"Karnyújtásnyira képek: hámló plakátok"
Kereső  »
XXI. ÉVFOLYAM 2010. 16. (558.) SZÁM — AUGUSZTUS 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Czegő Zoltán
Porból lázító
Kántor Lajos
A Forrás (elő)történetéhez
Egy lassú skizofrén naplójából
Bíró Zsófia
13-as számú mese
Molnos Lajos
Azt hiszem, mostanában…
Lehetőségeim
Karácsonyi Zsolt
Wellmaniád a Dihorfeszten
László Noémi
Születésnapodra
Szőcs Géza
Levél Astanából
Szálinger Balázs
Az eltévedt dihor
Az ős Kaján
Márkus András
Egy délelőtt Wellmann-bőrben
Farkas Wellmann Éva
Nem Róma
Márkus-Barbarossa János
Retró
Bálint Tamás
A-liga
Murányi Sándor Olivér
Pinufiusz apát pornópredikátziója monsignore Farkas Wellmann Endre, Gyergyóalfalu érsekéről
Szőcs István
JEGYZETEK
Benő Attila
Versei
MESTER GYÖRGYI
Rövidprózái
Papp Attila Zsolt
Miről hogyan beszéljünk
Márton Ágota
Szürrealista mese
Boros-Jenei Székely László
Az megcsalatott csudáról való beszéd - Borosjenei Székely László fordítás-munkáiból (1765–1769)
Terényi Ede
ZENÉK, ÉLMÉNYEK, EMLÉKEK - Egy kis ZENE-HOMEOPÁTIA
Szeptemberi évfordulók
 
Kántor Lajos
A Forrás (elő)történetéhez
XXI. ÉVFOLYAM 2010. 16. (558.) SZÁM — AUGUSZTUS 25.

Egy nemzedék
nevében

A szertartást Lászlóffy Aladár celebrálta, a Korunk 1959 áprilisi számában, hosszú és elkötelező – elkötelezett – vers formájában (Szertartás egy nemzedék nevében). Sokadszor ismétlem meg, ő volt a (később nevet kapott) Forrás-nemzedék vezéregyénisége; ez akkor is így igaz, ha Szilágyi Domokos ebből kevesebbet igazolt vissza egyik jegyzetében (1974-ben): „annyi volt az egész vezérkedés, hogy az ő hátán suhogott a legtöbbet a bot”. De hát Ali tett is ezért, majd azért is, hogy a botsuhogtatók száját befogja, érdemi művekkel, no meg olyan állásfoglalásokkal, amelyekkel elhallgattathatta (elhallgattathattuk) a politikai-ideológiai érvekkel ellenünk harcolókat. A Szertartás ebbe a kategóriába tartozik, a maga józsefattilás elvontságával-gondolatiságával („Állandóan kísértenek a dolgok”) és osztályharcos vállalásával („Ki istenekkel szemben fiaidnak fogadtad a kommunistákat”). Az „útbontó tervek” szerzői közt egyaránt sorolja a bölényeket, sziklaomlásokat, deutérium-magokat s az imperialistákat. 1956 októbere és főleg novembere felől olvasva (különösen a Lászlóffy ’56-os budapesti verseinek ismeretében) nem éppen érthető az 1959-es „forradalmi optimizmus”, a szóban forgó vers harmadik részét, az Ars poeticát záró hét sor, ha viszont egy vereség utáni talpra állásnak, nemzedéki honfoglalásnak tekintjük, amely az anyag természetére és az emberiségre alapoz, akkor elfogadhatjuk ezt a kezdő huszonéves fogadkozást. Nemegyszer idéztem én is, nemzedékünk nevében:

Így hát végre – eddig elégedetlen ember –
Beteljesítő sorsot vállalhatok:
Tetteim
Irdatlan korokig helyük megálló
Talpfák lesznek,
Hogy idők terhe, tartaléka átvonulhasson
A megálmodott munkatelepekre.

