A tenger
A halászlegény hevenyészve összetákolt kalyibában éldegélt a településtől távol, a tenger egyik elhagyott partszakaszán. Már nem volt olyan fiatal, hogy a családja tartsa el, de olyan idős sem volt még, hogy ő maga alapítson családot, na meg az anyagi tehetsége se volt meg hozzá. Utóbbit nehéz is lett volna tagadni, hiszen végtelenül szegény volt, csak tengődött egyik napról a másikra.
Ócska, recsegő-ropogó deszkájú bárkáján minden hajnalban tengerre szállt, felvette a harcot a háborgó őselemmel, kivetette a hálót, bevonta a rákcsapda ketrecét, birkózott a kötélzettel, tenyere össze-vissza hasadozott, gyógyult sebekkel volt teli, melyre aztán úgy rákérgesedett a bőr, mint az öreg embereknél szokott. A tengert ennek ellenére csupán ellenfelének, és nem ellenségének tekintette, hiszen már évek óta senkitől nem kapott semmit, a tenger tartotta el, hát miért is haragudott volna rá? Azt meg csak nem kívánhatta, hogy a tenger önként adjon bármit is, rendjén valónak érezte hát, hogy meg kell küzdenie a mindennapi betevő falatért.
A tenger sem akarta őt sohasem elpusztítani, csak küzdelemre késztette, mintha csupán az akaraterejét tenné nap mint nap próbára, s lehetővé, hogy tényleg kiérdemelje, amit tőle megszerez. Ha kicsit bőségesebb volt a halfogás, új deszkákkal megjavíthatta a rozoga bárkát, vagy vehetett egy másik hálót, többre nem tellett. Mint ahogyan lányra sem. Hiszen a lányok is olyan mércével mértek, mint mindenki más a világon: van-e valamid, tehetős vagy-e, el tudsz-e tartani egy asszonyt, gyerekeket. Mivel nem volt semmije, erről csak álmodozhatott. Meg is tette, esténként.
Miután elfogyasztotta egyhangú vacsoráját, kiült a tengerpartra. És akkor minden megváltozott körülötte. A napközben haragvó tenger a szeme előtt szelídült meg. Lábaihoz csendesen simultak a hullámok, halk loccsanással futottak a partra, fáradhatatlanul igyekeztek felé, mintha őt akarták volna elérni. A selymes víz simogatta a bőrét, lágy, sós szellő borzolta a haját. Előtte hajladoztak a víz alatti bársony moszatok, mintha táncot lejtenének, kacérkodva vonva magukra révedező tekintetét. Szerette a tengert. Olyan fájdalmasan szép volt a látvány. Szemében visszatükröződött a lenyugvó nap tüze, mely lángoló vörösre festette a tenger azúr fényét, majd a hanyatló nap belebukott a végtelenbe, és a nagy víz kioltotta a tüzet. Ezt csodálta minden este, s a csendet, mely telítve volt a nászukat ülő kabócák örökös cirpelésével, a tenger mormogásával, a partra csapódó hullámok halk, egyenletes neszével, s a szelídülő langy fuvallat érzéki susogásával.
Napszálltával a tenger fölé mélyfekete lepel borult, elfedve minden rosszat, minden csúfságát a keserves életnek, s betakarta őt is. Ilyenkor aludni tért szerény fekhelyére, melyet uszadékfából ácsolt, száraz tengeri fűvel bélelt, mégis milyen jó alvás esett rajta. Csak azzal nem volt kibékülve, hogy az álom sem hozta el a mámorító, boldog érzést, melyre mindig is vágyott, átélni egy szerelmes éjszakát.
A dagály érkeztével, a tenger minden éjjel kiszökött a medréből. Ő is szerette a fiút. A napcserzette fiatal arcot, a fekete, szomorú szemeket, a rakoncátlan hajat, mely olyan hullámokat vetett, mint maga a haragvó tenger. Hol a szülöttének érezte az apátlan-anyátlant, hol szeretőjének, kivel szakadatlan kívánt együtt lenni, együtt érezni, lélegzeni…A kalyibához igyekezett hát unos-untalan, de hullámai nem bírták erővel, s előbb haltak el a kagylótörmelékes parton, minthogy elérték volna azt.
Egy éjszakán azonban, amikor tán a hold is kirúgott a hámból, a dagály szokatlanul megnövelte a vizet. A tenger kilépett medréből és visszatarthatatlanul nyomult a kunyhó felé. Nyitott ajtaján beáramlott, és körülölelte az egyszerű fekhelyet. Selymes hullámaival betakarta a fiú testét, a nedves, apró tajtékok az ajkát paskolták, s az alvó arcán cirógatva átsuhant a tengeri moszat. A fiú álmában úgy érezte, ezer lágy kar öleli langyos öleléssel, nedves csókok érintik az ajkát, homlokát befedte egy szép lány dús hajzuhataga. Boldog volt. Soha át nem élt kéjes érzés töltötte el, a boldogság bódulata, melyből nem akart felébredni. A tenger pedig először csak ringatta a fekhelyet, majd megemelte és hullámzó hátára vette. Kivitte az egyszerű lakból, ringatva vitte magával, vissza az anyabölcsőbe. A nyílt vízen aztán a szerelmes-halálos ölelés még szorosabbá vált, s a tenger a fiút lehúzta mélységes mély kútjába, örök álommámorba temetve, melyből nincs ébredés….
Ölelj át…
Azt hitte, a Paradicsomba jutott, amikor először tette lábát az Egyesült Államok földjére. Az iskolájából egyedüli ösztöndíjasként került a távoli földrészre, olyan lehetőség kedvezményezettjeként, amilyen keveseknek jut osztályrészül.
Az első két évben remek eredményt produkált a kaliforniai egyetemen. Olyannyira kimagasló volt a teljesítménye, hogy idehaza csak szuperlatívuszokban beszélt róla a család. A kedvese hasonlóképpen büszke volt rá. Nehezen viselték a kényszerű távollétet, de mindketten úgy gondolták, megéri, beérik egyszer még annak a sok kínlódásnak a gyümölcse, csak fejezze be végre a tanulmányait. Úgy vágyott rá, hogy megölelje a lányt! Ha majd otthon lesz, csak a karjába veszi, átöleli, és el sem engedi többé…
Aztán eljött az az idő is. Már megvolt a repülőjegye – de sokat is nélkülözött azért a családja –, és készülődött hazafelé. Az utolsó kint töltött estén, iskolatársai búcsúpartyt rendeztek a tiszteletére. Minden jól ment, a hangulat kitűnő volt, s rajta nem is látszott, valójában mennyire nehezére esik elválni a barátaitól, akik közül néhánnyal bizony szorosabb kapcsolata alakult ki, mint odahaza a rokonaival. Többet is segítettek neki. Megosztották vele minden javukat, az évek során testvériesen segítették egymást, úgy a tanulásban, mind a mindennapok nehézségeinek a leküzdésében.
Hajnali kettőkor takarodót fújtak. Őt az egyik lány hívta meg a kocsijukba, hogy csatlakozzon hozzájuk, úgyis arrafelé mennek haza, magukkal vihetik. Eleinte húzódozott, tartott tőle, hogy kényelmetlenséget okoz, s nem akarta, hogy a többieknek szorongniuk kelljen miatta. Végül, mivel annyira győzködte a szép, szőke lány, belement. Már bérelt lakásuk környékén jártak, amikor az egyik lámpánál állva, beléjük rohant egy őrült sofőr. Hogy ezután mi történt, azt később, akárhogy gyötörte is az agyát, soha nem tudta felidézni. Bennragadt az összetört kocsiban, kezeit a fém alkatrészek össze-vissza törték, szabdalták, bőre rongyossá gyűrődött, az iszamos vértől azt sem lehetett látni, hol kezdődött a válla, és hol ért véget a kar….
A másnapi géppel persze nem tudott elrepülni, és még nagyon sokáig nem tudott nemhogy gépre ülni, de még az ágyában felülni sem, súlyos sérülései miatt. A kerekeken guruló koporsó többi, kevésbé sérült utasa ugyanabban a kórházban lábadozott, s amikor már jobban voltak, és persze járóképesek, felváltva látogatták. Három hét telt el, amikor végre valaki elszólta magát, hogy a szép, szőke lány meghalt. Egyedül ő.
Nyolc héttel később, miközben anyja egyszer már meglátogatta – a családnak csak egy repülőjegyre telt, azt is a közeli ismerősök és barátok adták össze –, végre hazafelé készülődhetett. A mostani hangulata azonban egészen más volt, mint a két hónappal azelőtti. Félt. Félt hazamenni, megjelenni az ismerősök között, találkozni a barátnőjével. Mit fog a lány szólni?! Meglehet, nem is akar már vele találkozni. Talán őt okolja. Hogy miért ment el az utolsó este bulizni. Miért szállt be abba a halálautóba. Miért nem volt jó neki a tömegközlekedés?!
Eljegyzést terveztek, azután esküvőt. Kilátásban volt már egy jó állás is. Most az is elúszott. És nem csak az eltelt idő miatt, hanem a többi miatt… A repülőtéren csak a szűk családja várta. A barátnőjét nem látta sehol. Pedig a lány tudott róla, hogy mikor érkezik, anyja értesítette, tartották a kapcsolatot. Hát itt a válasz, a gondolatban számtalanszor feltett kérdésre. Már nem akarja őt. Nem volt elég erős a szerelmük, legalábbis ezt az erőpróbát már nem bírta ki. Nem is nagyon figyelt arra, amit közben a bátyja magyarázott, hogy a lány akart, de nem tudott jönni, mert a nagynénjét szélütés érte, és a család képviseletében ő jár be hozzá a kórházba etetni. Tényleg, most ebédidő van. Persze, hiszen előző este szállt fel a gép vele Amerikában. Ez biztosan csak kifogás. Érti ő, nincs ezen mit nem érteni. Vége, most már tényleg vége. A maradék reménye, az utolsó esélye is elszállt. Az őt fogadó családtagok, mintha valakit gyászoltak volna, olyan csendben szálltak be a taxiba. A lakásban is csend volt, súlyos csend. Mintha mindenkit az ő bánata nyomasztotta volna. A legbelső szobában is hallotta, vagy csak belülről érezte, hogy anyja odakinn a konyhában a könnyeit nyeldesi. Apja vigyázva lapogatta meg a hátát, és megkérdezte, jól ül-e. A késői ebéd is ebben a feszült légkörben telt. Még nem érezték elérkezettnek az időt, hogy előhozakodjanak azzal, hogyan is gondolja a továbbiakat, a történtek után. Mit akar, főként mit tud majd kezdeni az életével? Gondolták, miért terheljék, ráér holnap is rádöbbenni, hogy életcélt kell váltania, s hogy voltaképp fogalmuk sincs, mi módon segíthetnének neki ebben. Lassan vánszorgott előre az idő. A karosszékből éppen fel akart állni, amikor a bejárati ajtó felől türelmetlen csengetés hallatszott. A váratlan hangra összerezzent. Maga sem tudta, hogy mitől fél, de egyből leizzadt, ami ugyan még gyenge fizikai állapotának is betudható volt. Izgatott hangokat hallott, majd látta, amint anyját szinte félretaszítva, egy régóta nélkülözött, fájdalmasan szép jelenség tör be a szobába. A barátnője volt. Megtorpant előtte, szemét óhatatlanul odavonzotta a látvány, a karok hiánya, s a könyökhajlatban végződő két fehér gézkötés. Aztán a lány csak ráborult, és szinte önkívületben suttogta a fülébe: így is szeretlek, csak téged, ölelj át…
Bátorság
A bátor oroszlán, az állatok királya, jóllakottan poroszkált az afrikai forróságtól s a szavannák porától bágyadtan kókadozó magas fűben.
Arra gondolt, miközben kócos, fekete sörényét cibálta a fáradt szél, hogy milyen jó is neki. Nincs igazi ellensége, merész, kitűnőek az adottságai, jó a szeme, éles a hallása… amikor hirtelen valami elcikázott a szeme előtt. Megtorpant, és csak nézett. A távolban gyorsan tűnt el egy farok, s a hozzá tartozó pöttyös hát. Hol kiemelkedett, hol lesüllyedt, mígnem végleg eltűnt a legázolt, száraz kórók között. Egy gepárd, amit ő nem vett észre. Sem azt, hogy közeledik, sem azt, hogy miféle állatot üldöz. Talán egy antilopot? Meg volt ütközve. Nem olyan jó már a füle? Hová lettek a szavanna neszei? Lehet, hogy végleg eltűnnek számára? Hogy fog ezentúl vadászni?
Úgy érezte, mintha kicsit összébb ment volna a bőrében.
Kétes jövőjén gondolkodva bandukolt tovább, és annyira sajnálta magát, hogy észre sem vette, bivalycsorda kellős közepébe keveredett. A hatalmas állatok szanaszéjjel hevertek, pihentek. Talán azért is nem vettem észre őket azonnal – mentegette magát. Igyekezett minél hamarabb keresztüljutni a bivalyoktól hemzsegő zónán, hiszen ő most egyedül van, tele a gyomra is, biztosan nem tudna nagyon legénykedni, vagy megvédeni magát, ha rátámadnának, feltételezve, hogy zsákmányra vadászik, s a borjaikat veszélyezteti.
Ezek szerint már nem is lát olyan jól? Hogy eshetett meg vele, hogy nem vette észre ezeket a fűben domborodó, hatalmas, fekete halmokat már jóval korábban? Érezte, elgyengül.
Mire túljutott a fekvő bivalyokon, remegtek a lábai, pedig a patások rá se néztek. Látták rajta, hogy nem vadászik. Vagy azt látták, hogy már nem is képes rá?! Pedig csak tegnap volt, hogy úgy belakott. Igaz, nem a saját zsákmányából, csak ügyesen sikerült elhessegetnie a keselyüket, meg a hiénákat a más által otthagyott tetem maradványairól. Úgy érezte, a bőre még inkább lötyög rajta, és ő megint összébb ment egy kicsit.
Na, csak pihenjem ki magam! Egy kis hűsölés jót fog tenni – gondolta. – Aztán lemegyek a folyóhoz inni.
Már egészen közel járt egy bozótos részhez, ami kiváló pihenőhelynek tűnt. Körötte magas elefántfüvet hintáztatott a száraz, meleg afrikai szél. Mintha egy kemence száját hagyták volna nyitva, úgy áradt a földből a forróság.
Kényelmesen, kicsit megtépázott önbizalommal, de töretlen hittel heveredett le a bozót tövébe. Éppen kinyújtóztatta volna magát, amikor hirtelen őrült robajjal trombitaszó harsant mellette, és a bozót mögül, mint egy rohamra induló sereg, kirobbant egy gigantikus, öreg elefántbika. Rátiport a farkára, és ha kicsit odébb fekszik, valószínűleg agyontapossa.
Csak arra volt ideje, hogy fájdalmát figyelmen kívül hagyva odébb kúszszon. A bika ügyet se vetve rá, nyugalma megzavarójára, elcsörtetett. Lába alatt döngött a föld.
Az oroszlán magába zuhant. Megérintette az elmúlás szele. Mire jó ő még? Se nem lát, se nem hall, se nem érzékel? Hát már meg sem érzi, ha nem szabad a tér? Hiszen majdnem ráfeküdt egy elefántra!
Kisvártatva annyira összeszedte magát, hogy lábra tudott állni. A farka fájt, és olyan nagyon fájt, hogy szinte elzsibbadt, mintha már nem is fityegne ott, a teste másik végén. Az orra remegett, de nem a vadászszenvedélytől, hanem az átélt borzalmak miatti félelemtől.
A folyó felé igyekezett. Egész közel érve látta, hogy a víz hemzseg a krokodiloktól, egy-két ejtőző, tengeralattjáróként le és felmerülő víziló is ott időzött. A krokodilok kemény farokcsapásai, az erőt sugárzó vastag páncélok sokasága, a vízilovak otromba vaskossága megdöbbentette, egyben egy újra meg újra feltörő, keservesen kínos érzéssel, a félelemmel töltötte el. Végül mégis elszánta magát az ivásra. A vízbe mártotta a nyelvét, de közben folyton jobbra-balra sandított. Ekkor hatalmas patájú, óriási izületcsomókkal szaggatott hosszú, szétterpesztett lábú zsiráf tűnt fel mellette, rúgásra készen.
Erőltette magát, hogy folytassa az ivást. Szomjan mégsem halhat. Merőn nézte maga előtt a folyót, miközben ivott. Amikor a lefetyelés keltette hullámok elcsitultak, egy tükörkép rajzolódott ki a víz felszínén. De nem az, amit várt. Nem egy ereje teljében lévő, hatalmas tépőfogú, borzas sörényű, rémisztő fenevad, hanem egy kisfülű, apró rágcsáló képe, amely a nagyok jöttére mindig gyorsan eltűnik a földbevájt járatában.
