Mielőtt írásom tulajdonképpeni tárgyára térnék, előrebocsátom, hogy nem ismerem a Máté András és Szász Mihálykó Mária szerkesztette ötödik osztályos magyar tankönyvet. Ezt azért fontos megjegyeznem, mert az a látszat keletkezhet, hogy egy ellene irányuló kritikával szemben szeretném megvédelmezni a szóban forgó oktatási kézikönyvet, ami akár igaz is lehetne, ami a könyvvel szembeni bírálat általam megfogalmazott (felül- vagy ellen)bírálatát jelenti – de nem igaz a szó szoros értelmében. Tehát az a helyzet, hogy nem ismerem a kritika tárgyát, mégis vitatkoznék a kritika szemléleti hátterével, mert némiképp ismerem az érvkészletét és azt az irodalom- és kultúraértelmezést, amelynek hű lenyomata.
Márkus Éva Laura a Helikon július 25-i számában, Amiről nem beszélünk... című írásában azt veti az illető (ráadásul, tudtommal, úgymond „alternatív”) tankönyv szerkesztőinek szemére – dióhéjban –, hogy a könyv szöveganyagához tartozó iskolai feladatsorban / feladatokkal nem irányítják elég egyértelműen a figyelmet a kiválasztott szövegekben (irodalmi művek, mesék) rejlő nemi diszkriminációra, a nemi szerepekkel kapcsolatos előítéletek káros hatásaira, a másság kérdéskörére. „Gender szempontú elemzés”, így hívják ezt; meg is lepődtem volna, ha előbb-utóbb nem követel magának létjogosultságot az általános iskolai oktatásban is. Márkus Éva írása azonban, hogy közhelyszerűen fogalmazzak, a jéghegy csúcsa, nem is tulajdonítanék neki különösebb jelentőséget – az általa megjelenített szemlélet térhódítása viszont nagyon is valóságos kulturális jelenség.
Miről is van szó? Azt hiszem, a lényegre tapint Alain Finkielkraut, a kiváló francia filozófus, amikor arról beszél, hogy a posztmodern multikulturalizmusból sarjadzó különféle study-k (Gender studies, Gay and Lesbian studies, African American studies stb.) abban különböznek – többek közt – a hagyományos társadalomtudományi megközelítéstől, hogy céljuk elsődlegesen nem a megismerés és felfedezés, hanem az általuk felvállalt, eleddig periférikusnak számító témák / tárgyak képviselete. „Kérkedően nem is vesznek tudomást a győztesek ismereteiről, hanem a legyőzöttek látásmódját állítják szembe velük. Vagyis beszélni valamiről ezentúl azt jelenti, hogy annak nevében beszélünk, amiről beszélünk. (...) E különlegességek áradata tehát olyan, mint megannyi detektív, aki ugyanazt a vizsgálatot végzi: a White Male Study-t, ami azoknak a gaztetteknek a tanulmányozása, amelyeket nyugati heteroszexuálisok követnek el, amióta világ a világ”1 [kiemelések az eredetiben] – jegyzi meg nem kevés iróniával. A studies-partvonalakon túlról nem nehéz belátni, hogy igaza van: a harcos feminista diskurzus például azért olyan idegesítő a humán tudományokban (is), mert tárgyát alanyi hevülettel védi, saját megfellebezhetetlen – mert evidencia-értékűnek gondolt – igazsága tudatában, érvelésében elmosódnak a határvonalak tudományos vizsgálódás és leleplező igényű aktivizmus között. Másként nem kérne számon, nem vetné alá szabályos perzekúciónak az eltérő szemléletű (vagy többféle szemléletű) megnyilatkozásokat. Ebben a felfogásban egy tankönyvnek rá kellene világítania a kulturális tradícióból kiválogatott szövegek diszkriminatív, szexista, patriarchális stb. vonatkozásaira – ha már, eléggé el nem ítélhető módon, nem szándékszik egész egyszerűen elfelejteni a kérdéses szövegeket. Elfelejteni, kitörölni ezeket az irodalmi műveket – ezt, kissé sajnálkozva, a tankönyvkritika szerzője is beismeri – nem lehet és talán nem is tanácsos; viszont a zsenge gyermeki lelkeket terelgetni kellene a helyes olvasási mód irányába. (Remélem, nem értettem félre semmit, de kötve hiszem, hogy így lenne.) Azért én megkérdezném a gender studies elkötelezett híveit és művelőit, hogy miért ilyen szűkkeblűek: elvégre az is rendkívül sajnálatos, hogy az irodalmi hagyomány ezen szövegeiből a felcseperedő generációk aligha szerezhetnek tudomást mondjuk a homoszexuálisok vagy a színesbőrűek problémáiról, egyáltalán a létéről. Tessenek tehát a feladatsorokat oly módon összeállítani, kedves tankönyvszerzők, hogy azok minden effajta rétegigényt megfelelő módon kielégítsenek, mert a jelenlegi állapot politically incorrect-nek számít. Arról nem is beszélve, hogy a magyar népmesék vagy holmi halott európai fehér férfiak (a Grimm-fivérek, Andersen, Hauff és mások) tündérmeséi mellett – vagy inkább helyett – inkább távoli, egzotikus és elnyomott népek mesekincsével kéne megismertetni idejében a nebulókat.
Mindennek a mélyén az húzódik meg, kimondva-kimondatlanul, hogy neheztelünk a hagyományra, amiért nem úgy viselkedik, ahogyan elvárnánk tőle. Valóban szemtelenség a hagyomány részéről, hogy nem óhajt a jelen igazságainak szerény visszhangja lenni, sőt, szerencsés esetben, arra is képes, hogy az önhitt jelent szembesítse saját igazságainak efemer jellegével. Ez a – belátom, kissé karikírozottan felvázolt – szemlélet a múltban, a jelenkori társadalmi állapotokat megelőző kulturális és társadalommodellekben javarészt meghaladnivaló, korrigálandó relikviát lát, amelyet (ismétlem, ha már eltörölni nem lehet) mostani tudásunkhoz és törekvéseinkhez szükséges igazítani – meg kell bélyegezni a tévedéseit és bűneit. A szitokfogalomként használt Halott Európai Fehér Hím kultúrájának ügyében a nyomozók kielégítően végzik a munkájukat, és már a vádirat is készen áll, jó ideje. Hogy a valóság bonyolultabb és a tradíció szöveguniverzuma sokrétűbb, mintsem egy ilyenszerű, jól lecövekelt szempontrendszerrel meg lehetne közelíteni, az nemigen jut az elszánt tabudöntögetők eszébe – sokkal trendibb és kényelmesebb is így. A világ is nagyon egyszerű: az avítt, elnyomó múltbéli modellek (a „halottak” kultúrája) állnak szemben a kulturális és társadalmi progresszió megvilágosító erejű törekvéseivel. Homérosz pedig szégyellje magát a nőábrázolása miatt; jut eszembe, tessék ennek a vizsgálatát is feljegyezni a feladatlistára.
Vagy esetleg, mondani sem merem, egy árnyaltabb irodalom- és hagyományértelmezés, valamint a józan ész nevében vissza lehetne venni kicsit a kultúrinkvizítori lendületből. G. K. Chesterton például, aki abban a szerencsében részesült, hogy nem érte meg a gender studies zászlóbontását, így képzelte ezt: „A tradíció annyit jelent, hogy megadjuk a választójogot a legmélyebbre szorult társadalmi osztálynak: őseinknek. Ez a halottak demokráciája. A tradíció nem hajlandó alávetni magát annak a csekélyszámú és pökhendi oligarchiának, mely azokból áll, akik a véletlen szerencse folytán még itt vannak közöttünk. (...) A demokrácia azt tanítja nekünk, hogy ne mellőzzük a jó ember véleményét, még akkor sem, ha az illető csak az inasunk; a tradíció azt kéri tőlünk, hogy ne mellőzzük a jó ember véleményét, még akkor sem, ha az illető csak az apánk.”2
Rettenetes, még ő is apáról beszél.
Jegyzetek:
1Alain Finkielkraut: A hálátlanság. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2001, 158. o.
2G. K. Chesterton: Igazságot! – Az örökkévaló ember. Szent István Társulat, 1985. 49-50. o.