Nemzedékünk „szervezkedésére”, alighanem minden normális, azaz egészséges (noha már megtizedelt) nemzedék térfoglalási elképzeléseire, korai mozdulataira még visszatérnék, előbányászott leveleket olvasva újra. Ritoók (Miess G.) Jancsi barátunk, évfolyamtársunk 1956 nyarán nem volt velünk a nyári katonai gyakorlaton – ha jól emlékszem, egészségi okokból fölmentett volt –, de levelet küldött nevemre, előírásosan Kántor Ludovicnak, Belényesre, egységünk címére. Tulajdonképpen három levél található ugyanazon az összehajtott négy oldalon: nekem angolul ír, hoszszabban (a végére saját, magyar nyelvű kis versét illesztve), Aladárnak franciául, Jancsik Palinak németül. Már ez a háromság – a barátoké és a nyelveké („pluszban” a magyar) – megérdemli a figyelmet, de egy-két motívum külön is érdekes. Debreceni egyetemistától érkezett levelet emleget, és lelkesen számol be egy új magyar film, a Körhinta szépségéről, benne Töröcsik Mariról (Alinak franciául megismétli a dícséretet); szól az Igaz Szónak három hete küldött és megválaszolatlanul maradt írásairól, majd az Utunk legutóbbi számához fűz verses megjegyzést, a következőképpen:

Szépirodalom

Azt hiszem, itt valahol ma
felosztják szépirodalmunk:
Helyük – a szép iroda –,
és amit írnak – a lom.

„What’s your opinion?” – teszi föl nekem (a kritikusnak? a barátnak?) a kérdést. (János különben a szójátékokban mindig erős volt.)
Két évvel későbbi, szintén Sztá-linvárosból (azaz Brassóból) küldött levele még inkább korjelző. Nyári reflexió ez is, de most már nem vagyunk évfolyamtársak; Miess G. Jánost az ’56-os októberre következő hetek-hónapok annyira megviselték idegileg, hogy minden rábeszélő kísérletünk ellenére kimaradt az egyetemről (később visszatért, és rendes hallgatóként egy fiatalabb évjárattal szerezte meg a már Babeş-Bolyai által kiállított bölcsészdiplomát); szülővárosában tengette életét, műszaki fordítóként, jóval később lett a helyi Új Életnek (a Brassói Lapok hetilap utódjának-elődjének) a szerkesztője; innen hoztuk át Lászlóffy Alival (mondhatni „hatalmi szóval”) a Korunkhoz, 1971-ben, de ez más történet. Szóval még 1958-ban vagyunk, a brassói levél pedig kifejezetten „irodalompolitikai” természetű, ama bizonyos revizionizmus-ellenes kampányhoz kapcsolódik, amely már minket, közölni kezdett fiatalokat is elért. János barátunk – mint outsider, ugyanakkor hozzánk tartozó – kemény szöveget ereszt meg onnan a végekről. Hosszan fogom idézni.
„A fiatalok vitájáról megvan természetesen a magam szerény véleménye, kezdve Földestől Szász Jánoson át egészen Méliusz Józsefig. Nem tudom, mennyit olvastál el ezekből az ökrendezésekből, mindenesetre érdemes elolvasni a főbaromnak, Méliusznak a cikkét az Előre jún. 25-iki számában. Ehhez aztán igazán nem kell kommentár, ehhez a rosszindulatú, szerencsétlenül gúnyolódó, szellemtelen firkálmányhoz.
Szász János, ő, a hazafias költő, akinek illik és muszáj is megvédenie saját hadirokkant múzsáját, kirukkolt az Előrében egy nagy féloldalas cikkel. Micsoda címek: A költő és a táj, …és az emberek, …és kora! És aki semmit sem olvasott a »fiatalok« itt említett verseiből, az a hitelesnek tűnő tálalás miatt be is veszi a dolgokat, s írhat ezután Lászlóffy, Jancsik vagy akár Barna Zsuzsa olyat, hogy kiveri vele az eget, mit tudja a bárgyú olvasó, aki véletlenül, talán csak ártatlan érdeklődésből elolvasta a cikket, hogy kinek van igaza, különösen ha egy-egy verset elolvas és nem érti meg az első olvasásra! Ilyenkor persze hogy Szász János úré a pálma, hogy a fiatal költő »érthetetlen, individualista, expresszionista, szürrealista, nudista stb.« A végén pedig a jótanácsok: »…tessék itt a fejlődő haza kebelén landolni« – kell még más? De kár volt eddig is ennyi szót vesztegetni, röviden: megpiszkálták egy pálcikából a mocsarat és előbugyborékoltak a büdös gázok.”
Az sem érdektelen, amit János az általános helyzetről ír, a nálunk valamivel idősebbeket érintő korabeli szépségekről:
„Aztán ott van megint a Bajor kényszerönmosakodása az Utunk július 10-iki számában. Az Igazság századrangú firkásza megsértődött a káderesek nevében s erre Bajornak meg kell alázkodnia – puj, puj, ilyet nem játszok többet! – Nana.
Meg Kányádi. Nem tudom, ismered-e az ő helyzetét a kötettel, hogy már mióta húzzák-halasztják és hogy milyen címen, s most látom, hogy neki is hangosan kell dörgölőznie egy párt-verssel /U. júl. 10.), ha azt akarja, hogy a kötete valaha is napvilágot lásson. Irodalmi szabadság!”
Egy évvel később, 1959. augusztus 28-án már a Korunk-szerkesztőnek szóló – általános és konkrét kérdésekről ír, szintén Brassóból-Sztálinvárosból. Többek közt így:
„Öregem, ne haragudj, hogy most felvágom egyik költői vénámat, de számomra ez a két sor még most is aktuális:

…mert mindent elviselek épen,
de megmarad: a kétkedésem…


(Vers a kétkedésről)

Ez persze nem a köztünk levő változatlan »érzelmek«-re vonatkozik, remélem, megérted, hogy mire. Ha egy kicsit általánosítasz. És aztán nem fogod megint rám, hogy keserű a hangom.”
Jancsik már az Utunknál dolgozik, Lendvay (Szemlér) Éva és Baróti Pál is odakerül hosszabb időre, Szépréti Lilla a marosvásárhelyi Új Élet szerkesztő-riportere, Lászlóffy Aladár kiadói szerkesztő lesz – mint fél év múlva Jancsik Pali is. (Az egy évvel fölöttünk járt Láng Guszti már 1957-től az Irodalmi Kiadó munkatársa.) Egyszóval az évfolyamunk igazán sikeresnek számít – és próbáljuk Jánost is bevonni, lehetőség szerint, az irodalmi életbe, közlési lehetőséget teremtve számára. Ő brassói magányában-elszigeteltségében érthetően sértett, önérzetes, műfordításaival sem igazán arat sikert a szerkesztőségekben.
Visszatérve a kezdetekhez, „nemzedéki szolgálatom” 1959-ben a saját cikkeimben még alig-alig érvényesül. Ahol már tetten érhető, az a két éve indult kolozsvári képes irodalmi gyermeklap költészetét értékelő kritika (Az új, versolvasó nemzedékért. 1959. március). Az irodalom- és sajtótörténeti felvezetés után (Jó Pajtás, Az Én Újságom, Cimbora, Pósa bácsi, Petőfi, József Attila, Móricz Zsigmond) a Napsugár dicsérete Veress Zoltánnal, a Tóbiás és Kelemennel, az Irgum-Burgum Benedekkel kezdődik, és kijut az elismerésből Lászlóffy Aladárnak, Jancsik Pálnak is – Kányádi Sándor és Létay Lajos munkásmozgalmi múltat, szocialista építést, munkát méltató gyermekversei mellett. Ugyanennek a Korunk-lapszámnak a Szemle-rovatában szerepel Láng Gusztáv is, ám emlékezetem szerint recenzióját Conrad Ferdinand Meyerről már kinyomtatva olvastam, mindenesetre biztosan nem én rendeltem. Még kevésbé tettem-tehettem ezt az egyetemünkön romániai magyar irodalomtörténetet tanító Sőni Pállal, az előadásain mindig plafont néző főszerkesztővel (Gaál Gábor utódja, Földes és Létay elődje volt az Utunknál); az 1959-es főirányt természetesen Sőni szövege jelentette, ilyen primitíven otromba-hazug kitételeivel: „A Helikon intézményét a magyar kizsákmányoló osztályok képviselői hozták létre annak érdekében, hogy megteremtsék irodalmi síkon ugyanazt a monopóliumot, amit a politikai életben a Magyar Párt biztosított számukra.”; vagy: „Külön tanulmányt kellene írni arról, hogyan puhította a gerinceket a Helikon, hogyan igyekezett letéríteni a valóság útjáról olyan írókat, mint Sipos Domokos, Ligeti Ernő, Kiss Jenő és mások.” Odáig megy el Sőni, hogy Ligeti könyvét, a Súly alatt a pálmát „profasisztának” minősíti. Az irodalmi intézmények szerepéről