"Karnyújtásnyira képek: hámló plakátok"
Kereső  »
XXI. ÉVFOLYAM 2010. 16. (558.) SZÁM — AUGUSZTUS 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Czegő Zoltán
Porból lázító
Kántor Lajos
A Forrás (elő)történetéhez
Egy lassú skizofrén naplójából
Bíró Zsófia
13-as számú mese
Molnos Lajos
Azt hiszem, mostanában…
Lehetőségeim
Karácsonyi Zsolt
Wellmaniád a Dihorfeszten
László Noémi
Születésnapodra
Szőcs Géza
Levél Astanából
Szálinger Balázs
Az eltévedt dihor
Az ős Kaján
Márkus András
Egy délelőtt Wellmann-bőrben
Farkas Wellmann Éva
Nem Róma
Márkus-Barbarossa János
Retró
Bálint Tamás
A-liga
Murányi Sándor Olivér
Pinufiusz apát pornópredikátziója monsignore Farkas Wellmann Endre, Gyergyóalfalu érsekéről
Szőcs István
JEGYZETEK
Benő Attila
Versei
MESTER GYÖRGYI
Rövidprózái
Papp Attila Zsolt
Miről hogyan beszéljünk
Márton Ágota
Szürrealista mese
Boros-Jenei Székely László
Az megcsalatott csudáról való beszéd - Borosjenei Székely László fordítás-munkáiból (1765–1769)
Terényi Ede
ZENÉK, ÉLMÉNYEK, EMLÉKEK - Egy kis ZENE-HOMEOPÁTIA
Szeptemberi évfordulók
 
Márton Ágota
Szürrealista mese
XXI. ÉVFOLYAM 2010. 16. (558.) SZÁM — AUGUSZTUS 25.

Megkérdőjelezett létezés, az önkeresés és önigazolás vágyának lehetőségei avagy lehetetlensége, akár értelmetlensége, az időtlen síkok váltakozása és a tér nélküli értelem játéka, fikció(k) és „valóság(ok)” egybemosódása; szerteágazó, félbemaradt történetek laza koherenciája a barokk körmondatoktól terhelt vagy a szelídebb rokokó díszítésekkel átitatott szövegvilágban – ilyen gondolatok ötlenek fel először, ha az ember leteszi Sorbán Attila Vaníliás gumicsont című kötetét és elindul az értelmezgetés útján. A történet magva egyszerűnek tűnhet: Hieronímusz Bé lejön a szürke felhőn sodródó város toronyórájáról, ahova elmélázni vonult el, és vállalkozásba kezd, mégpedig a város kóbor kutyáinak a „hasznosítását” tűzi ki célul: együttműködésüket vaníliával töltött gumicsontokkal szeretné kivívni. Próbálkozása kétségbeesetté lesz, mert a város vezetősége, a „demokratikus egypártrendszer” inkább akadályt, mintsem segítséget és helyeslő egyetértést jelent. Hasonló akadály és egyben továbbgördülést segítő elem a beékelődő történetek sokasága, a megtöbbszöröződött narrátorok hangja. Hieronímusz mesélő kedve átcsap lakótársának egyszerűbb, könnyedebb stílusába és szorongással, félelemmel telített világába, majd egy rövid ideig a harmadik személyű elbeszélő hangja kerül a középpontba. E mesélők szólama és valósága között pedig igen szoros a kapcsolat, Hieronímusznak akár alteregója is lehetne a lakótársa, akinek létezéséről viszont nem is vesz tudomást („csupán Hieronímusz Bé elszórt gondolatainak tudattal rendelkező megnyilvánulása vagyok”). Pontosabban csak úgy észleli, mintha valaki még lenne rajta kívül a házban: „Amikor bemegyek valamelyik helyiségbe, azt érzem, előttem már járt ott valaki. Hát persze, hogy járt (...) Én jártam ott. De akkor is, mintha roppant idegen lett volna az, aki előttem járt azokban a helyiségekben.” Tulajdonképpen kölcsönösen gyengíti egymást a két beszélő, Bének úgy tűnik, hogy „valaki egy láthatatlan porszívóval elszívja a könnyű, ám annál megvasabb gondolatforgácsokat”, s a lakótárs nem tud függetlenedni Hieronímusznak (az őt is) meghatározó látásmódjától, szinte a nemlétbe süpped a rávetített „nincs” nyomán, magára ölti a figyelmen kívül hagyottak ürességét, és csak Bé végleges eltűnése után képes kitörni. Ekkor talál rá és pusztítja el önnön (Bé, és eleve a történet) megíróját, megalkotóját, a fentebb már jelzett mindentudó elbeszélőt, tudván, hogy átjutott a „térnek és időnek egy olyan falán, amely mögött már egészen más szabályok vonatkoznak rá, mint azelőtt.”
Ahogy elhalványul a főszereplő alakja, úgy lobban egyet-kettőt a lakótársé, majd hamar kialszik. De Hieronímusznak is hasonló a sorsa, hiszen első bemutatkozásánál azt vetik szemére, „hogy akinek ilyen neve van, az igazából nincs is.” Ez a toronyórára mászásának oka, az időn és a hétköznapin felülemelkedni akaró, elgondolkodó, megfigyelő magatartás kiváltója, és az „alászállást” követő önmegvalósítás kiindulópontja. Így jut el Hannácska polgármester asszony „halhatatlan mosolyától”, primadonna-jellemétől és fennkölt színházi irodájától Manfréd pártelnök úr feddő szóáradatának labirintusába, mely (a pártelnök szerinti) retorikai remekmű legadekvátabb közönsége a frissen festett bábuk csoportja; majd Modorzsák hihetetlen csendpalotájába, ahol „anyaggá vált a hangtalanság” a „hangtalan mozdulatok” tömkelegében, és ahol „látni lehetett, ahogyan csend lett a némaságban”. S az illúzó akkor szűnik meg, amikor Modorzsák sofőrje tűvel pukkasztja ki a jelenlevőket, akik „mint színtelen, néma buborékok” foszlanak szét. Ezután a „lezárt fedelű minőségi konténer belsejébe kerül Hieronímusz, papírhulladékba csomagolva”, végül a más szinten megvalósított célok és vaníliáscsontok színterére.
A történet a történetben szerkezet, az egymásba játszott valóságok terének végén pedig Rubesch Ernő (az egyedüli ötletadó és támasz Bé számára) lép be Hieronímusz szobájába, hogy felkutassa saját történetét, mintegy önmaga bizonyosságát. Mintha minden szereplőnek ezen útkereséséből szövődne a „mese”, az alcímként megjelölt fabula ráza – amely a tabula rasa-ra rímel, beépülve a nagyobb összefüggések sorozatába, a harmadik személyű mesélő teleírt lapjaiba, de ugyanakkor kiépítve is azt. Itt a mesélő és mese kifejezések hangsúlyos használata nem véletlenszerű, mert a meseszerű események, a fantasztikum szintjén kívül konkrét „mesére utalások” színezik a szöveget. Hieronímusz olykor a mese nyelvére fordítja le magyarázatait, sőt eleinte ki is fejezi a népmesék egyértelműsége iránti szeretetét: „A hal tud beszélni, és ha visszadobod a tóba, anyagilag egész életre le vagy rendezve. Ha eltévedsz a feneketlen nagyerdőben (...) és a legelső idős hölgyet leöreganyámozod, máris a szerencse fia vagy. De a legszebb az, hogy három nap egy egész esztendő.” Sőt, ezt az elképzelést tovább is fejlesztené Bé, úgy, hogy számára – „a modern kor embere lévén” − egy hét állhasson három napból (lehetőleg péntektől kezdődően). Mindemellett rengeteg idő- és térvonatkozást találunk a regényben, hang-, lebegés-, súly- és időélményeket. Gyakoriak az állandó − szinte eposzi − jelzők (Hieronímusz „szellemi szabadparaszt, nem nyilvános szociológiai adat és láthatatlan szendvicsember”, „fahéjas, habos madártej mosoly”, „tejszínhabos reggeli zsongás”), tág képzettársítások használata („a bent lévők egy pillanat alatt megmerevedtek, s olyan pillantást pöccintettek a bejárat irányába, mint távol-keleti akupunktúrás gyógyítók a kaktuszemberre”), és a szürrealista, plasztikus képalkotás dominál: „Érzékszervei – az ismertek és ismeretlenek − némán lebegtek testén, mint falevelek egy hegyi tó mozdulatlan víztükrén.” Érzékletesen ölt testet a megfoghatatlan, tömeggel és kiterjedéssel kezd rendelkezni, s szinte tapintható, masszív valóságérzetet teremt: „megválaszolatlan kérdések tömege ropogott lábam alatt”, „csöpögött a sötétség”, „[a félelem] tépőfogai között az éjszaka cafatjai lógtak”, „a konyhában levő csend megkocsonyásodott”, „fojtó csend bélelte az éjszakát”, „az özvegy pergő könnyei közé puha csodálkozásdarabok keveredtek”, „a többi csörömpölő titok maradt”, „és mintha ebbe a csendbe belehullott volna egy lélegzet”. De nemcsak a gondolat nyer tárgyiasult formát, hanem a mozdulatlanság is élettel telítődhet: „Mintha egy eleven, vörös húscsíkon autóztunk volna, amely úgy kanyargott a felfele vezető úton, akár egy fájdalom sújtotta, frissen nyúzott óriáskígyó”, „a falak domborművei megelevenedve potyogtak a járdára”.
A líraiság tehát szerves része a szövegnek, és nemcsak szürrealisztikus, rokokószerű vagy barokkra emlékeztető technikákat érvényesít, hanem impresszionisztikus árnyalatokat is rögzít. Mozdulatok, formák, színek áradata gazdagítja a dús leírásokat, s Hieronímusz hasonlat- és jelzőbokrait mintha ellensúlyozásként szakítanák meg, váltanák fel a lakótárs és a mindentudó elbeszélő szólamai. Szatirikus, ironikus és emelkedettebb hangnemek váltogatják egymást a „beékelődő” szövegek világában, ahol másként is „megtörik” a folytonosság, hiszen elkezdett történetek maradnak függőben. Visszamenőleg átminősül a vaníliás gumicsont szerepe is a szürrealista mesében, ahol „a történetek csakúgy, mint mi mindannyian, riadtan és tanácstalanul fogadják magukba a létezést”, anélkül, hogy ok-okozati összefüggésrendszerbe illeszkednének.

Sorbán Attila: Vaníliás gumicsont. AB-ART/Várad, 2009.  




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében