Omittamus studia!
Talán valamikor tizenhét éves koromban halhattam először fölcsendülni Cal Orff csodálatos és kihívóan boldog Carmina Buranáját, azaz a bajorországi, pontosabban benediktbeuerni bencés kolostor tékájából, Cristoph von Areetin müncheni könyvtárigazgató jóvoltából 1803-ban előkerült középkori latin diákdalok századunkbelivé travesztált hangjait... Az ismeretlen mestermű bizsergetően szerelmetes borokkal zengett bennem, olyan elkeseredetten nekiveselkedő harsány mámorrral, mintha a vér diadalmas áramlását erősítették volna föl valómban... Úgy zubogott, zúgott, röhögött, kacagott minden a kozmikus édes goliárd tavaszban, ahogyan csak a feszt is rügyfakasztó, ahogyan csak a folyton folyvást télhergelő fiatalság tud – fittyet hányni a morcos eltunyultaknak, fügét mutatni bármely medievális fenyegetettségnek, s ha kell, akár egyetlen szabadon elröppenő sóhajjal is, teli torokból tiltakozni az égi és földi tekintélyelvűség ellen a violaillatú, az ördögűző életöröm nevében!
Márpedig a főleg francia, német, angol, olasz deákköltők és eldúvadosodott klerikusok számára a szenvedélyes gúnyolódás keserves ribilliója bizonyára felért egy kisebb társadalmi rebellióval... Megérthető, hiszen kincstári erényeken és társadalmon kívüliek voltak, szegények... Hoztak is ellenük éppen elég határozatot, tiltó intézkedést, törvénytelen törvényességeket, amolyan zsinati verdiktumokat. De ők sorra kiparodizálták valamennyit... Többnyire kártyás kocsmadalokban...
Kiközösítjük tehát
aki köpenyt forgat –
és kik régi köntösből
csinált köpenyt hordnak –
s általában az ilyen
átfordítgatókat.
Átok sújtsa mindüket,
míg meg nem változnak.
Emígyen szól a feltehetőleg kölni illetőségű, mindmáig anonimitásban lappangó "legnagyobb" Archipoeta rigmusa. Ám elcsapott kancellisták, kóbor magiszterek, kényszerűségükben nagyúri lévnyalók, obszcén borivók, kis professzorok, grammatikusok és galádok valának valahányan... Megátalkodott kockázók, korcsmatöltelékek, utolsó párák, lumpolók, miként Rutebeuf vagy Villon... Szerterikolthattak – hiába.
Minket rágnak minden népek,
mért maradunk mind szegények;
aki ránk néz görbe szemmel,
nem is lehet igaz ember.
Mert milyen is lehet az ádáz szemforgatók elvakult embersége, a változékony hatalomra kancsítóké? A felfuvalkodottan papoló pézeszsákok, a kákán csomót kereső szentfazakak, vén áltudorok, valamint az egyre bárgyúbb skolasztika terjengős ágbogán sunyító eltanárosodott lelke, a fertelmes álságokban pöffeszkedő hablatyolók –nos, az ilyen hivatalos és ügyeletes hazudozók mind-mind megkapták a magukét a hírhedt Golias "püspök" panaszos kurjongató, lerongyolódott diszcipulusaitól, az eldugott universitasi tabernák csöppet sem tankrédi morálú tollforgatóitól... Habár valamiképpen mégis keresztények valának ezek a jobbára ismeretlen írástudók is: eleve lenézettek, anonimitásba katakombizálták... Tulajdonképpen a rögös (avagy ragős) értelmiségi pálya örökös kárvallottjai ők. Afféle alkalmi verslők: Bolognából, Párizsból, Páviából kipáterolt magiszterek, salernói doktorándusok, szikár monostorokból szökött szerzetesek, kiugrott papok, templomtéri mimusok, hazárdőrök s földönfutó poéták... A Tekergők Rendje. Divagorum ordo. Clerici vagantes. Született szatirikusok, epések, szellemeskedők!
Persze, nem csupán Csokonai óta kerengő öreg garabonciás szentencia, hogy az is bolond, aki poétává lesz... Ezért csak a virágvasárnapi szamarak meg a pünkösdi bolondok ünnepe volt igazán a vágánsoké... Olykor még az egyetemi városok komor gótikájú székesegyházaiban is dorbézolhattak, dúlhattak – sejhaj, gyakorta megesett, hogy az eszeveszett dáridó hevében félreverték a középkori Európa sötét harangjait! Bolondokhoz illőn, ahogy dukált... Bolondította őket Ámor is, hiszen Amor tenet omnia – Fortuna asszonyság állhatatlan szerencsekereke szerént forgolódtak különféle Flórák, Lidiák és Ceciliák szüve körül, s a profán virágénekek zsendülő kikeleti nyelvén nyájaskodának illuzórikus kegyesek, visongó pásztorlyányok pendelyinél... Avagy vénuszdombi vágyálmokban kujonkodtanak vala kajánul... Ave Formosissima! És azóta is a virágzás konok elragadtatásával szól Carl Orff profán kantátája a párzásra serkentő, frissülő időben, ahol a szabad művészetek értelmes fiatalságáról az immáron örökös deákság tesz hitet, ha fölkiált: "Félre, könyvek, doktrinák!" Ommitamus studia!
Vágáns makáma
Ígyen vallott Golias. még tanár korában... S bárha nem lőn glóriás tanszajhák sorában – elherdálta mindenét századok porában... Szerzett verset, friss zenét: lelkét járta térdig... Ám nem lett útmenti gaz! Értik, akik értik. Mert e ritmus szentigaz mind a sírba tértig! Hozzátennék annyit én: "Félre, dogmák, tévtanok!" Szép hazugság langy hitén élnem immár vén vagyok... "Félre dogmák!" Hallgatok. Mások híznak rajtatok... Dörgölőzni pőre fők... Tegnap úgy, akár ma... Fáma-fattyak, csörtetők! Sújtson gúny: makáma!
De mundi miseria
Mondom most is. Mert emez akkortájt (1988) még kihívásnak szánt kesernyés tanárkori jegyzet sehogy sem akar elavulni... Hiszen azóta is a szabad művészetek hatalmi kötöttségeket sem ösmerő fölszabadult fiatalságáról... Azaz dehogy – éppen annak ellenében zsinatolnak az aggult zsörtölődők! Folyvást ifjabb főkre olvastatik avagy citáltatik Szent Márka evangéliuma is... De gyűlhetnek az elméjükben megtöpörödött aprószentek, a zsoldban fondorkodók: régebbi fönnforgók, újabb gyűlölködők! Gyűlésezhetnek a kulturális lekomázók, az összvégelgyengülés titkos koncíliumai! Felőlem jöhetnek már ügybuzgóbb senkik, urambátyámok, fajtisztábbak, kis rögrágalmazók és rögtönítélő ellenrecitátorok – én legalább tényleg hűséges leszek deákosan lázongó egykori enmagamhoz... Vagyis hát a szájaló golias szent jogához: az ellentmondás szomorú humorú szellemében... Boncompagno da Signa, Serlon de Wilton, Morando da Padova, Walter Mapes, Hugues d'Orléans, Jehan d'Amiens, Gautier de Châtillon, Phillipe de Grève, a fenséges Archipoeta valamint a clarivaux-i Szent Bernát által eretnekként lególiátozott Pierre Abélard és a többiek talán majdanlag megbocsájtják nekem, hogy mindvégig pusztán csak róluk beszéltem – belőlük szerkesztvén gúnyiratot, professzoros modern példázatot... De az ő kófic költészetükről, pantagrueli torkosságukról próbáltam szólni... Mindent akartak! Ínségben valának... Számomra ők manapság időszerűbbek, "pofázásukban" is példaadóbbak bárki másnál! (Explicit – ma, ezerkilencszázkilencvennégy szeptember tizenkettedikén.)
(In.: Kovács András Ferenc: Scintilla animae. KOMP-PRESS, Korunk Baráti Társaság, Kolozsvár, 1995., p. 54-58.)
