1. Nyomtat
2. Nagyobb
3. Könyvjelző

                                    sziklarészem a csúcsra felviszem

Véglegesedik immár az arcom, a táncom  –
írtam harminc esztendővel ezelőtt.
Írtam. Mert úgy hittem. Ma delelőt
reggelente nem lelek a sokasodó ráncon.

Nevetségessé válnék, ha nyugtalanul.
De csak figyelem a sok sáncot, falat.
Végül is minden a Törvény szerint halad.
S az ember a bozótba beletanul.

– Másokhoz semmiben nem hasonlítni! –
ott van a sírversemben. Tehát?
Mégsem vethetem el az egyenruhát?
A benső egyénít, szabványosít a kinti.

Hiszek a totális fölmelegedésben.
Tudom, hogy fölösen eljegesedtem.
Még hinnék is, de ilyen elesetten – – –
A porból lázító csak szánalmas, idétlen.

Már tudom az álmok közt, hogy fölébredek.
Csikorogva, hogy már nincs  kockázat.
A látottakról kaparom a mázat.
Marad az agyag, a szín ellebeg.

Úgy eltörpülök a térgörbületben!
Nagy leszek majd, tudom, makrofizikából.
– Amíg létem a gubancból kilábol,
én megsejteném, miért is születtem.

Vad vonzásban, taszításban éltem.
S hogy belegörbült a tér is, elhiszem.
De sziklarészem a csúcsra felviszem,
még mielőtt eltűnök a képben.

Csak így élhet, ki csodálkozni nem rest.
Ki ős malomban legyint a gótikára.
Ki sosem leve egy-Isten titkára,
s katedrálisnak nevezte a fenyvest.

Példát tán hagytam, de semmi örökséget.
Nem zártam el a gázt, vizet, a villanyt.
Ami éltetett, minden tovaillant.
Leéltem éltem csak az élet végett.