1. Fölgerjedt
szittya vérem
„Mindig les valaki, aki kancsal.” És nemcsak engem: minket is. És nemcsak más: mi magunk is; mi egymást is szüntelenül lessük és fúrjuk. Egyszer egy olyan előadást tartottam, amelynek a gondolatmenete kikényszerítette a választ: miért is? Miért is? Miért van az, hogy pédául az úgynevezett magyar nyelvterület, amióta csak ismerjük, folyamatosan csökken, de arról beszélnek mások, hogy erőszakosan terjeszkedünk, agresszív módon magyarosítunk, lásd például a nyelvvédő műsorokat; sőt sokan közülünk is („közüleink ezrei”) bizonyítgatják: nem is voltunk, és nem is voltunk magyarok.
Választ kellett adni erre a nemzeti üldözési mániára, és ezért volt előadásom címe: „Történelmünk nehéz kérdései”. Az előadást a budapesti Székely Kör rendezte; nagyon kedvesen támogattak, kivéve azt az egy személyt, aki a rendezéssel volt megbízva: az első pillanattól kezdve csikorgott és vicsorgott, és például a 250 meghívóból egyetlenegyet sem küldött ki. Ennek ellenére megtelt a terem, zsúfolásig. Számomra hangulati előbemelegítésül szolgált, hogy az előadás színhelye felé tartván, betértem villásreggelizni egy borpatikába. Beismerem, stílusosabb volt így, mintha azt írják ki, hogy „borgyógyszertár”. Na, de mi következett ezután? Az üvegpulton jó hosszúkás, káposztába való töltelékek halmozódtak, csontfehéren, kísérő levelek nélkül. – Kérek négy tölteléket, szóltam a kisvendéglősnek. – Az nem töltelék, hanem rollni, nem látja, ki is van írva! – Szóval töltelék maguknál nincs? – Nálunk rollni van! – Na, akkor egye meg maga, bőgtem oda, és villámgyorsan kisirültem az ajtón; átmentem szembe az arabhoz, valami töltike félét enni; amin vitatkozni szoktak, hogy görög, török, örmény vagy éppenséggel kínai eredetű, s aminek a lényege, a hosszú szárú lapi, a szárma, ami a töltelék építkezési kiindulása; a szó maga a „származik” ige töve; a „szármi” völgycsúcsot jelent; Szeged és Sziget ismert helynevek; stb. És hogy lesz belőle rollni?
Az előadásban érintenem kellett volna olyan kérdéseket is, mint pl. ezt: „érthető, ha a kisantant államokban a magyarság lélekszáma megtorpant gyarapodásában, sőt egyre gyorsuló mértékben csökkenni kezdett. Ám hogy lehet, hogy a testvéri, sorstárs Ausztriához csatolt területen, egy ultrademokratikus, majd ultranáci, végül ultraliberális államban a magyarság létszáma félévszázad alatt kevesebb mint egy tizedére fogyatkozott?”
Hiszen itt nem lehetett outbabingről, azaz „kibabázásról” beszélni, mivel az osztrák anyák nem szaporábbak. És még mazsorett-mozgalom se volt, és a lányok sem készültek még fotóművésznek, forgatókönyvírónak vagy látványtervezőnek, és mégis; az ormánsági nők már régen egykéztek. Igen, mondtam, éppen ez régiségünk bizonyítéka: a „kevés a fóka, sok az eszkimó” nem a jövő rémképe, hanem az ősmúlt traumája. Amikor a létért való küzdelemben a legveszélyesebb ellenfél a hozzánk legközelebb álló személy, a testvér! Hogy mély benyomást tegyek a hallgatóságra, el akartam mondani Palocsay Zsigmond egyik kedvenc természetrajzi analógiáját, a „Giliszták a befőttesüvegben” címűt. Ha egy szál gilisztát beteszünk egy befőttesüvegbe, az szépen kimászik és elmegy dolgára. Ha egy marék gilisztát teszünk egy üvegbe, egy sem tud kijönni. Amint valamelyik elkezd fölfele törekedni, a többiek azonnal rácsimpaszkodnak a derekára és súlyuknál fogva visszarántják; végül az összes giliszta ott döglik éhen az üveg fenekén.
Azonban nem akartam, hogy 300 hallgatómnak mindig a gilisztákról jussak eszébe, ezért a szittyák példájához folyamodtam. Sok szépséges dolgot tudunk róluk: égből hullott aranytárgyak, igaz-ságosság, végtelenül békeszeretőek és harcban kiválóak. Egy dolgot azonban nem nagyon szoktunk emlegetni róluk, pedig valamelyik kortárs görög (nyilván kajánságból?) följegyezte. Azok a szkítha kiválóságok, akiknek módjuk van a király körül forgolódni, csak egyetlenegy dologra igyekeznek: valamelyik rokonukat annyira bemártani, eláztatni, megfúrni a király szemében, hogy az végül is kivégeztesse az illetőt, és koponyáját odaajándékozza az áskálódónak. Az pedig szépen bearanyoztatja és az Övére függesztve viseli. És minél több ilyen fityegője van, annál előkelőbb!
Féltem a megbotránkozástól, de a hallgatóság szemében fel-fellobbantak az egyetértés szikrái és aprókat bólogattak. Előadás után sokan odajöttek, a könyököm tapogatták és mondogatták: „Hát igen! Valóban! A rokonság bizonyítéka!”
2. Az örök újdonság
– az örök régiben
Gyűlölöm azokat az újdonság-hajhászokat, akik gyűlölik az őket csillapítani akarókat. „A szemétbe minden ócska vacakkal...” E téren nem léteznek kiegyensúlyozott álláspontok. Vagy megátalkodott, gyepes fejű, minden változástól irtózó valaki az ember, vagy minden újnak bolondja („eszement fonóka”: mi lehet az?). Felmerülnek ugyan filozófus-zagyválások is: hogy a múlt csupa egymásra halmozódott újdonságból áll; hogy az örök változásban meg kell látni az örök állandót, és fordítva; ám e bölcsködések hatástalanok.
Be kell vallanunk, hogy a könyvekkel kezdődött; jóval azelőtt, hogy a Gutenberg-galaktika kimúlásáról kezdtek siránkozni: igenis, a könyvesek kezdték!
Régen voltak negyed-, nyolcadrét és még kisebb könyvek, ehhez szabták a könyvszekrényeket és polcokat, gyönyörűen sorakoztak, díszes sarokkal. Aztán egyszer csak megjelentek a különböző albumok: sem magasságban, sem mélységben nem fértek be a polcokra; a sorsuk a hevertetés lett, majd a szekrényalja s az ágyneműtartó. Minden könyv ki akart ütközni a többi közül; legutóbb olyant is láttam, mint egy szelet egy kínai legyezőből: a lábtörlő kiporolására alkalmas leginkább, nem olvasásra. Végül ma már a sok könyv csak bosszúság; szanaszét hever, leszakad a túl súlyos táblája, szétesik a kötés és valóban nincs mit csinálni: ki vele, helyet csinálni az Újnak!
Igencsak elgondolkoztató, hogy az újdonsághajhászat különösen két területen bontakozott ki: a konyha táján és a színjátszás terén. Közös a kettőben: hogy valami sosem illik össze, aminek össze kellene. Évtizedeken át ettünk valami savanyútejfélét, de a kiskanalak nem fértek be az üveg száján. (Éppen úgy, mint a kapható pénztárcák: csak pár milliméterrel, de mindig rövidebbek annál, hogy a forgalomban levő bankjegyek kisimítva elférhessenek bennük; mint ahogy az irattáskákban sem férnek el a típusméretű papírok.) És az újszerű ízesítés, az aromatizálás: a szivar, a szardínia, a disznófősajt – vaníliaízű; a szalámi és a fejfájáscsillapító ánizsos; a sonkának meg éppúgy nincs íze, mint ahogy a modern szekfűnek nincs illata! Az élelmiszeripart újdonságos útkereséseiben még meg lehet érteni: létezett régebben a Vágóhídi Hulladék; ezt megvásárolták az enyvgyárak és szappangyárak; azonban ma a tisztálkodó szereket s a ragasztókat szintetikus anyagokból készítik, a szappant is (és a másik szappan is, amellyel az első nyákos ragadósságát le lehet mosni)... – ez rendben van. De miért kellett a szekfűt illattalanítani? Nem hiszem, hogy az illatszergyártó cégek lefizetnék a kertészeket. Valamiből azonban mégiscsak következik ez, mint ahogy a színháznál; előbb hadat üzentek a színészi beszédnek, utána a színpadnak, a nézőtérnek és természetesen a közönségnek; előbb gúnyolódnak rajta, hogy kimosakodva és kiöltözve jön a színházba, aztán meg, hogy látni és hallani is akar valamit; majd nem fogsz te a zsöllyédben elterpeszkedni, amíg mi itt izzadunk!
A minap egyik tévénk színházi műsorában egy táncművész-rendező beszélt az új ellentmondásokról. Olyan volt, mint a Coreo Graphusok Anyja, bár még jobban emlékeztetett Ősmámira, a kukutyéni kultúra termékenység-istennőjére. „Meg kell újítani a néptáncból építkező színpadi táncot is, mert” – és egy roppant merész laposságot vágott ki: „a tánc maga az élet!”. A képernyőn bejátszások szemléltették a kijelentés igazát: a néptáncosok előbb mintha bogeneztek volna, korcsolyapálya hangulatát idézve hullámzottak. Aztán a néptáncosok a néptáncosnők népszoknyája alá dugták fejüket, s úgy táncoltak! Olykor kiderült, már lapul más is a szoknya alatt fehér nép-pizsamában. Aztán a néptáncosnők a néptáncosok nyakába ültek s tovább népújtáncoltak. Hogy mi benne a lényeges újdonság? A nagy irre-verzi-bili-tás. Az élet ugyanis – nem maga a tánc! Az új művészi látomások éppenúgy a föld mágneses sarkainak az eltolódása nyomán jönnek létre, mint az időjárási zavarok: összekötni a kínost a kényessel, a gyermeteg malackodást az Őspíhával...