nyilatkozó, továbbra is hangadónak számító cikkíró a korabeli (1959-es) Írószövetség jó munkájának eredményeként könyveli el a fiatal Huszár Sándor „egyik novellájától a másikig megtett útját”, negatív példaként említi viszont Szabó Gyula Gondos atyafiságának második kötetét, ennek súlyos eszmei és művészi hibáit; ezeket „talán elkerülhettük volna, ha az Írószövetség kolozsvári fiókja idejében megvitatja a kéziratot és felhívja a szerző figyelmét az egész műre árnyékot vető torzításokra”. (Sőni Pál: Az irodalmi intézmények szerepéről. 1959. 3.)
Ezekben a hónapokban – miközben államvizsga-dolgozatom véglegesítésén dolgozom – különböző feladatokat kapok-vállalok mint várományos szerkesztő, egyelőre külmunkatárs. Sinclair Lewist már alighanem én ajánlottam recenzálásra, magyar fordításban sorozatban újra megjelenő regényeit élvezettel olvastam – és igyekeztem megvédeni őket, akár Szerb Antallal szemben is (mármint hogy egyszerűen „tömegcikk” kategóriába soroltassék). Fekete Sándor tanulmányát – Petőfi, a segédszerkesztő – Balogh Edgár adta a kezembe; tudtommal postán kaptuk az Akadémiai Kiadó 1958-as, budapesti könyvét – és „gyanútlanul” fogadtuk mindketten. Arról, hogy a szerzőt Hungaricus álnéven megjelent, 1956-ról szóló írásáért időközben letartóztatták és kilenc évi börtönbüntetésre ítélték, nyilván Edgár sem tudott, én mindenesetre csak az irodalomtörténeti teljesítményre koncentráltam – mert volt mire. Miután Fekete Sándor amnesztiával szabadult Kádár János börtönéből (1963-ban), s a Korunk is megúszta „ellenforradalmi” akcióját (fölöttes szerveink ezúttal nem bizonyultak ébernek), sok levéllel, személyes találkozásokkal, Korunk- és Új Tükör-beli közlésekkel dokumentálható hosszú baráti-munkatársi kapcsolat kezdődött közöttünk, átívelve a tízéves, akár nemzedékinek mondható korkülönbséget-távolságot. Valahol már írtam erről, mindenesetre ritka szerencsés mozzanatként idézhető újra, egy szomorú korszakból. Még büszkébb lehetnék erre az 1959. májusi Korunk-cikkre (Egy új Petőfi-tanulmány), ha tudatosan vállaltam volna a kockázatot.
És csak a (viszonylagos) teljesség kedvéért még egy korai „nemzedéki” adat: Szilágyi Domokos egyetemi hallgató (eggyel alattunk, vagyis negyedéves, Szilágyi Júlia évfolyamtársa – persze csupán névrokonságról van szó) Az ötvenéves Radnótira emlékezik a júniusi Korunkban. A szerkesztőség és Szisz közti közvetítő valószínűleg Sz. J. Talán egyetlen motívum, ami a hangját kereső ifjú költőre, Szilágyi Domokosra utal, egy Móricz-idézet: „az egyéniség egész világ, és egész világ felelősségét viseli”.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében