"Hosszú az Úristen, / Rövid a szalonna"
Kereső  »
XVII. ÉVFOLYAM 2006 11. (457.) SZÁM - JÚNIUS 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Lászlóffy Aladár
Lohengrin-ügyben
Pomogáts Béla
"Kiáltó szó" Az erdélyi irodalom közösségi felelősségvállalása
Szőcs István
MERENGŐ - A spanyolviasz feltalálásának történetéből
Benő Attila
(Impressziók - hathónaposan)
Érintés
Szántai János
A klozett-olvasó naplójából
Lackfi János
Négy variáció
Lanczkor Gábor
Farönk vagy egy kecske
Kovács András Ferenc
Confessio Goliae
Demeter Ferenc
Tündér-tanítónéni - részlet az Emlékiratkönyvből
Fekete Richárd
Minden éjjel
Ráma
Kovács Noémi
"Morbid történetek"
Lászlóffy Csaba
Az áldozat (Folytatás előző lapszámunkból)
Bordy Margit
Lassú lépésben
Terényi Ede
Bartók - 2006. - 1. Bartók romantikus?
Hírek
 
Demeter Ferenc
Tündér-tanítónéni - részlet az Emlékiratkönyvből
XVII. ÉVFOLYAM 2006 11. (457.) SZÁM - JÚNIUS 10.

“Ezt úgy értem, ahogy te nem is gondolhatod.”
Máté Adél
 
Úgy kell elképzelni, ahogy a nagyon kedves-öreg tanítónéniket, inkább csúnyácskának, mint szépnek, divatjamúltnak, valószínűleg még lánykorában is.
Nem első látásos volt, legalábbis részemről. Úgy szorítottam anyám kezét, mint aki, mint aki soha el nem akarja engedni, amikor beléptünk a kis terembe, ahol az a két néni beírta a nevemet egy nagy könyvbe. Ráadásul csalódással kezdődött, nem a szebbik-fiatalabbik lesz az aki bevezet a betű-birodalomba, hanem a szürkébbik, a ráncos-szemüveges.
Siettem kijelenteni, hogy köszönöm szépen, már ismerem a betűket. Még a nevemet is le tudom írni, nem kell nekem iskolába járni.
– Valóban ismeri, de a sorrenddel egy kis baj van... – fogott vissza nekilendülésből anyám, finoman célozva arra, hogy Remeted Efrenc-nek írtam le magam.
– Nem baj, majd megtanuljuk még egyszer, szépen, lassan, sorjában. – derűs-jóságos hangon  szólt a tanítónéni. –  Majd meglátod milyen jókat fogunk játszani együtt...
Az első iskolai napon már korántsem voltam olyan magabiztos. Sok-sok lármás gyerek, felnőttek, számomra érthetetlen beszédek a nagybetűvel kezdődő Pártól és a mégnagyobbbetűs Nicolae Ceausescu elvtársról, minden gyerek szigorú, ám jóságos elvtárs-atyjáról, aki, ráadásul nagyobb testvérként vigyáz ránk és vezet  békés győzelemre a szocializmus versus imperializmus harcban, amiben nincs megalkuvás.
Sok(k) volt nekem ez, s amikor végül csoportokra bomolva bevonultunk az osztályterembe, beülni a padba, anyuka nélkül, nem bírtam tovább, úgy leejtettem, hogy eltörött a mécses. Rögtön odajött vigasztalni. Finom volt nemcsak az illata, hanem az érintése is. Idő-rovásos keze, ruhája, hangja, nyugalmat árasztott.
Ám én csak jobban hüppögtem, kicsit a szégyentől is, fel-felkuncogott már az osztály,  s ha  valamitől, hát a megszégyenüléstől féltem akkor a leginkább. És azóta is...
Pedig, hogyismongyam. Mióta eszemet tudom, de lehet, hogy már azelőttről, szerettem a figyelemnek, ha nem is a középpontjában, de legalább a közepe tájékán tartózkodni.  S a huzamosabb érdeklődést, mint tudjuk, a nevetés, illetve, a nevettetés biztosítja.
De ne kikacagjanak, ne rajtam nevessenek, hanem velem, azaz úgy és addig, amíg én akarom!
Amikor Tündér-tanítónéni látá, hogy gazdag személy-varázs készlete sem elég lelki nyugalmam kényes egyensúlyának a visszaállítására, bevetette a nehéz-játék tüzérséget.
Előhívta Mackót az ő, s aztán a mi legjobb barátunkat. Jóformán meg se szólalt és már a nevetéstől potyogtak a könnyeim, ha ugyan még potyogtak. Mert Mackó olyan volt.
Később, az egyik szülőértekezleten valamelyik szülő szóvá is tette, hogy ugyan már kedves tanítónéni, mutassa meg neki is azt a Mackót, mert egyebet sem hall odahaza a kölyöktől. Hogy így Mackó, meg úgy Mackó. A kitszeretszalegjobban toplistán, anya- apa már csak alig a harmadik helyen pattogtathatja a labdát meg a kukoricát. Második ugyanis Tündér-tanítónéni, az első pedig Mackó, ki más...
Mindenféle tündér-bájjal megkent fickó volt ez a Mackó. Egy olyan kopott-fémszürke szekrényben lakott, amilyenekből itt-ott még ma is látni az iskolákban. Abban rendezett be magának mesekuckót, szebbnél színesebb könyvekből, rongyosra forgatott régi gyermeklapokból. Mutogatta, mesélte nekünk is kincseit, ha előjött, de bizony nem mindig akaródzott neki.
Barátság ide, vagy oda, Mackó kijövetelét ki kellett érdemelni, tanulással, jó cselekedettel, nem ment az csak úgy ukmukfuk. Bizony.
Sokáig törtem a fejem azon, hogy ugyan mitől lettem én ilyen-amilyen. Gyerekkori legjobb barátaim egyszerű, becsületes, dolgos emberek ivadékaiként, maguk is egyszerű, becsületes, dolgos emberek lettek, nem ilyen szó-széltologatók, mint én.
Nyikolaj testvérbáty-elvtárs-apuka már a földalulról vezette könyörtelenül békevéres-harcát az imperializmussal, amikor egy iskolai vallásórán az öreg plébános rám kérdezett, hogy unitárius létemre honnan súgok én annyit mindenféle szentekről, s azoknak cselekedeteikről katolikus tanulótársaimnak.
Mondtam én erre neki, hogy nagyon szeretek olvasni.
– Aha.– bólintott okosan. – Nevelés. Látjátok gyerekek... – faragott belőlem példaképet. – Biztosan értelmiségi emberek a szüleid, ugye fiam? – bizalmaskodott kedvesen lapogatva a vállam.
Nagyobbat nem is hibázhatott volna, én meg gyorsan rálapátoltam.
– Értelmesnek ugyan értelmesek... – fontam ügyesen a fondorlatot. –  De hogy értelmiségiek lennének, arról nincsen tudomásom.
– Ne bolondozz, fiam... – mosolygott rám megértőn, hogy mindent én se tudhatok. – Hát mivel foglalkozik az apád?
– Építőiparral.
– Na látod, biztosan valami mérnök.
– Az bizony egy szikrát sem, hacsak nem lélekben, mert amúgy kőműves.
A plébános úr erre erősen megbizonytalanodott, de nem adta fel, mondván, hogy akkor valószínűleg anyám az intellektuális munkaerő.
Kései, ám büszke proletár öntudattal, vigyori pofával vágtam ki a választ.
– Szövőnő!
Elszégyelltem a szívatást, úgy elpirult. Hogy nem, baj, illetve, és egyáltalán, okos, ügyes fiú vagyok, s derék emberek a szüleim.
Következő alkalomra Reményik Sándort hozta nekem ajándékba, díszkiadásban. Meg Was Albertet. (Azóta is mosolygós emlékként őrzöm, olvasatlanul.)
Egyszer még azt is hallottam, ahogy  a hátam mögött, ahogy éppen elirigyelt unitárius kollégájától, mint csodagyereket, pedig akkoriban, már rég nem voltam eminens, sőt a dicséretes jutalmazottak között is egyre hátrább szorultam.
Elsőtanulós korszakom Tündér tanítónénivel kezdődött és végződött. Azazhogy inkább Mackóval.
Az történt ugyanis, hogy az osztály Mackó-előhívó bajnoka lettem, s ennek folyamodványaképpen szolgálatos első tanuló. Mondhatnám még azt is, hogy én voltam Tündér-tanítónéni kedvence, de ez már hazugság lenne. A kedvenc az ugye kivételezettet is jelent, márpedig ilyen nem volt nálunk.
