat): Mefisztó és Faust ugyanannak az entitásnak két oldala? Az ember örök két arculata a jórossz vagy a rosszjó egyéfonódása? Ki, kinek adja el a lelkét? Dehát eladható-e önmagunknak? Mindkét oldalunk a JÓ és a ROSSZ (az ember és benne lakó árnyékember Gustav Jung szerinti kettőssége) különválasztható? A JÓ a jobb? A hagyományos imázs szerint feltétlenül így van. De mit mond erről Goethe: „Faust: Mi a neved? Mefisztó: Kérdésnek kicsinyes attól, ki megvetéssel néz a szóra, / csupán a lényeg mélye vonza. F. De nálatok, úgy vettem észre, / a név a lényeg tükrözése, / s abból ki-ki olvasni tud, / hallván: Légyisten és Gebbesztő vagy Hazug. / Kicsoda vagy tehát? M. Az erő része, mely örökké rosszra tör, s örökké jót mivel. F. Mit értsek voltaképp rejtvényeden? / M. A tagadás a lényegem ! / És joggal az, mert minden születő: / elpusztulást érdemlő / inkább ne jönne létre semmi. / Mit bűnnek szoktak nevezni, / Romlásnak, Rossznak röviden, / az hát sajátos elemem. F. Résznek mondod magad – s egészben állsz elém? M. Szerény igazság az enyém. / Ha az ember, e kis bolond világ, / egésznek tartja általán magát, / én részből rész vagyok, mely egy volt valaha, / a Sötét része, mely a Fényt szülé vala, a büszke Fényt, …” Most, öreg fejjel kezdem érteni Goethét, akárcsak évekkel ezelőtt Dantét. ÉGI PROLÓGUS – olvasom a kezdőcímet. Eddig valahogyan átsiklottam rajta. Haj, a lényeget kerestem, és íme most itt áll előttem. Az első, aki megszólal az arkangyalok kardala után az nem az ÚR, hanem Mefisztó: „Most, hogy ismét közelgesz, ó, Uram, / megkérdezendő, kettőnk dolga mint van, / mert hajdanán szerettél, úgy tudom, / itt láthatsz engem is csapatjaidban. (…) csak nézem a földi népet, / A föld kisistene nem változik nagyon / és épp olyan fura, mint az első napon. Szegény egy kissé jobban élne, / ha el nem ámítottad volna égi fénnyel. Ezt hívja észnek, csak hogy általa / még állatibb legyen, mint állata.” A Prológus végén meg így szól az ÚR: „könnyen lankad el az ember a munka láttán, / tétlen nyugalmat gyorsan megszeret, / ezért mellé oly társat rendelek, / ki buzdít, hajt s forgolódik, mint a Sátán. / De igazi istenfiak, ti, hadd tudjatok az élő Szépségen vigadni!”