Mert Mackó nemcsak  a jó tanulók tízeseire  jött elő, hanem Dénes Józsinak, Papp Öcsinek is felbukkant, ha egy-egy hosszúranyúlt ötös-hatos sorozat után hetesre, vagy ne adj isten nyolcasra feleltek.
Az előjövetelek úgy történtek, hogy Tündér tanítónéni megkérdezte tőlünk, na, gyerekek, szerintetek megérdemli Dénes Józsi, hogy előhívjuk Mackót. Mi persze üvöltöttük az igent.
– Hát akkor hívjátok elő, lássuk ő mit gondol...
– Kedves Mackó, kérünk szépen Dénes Józsiért gyere ki! – harsant ilyenkor harmincegy torokból.
     Meg se kísérlem leírni azt, amit olyankor éreztem, amikor a kihívás, úgymond, értem történt...
Kedves Mackó, szépen kérünk Ferikéért gyere ki. Volt úgy, hogy várattatott magára, és rá kellett ismételni. Kedves Mackó, szépen kérünk...
Mackó mackóssága azonban nem merült ki a mézes-madzagosdiban, tudott ő még sok mást is, a büntetés kivételével.
Azazhogy  a büntetéshez is értett, a maga módján.... Olyankor, amikor kisded osztály-társadalmunkon eluralkodott a rossz fával tüzelhetnék, hosszú, két-három napig tartó örökkévalóságok is elteltek, míg őmackóssága kegyeskedett megjelenni nekünk. Ilyenkor mindig előállt valami utazós mesével, egyszer egyenesen Kínából tért vissza, csak azért mert eszébe jutott, hogy rég nem látott minket... (Éppen minifocit játszottunk az osztályteremben, fölényes győzelemmel vertük ki az ablakokat, kettőt is ha jól emlékszem.)
Ebből mi azt okoskodtuk ki, hogy olyankor, amikor felüti fejét közöttünk a rosszalkodásosdi, Mackón erőt vesz az utazósdi. Tiszta tündér-logika, nemde...
A legmackósabb fogást akkor vetette be, amikor Érsek Karcsinak eltűnt a  vadonatúj kínai tolltartója amivel éppen megajándékozódott magyarországi keresztapja jóvoltából. Az erősen színes fémtokban színeváltozós-szorzótáblás vonalzó, banánillatú radírgumi, s egyébb ilyesfajta ínyencségek, amilyenre mindannyian vágytunk. Büszke is volt Karcsi, talán kicsit túlságosan is, úgy felemelte az orrát, hogy egy szaros pálcikával sem lehetett volna felérni, ahogy nagyanyám szokta mondogatni a hirtelen elfontosodott emberekről.
Tartotta is magát keményen a fennhéjazáshoz nagyszünet tájékáig, amikor is kicsúszott alóla a piedesztál, azaz eltűnt a tolltartó. Szőröstől-bőröstől, banánillatostól.
Szívszorítóan görcsös zokogásban adta tudtára  ezt Karcsi a világnak. Meg azt, hogy ő ezek után haza se megy, mert agyonveri az apukája.
Tündér-tanítónéni először a klasszikus módszerrel próbálkozott.
– Nézzétek meg a táskátokat,  kedveskéim, hátha eltette véletlenül valamelyikőtök... És nézzetek be a padokba is, nem-e lapult meg ott valahol!
Lázas ki-bepakolások után semmi eredmény. Sorra kerültek aztán a télikabátok is, a tolltartó mégsem került elő.
A dolog kezdett elfajulni és gyanúterhes felhők gyülekeztek Dénes Józsi feje fölött,  hivatalos főcsínytevőként éppen a Karcsi előtti padban ült, és ő volt a  legelragadtatottabb a tolltartótól, már fel is ajánlotta cserébe egyetlen- legnagyobb kincsét, az agyonfoltozott bőrlabdáját.
– De igazán, nem én voltam... – zokogógörcsösödött el ő is. – Becsületszavamra! Nincs nálam, nem loptam el, né... – fordította ki nadrágzsebeit, ahol még véletlenül se férhetett volna el a corpus delicti.
Nagy gondban volt Tündér-tanítónéni.
– Kedveskéim, hívjuk elő Mackót, hátha ő tud segíteni.
Karcsi hívta elő, hüppögve, míg mi vészcsendben várakoztunk, Dénes Józsi kivételével, aki már versenyt könnyezett az áldozattal.
És Mackó elő is jött, kicsit mintha furcsállotta volna a nagy csendet,  hogy elmaradtak a megjelenéseit kísérő mindenkori üdvrivalgások, a szervusz Mackók.
Miután megtörtént a helyzetismertetés, súgott valamit Tündér-tanítónéni fülébe, s azzal magára is csukta a szekrényajtót, azzal, hogy dolga van, hosszú utazásra csomagol, a messzi Afrikába készül.
Annyi ideje azért még maradt, hogy mindegyikünkkel külön-külön elbeszélgetett.
Ehhez persze az kellett, hogy a tanítónénink rendkívüli szünetre bocsásson minket, lelkünkre kötve a csendben maradást.
Mint az elanyátlanodott csibék, dugtuk össze a fejünket az udvar egyik sarkában, hogy na most mi lesz, ha nem kerül elő a tolltartó, Mackó elmegy Afrikába, s ki tudja mikor jön majd vissza...
Semmi csúszkálás, semmi hógolyózhatnék, ami pedig ugye nem semmi.
Egyenként léptünk be az osztályterembe a mackós-tündéres beszélgetésekre.
Hogy ott és akkor miket kérdezett tőlünk Mackó, az maradjon  a mi titkunk.
Legyen elég az, hogy a tolltartó a Mackó bőröndjéből került elő. Hogyaszongyahogy azt hitte az övé, pont ilyennel ajándékozták meg a kínai gyerekek amikor náluk járt, s gondolta elviszi a szegény afrikai gyerekeknek.
Még bocsánatot is kért Karcsitól.
Hittük is meg nem is. Dehát Mackó és a hazugság?!
A tolltartó viszont megkerült, Karcsi is megmenekült az agyonveréstől, akárcsak az a bizonyos valaki a megbélyegezéstől.
Soha nem derült ki, hogy ki is volt valójában a bűnös, de nem is tűnt el többé senkinek holmija a Tündér-tanítónéni osztályában.
Ilyen mackó volt az a Mackó.
 A hála és a lelkiismeret furdalás furcsa vegyülete kavarog bennem valahányszor eszembe jut Tündér-tanítónéni.
Köszönet Mackóért, meg a betü-birodallamért és bocsánat első bűneim legnagyobbikáért.
Úgy megharagudtam Tündér-tanítónénire, ahogyan csak a gyerek tudnak olyasvalakire, akiről úgy gondolják, hogy elárulták őket.
Nem olyan haragszomrá volt ez, mint amikor nem engem, az elsőtanulót szereposztott főhősnek egyik iskolai előadásban, hanem Botit, a stabil közepest, pedig Verácska lett volna a „partnerem”... Ezt már rögtön a következő héten elfelejtettem, úgymond megbocsátottam neki, amikor a marcona tanítóbácsi eltanácsolt az iskolakórusából, azzal, hogy menj innen fiam, ütöd el magad a botfüledtől, és én szipogva álldogáltam az osztályterem ajtaja előtt, nem akaródzott Tündér-tanítónéni szemébe nézni, hogy szégyent hoztam rá...
Ő jött ki aztán csengetés után, hát te itt, miért sírdogálsz drága gyermek.
Odasimultam hozzá,  úgy hüppögtem el, hogy az a tanítóbácsi kiállított a többiek elé, mert hamisan énekeltem és.. és egyedül kellett énekelnem a noi partidului párinte multcumimet, de azt mondta, hogy botfülem van és beküldött és azóta ott sírok a folyosón...
– Ne sírjál, Ferike, az a tanítóbácsi hülye, hát te nagyon szépen énekelsz, kérdezd meg Mackót ha nem hiszed el nekem.
Ekkora már az osztálytársak is körénk gyűltek bizonygatni, vigasztalni, viháncolni a „hülye” tanítóbácsin.
Ez már a második osztály évében volt, az utolsó Tündér tanítónénivel. Öregsége betegséggel súlyosbodott és nyugdíjba kényszerült. És én ezt nem tudtam megbocsátani neki. Hogy otthagyott minket Mackótlanul, eltündértelenedve.
A harmadik osztályból csak vagy két hetet jártam a tündér-osztállyal. Az új tanítónéni is öreg volt, de ennyivel ki is merült a hasonlóság a régivel.
Nem tenném tűzbe a kezem, de mintha a Dodó ikrek valamelyike kezdte kedvenc tanítónénik tündérezését, amikor még  első évben a tündérek milyenségét mesélte, hogy szépek, kedvesek, jók és csodákra képesek...
– Há’ akkor a tanítónéni... tündér! – vonta le laza természetességgel a következtetést.
Azért is gyanúsítom Dodóékat a tündéresítéssel, mert ikerségük mellett bűbájos cigánycsemeték voltak és arra biztosan emlékszem, hogy az új tanítónéni láttán-hallatán elég hangosan kifakadt(valamelyikük):  
– Ez nem tündér, ez boszorkány tanítónéni!
Én nem vártam meg a megbizonyosodást, éppen akkor költöztünk a város egyik végéből a másikba, úgyhogy anyámék a házközelebbi iskolát választották, ha már Tündér-tanítónéni nyugdíjba vonult.
A harmadik számú tanítónéni szép volt és fiatal, de a tündérségtől  távol állt. Az első hét gyorsan elmúlt, ismerkedés, barátkozás, ahogy ilyenkor lenni szokott.
Úgy a második héten kezdett el nagyon hiányozni valaki. Meg is kérdeztem Bódi Attilát, hogy jó, jó, de mikor jön már elő Mackó?
– Ki?
– Hát Mackó.- mondtam és nem értettem értetlenkedését. – Mackó, a szekrényből, tudod, amikor jól felelsz, kijön a szekrényből. Néha még cukorkát is ad...
– Te hülye vagy! Halljátok, Mackó a szekrényből! Dilinyós, mackós... Di-li-nyós- mac-kós-di-li-nyós-mac-kós!
Mindenki rajtam röhögött. A fejem búbjától a kislábujjamig csupa szégyenpír voltam.
Kikacagtak!
 Gondolkodás és célzás nélkül ütöttem, rúgtam. A tanítónéni is alig tudott szétválasztani.
Aztán szépen, tagoltan elmagyarázta, hogy itt nincsen Mackó, vessző van, ha rosszak vagyunk, nyújtsuk ki  a tenyerünket.
Supp, supp!
Attól kezdve soha többet nem lettem elsőtanuló.
Ígérhettek szüleim fűt-fát, biciklit, sílécet, én éppen csak annyit tanultam, amennyit elégségesnek gondoltam ahhoz, hogy ne legyek tudatlan. Szerencsére olvasó-szenvedélyemet nem érintette az ügy, összejött néhány nyakleves a matekkönyveknek álcázott mesék, regények miatt.
Tündér-tanítónénit csak egyszer láttam még, a színházban, ahova anyámék engem is rendszeresen cipeltek magukkal.
Beteg volt már nagyon és úgy megörült amikor meglátott...
– Ferike! Hogy megnőttél, gyere, csókoljalak meg!
Ugyanolyan tündéri volt, mint a régi időkben, az illata, simogatása. És én mégis dacosan ragaszkodtam a haragszomrához.
– Mesélj, milyen az új tanítónénid?
Gonoszkodóbb választ talán nem is mondhattam volna.
– Szép és fiatal. Nem öreg...
Egy pillanatra megmerevedett fejemen a simogató kéz, aztán mégegyszer, legeslegutoljára magához ölelt, olyan szorosan, ahogy azelőtt soha.
– De azért engem se felejts el, jó?
Csak bólintani tudtam, hang nem jött ki a torkomon, pedig már akkor nagyon kívánkozott ki belőlem a bocsánatkérés.
Nem sokkal ezután a találkozás után Tündér-tanítónéni meghalt.
Azért hagyott minket cserben, hogy ne legyünk tanúi annak.
    Életutam alakulásáért,   Mackó őszellemességén át, Tündér-tanítónénit vádolom, annak ellenére, hogy hosszú-hosszú időre száműztem őt-őket emlékezetemből.
Mígnem egyszer, amikor éppen Micimackót játszottunk, az előadás- végi „hivatalos” taps után a gyerekek rázendítettek, arra, hogy ” Micimackó gyere vissza, Micimackó gyere vissza!”, s hiába magyarázták az óvó-tanítónénik, hogy vége van, menni kell, ők nem hagyták abba. Sőt...  Az erőteljesebb hatás kedvéért rövidítettek és százvalahány torkocskából szólt a „ Mackó, gyere ki, Mackó gyere ki, Mackó gyere ki!”.
És Mackó kiment, meghajolt, de szólni egy szót sem tudott, ugyanis a „bácsi”, aki mozgatta, szégyen, nem szégyen, úgy  elsírta magát, mint sok-sok évvel előtte Tündér-tanítónéni osztályában.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében