– Ha jól tudom, Kibédi Varga Áront Sándorként anyakönyvezték – miért változtatta meg a nevét Áronra? Szerepe volt ebben az ismert filozófus, tudós édesapjának, akit szintén Sándornak hívtak?
– A dolog nagyon egyszerű: nekem két keresztnevem van, Sándor és Áron, apámnak pedig csak egy volt. Mindketten írtunk, ő Münchenben mint filozófus főleg németül, de néha azért magyar emigráns lapokba is. Huszonéves fejjel elkezdtem szerelmes verseket írni, amelyeket elküldtem Cs. Szabó Lászlónak, akinek tetszettek, és továbbította őket a müncheni Új Látóhatárnak (ott jelent meg egyébként a legtöbb írásom a lap megszűnéséig, 1989-ig). Voltak, akik nem ismertek engem, és azt hitték, hogy a szerelmes verseket apám írta ötvenéves korában. (Ami annál különösebb lett volna, mert anyám akkor már nem élt, apám második felesége pedig német volt és nem tudott magyarul.) Ekkor kezdtem a második keresztnevemet használni, ez különböztetett meg minket. Apámat egyébként elég gyakran láttam, mert Amszterdamból általában autóval jártam Magyarországra (már a hetvenes években, majdnem évente), és útközben mindig megálltunk Münchenben.
– Mit kell tudni a család erdélyi, kibédi gyökereiről?
– A család székely lófő, és ezt a rangot a 17. század elején kapták az egyik erdélyi fejedelemtől, ha jól emlékszem, Báthory Gábortól. A családot egyébként „kibédi és makfalvi” Vargának hívták. Dédapám sírján Ákosfalván csak a „makfalvi Varga Áron” név olvasható. Ő lévita volt, azaz hét közben tanított, vasárnap pedig a református istentiszteletet vezette. A hetvenes évek végén jártam Ákosfalván, a sírján friss virág. Kiderült, hogy a faluban élt még két öregasszony, rokonok. Beszélgettem velük, csodálkozva nézték a holland rendszámú autónkat.
– Noé könyvei című kötetének előszavában Lászlóffy Aladár azt írja, hogy az Ön sorsa akár szép erdélyi peregrinus történet is lehetne Erdélytől Németalföldig, ha nem a történelem kataklizmái, a „vérgőzös világháború” alakította volna így. Tizenöt éves volt, amikor a szüleivel emigráltak, hogyan emlékszik vissza ezekre az évekre? Hogyan vezetett az útja Hollandiáig?
– 1944 október elején mentünk el Budapestről. Közeledtek az oroszok, a kórházakat kiürítették. Anyám akkor már évek óta beteg volt (vesezsugorban szenvedett, ami akkor még gyógyíthatatlan betegség volt), apámnak sikerült elhelyeznie egy bécsi kórházban. Közben otthon Horthyt leváltották, jött a nyilaspuccs. Erre apám is Bécsben maradt, itt nagyobb biztonságban érezte magát, mint Pesten. Ő ugyanis Németországban tanult a berlini, a jénai és a heidelbergi egyetemen, sok német barátja volt, de nyilas nem volt soha. Emlékszem még, hogy Bécsben 1945 tavaszán becsöngetett egy kis termetű ember, és rá akarta beszélni apámat, hogy lépjen be a nyilaskeresztes pártba. Különös nyelvhasználata volt, mint a nyilasoknak általában. Nagy-Magyarország helyett azt mondta Szálasi külügyminisztere, hogy „Kárpát-Duna-Nagyhaza”. Ez az ember pedig azzal kezdte, hogy „becsület-eskü!” Apám persze azonnal kidobta. Utána pár hónapot egy kis bajor faluban töltöttünk, majd Münchenben jártam egy évig gimnáziumba. Német irodalmat egyébként volt náci nem taníthatott, tanárunk egy éjjeli mulatóban dolgozott, nem volt soha párttag és gyönyörű német verseket tanultunk (Stefan George, Detlev von Liliencron stb.). Münchenben az egyetemre akkor csak a hazatérő katonákat vették fel, nekem huszonöt éves koromig kellett volna várni. Viszont holland volt a keresztanyám, aki a háború után elvált magyar férjétől – aki állítólag megbolondult! – és hazament. Nederbragtnak hívták, a Népszövetség danzigi főkormányzójának volt a lánya. Apám megszerezte a címét, és ő elintézte, hogy kimehessek mint D. P. (Displaced Person) Hollandiába. Ott érettségiztem és jártam azután egyetemre.
– A magyar irodalomnak számos kapcsolódási pontja van mind a német, mind a francia kultúrkörrel. Ön abban a szerencsés helyzetben volt – ha nevezhetjük az emigráció miatti körülményeit így –, hogy „személyesen” is megismerhette ezt a két kultúrát. Mi döntötte el, hogy mégis a francia irodalom kutatása mellett kötelezte el magát?
– Apám nagyon fontosnak tartotta, hogy franciául is megtanuljak, amit Budapesten a Lónyai utcai református gimnáziumban nem tanítottak. Így otthon kaptam hetenként háromszor magánórát. Madame Horváthnak hívták a tanárnőmet, aki nagyon jól ismerte a francia irodalmat. Nemrég megtaláltam akkori jegyzeteimet: nemcsak a híres, de részben majdnem teljesen ismeretlen írók nevét is bediktálta. Annyira lelkesedtem a franciaórákért, hogy magyartanárom félt, hogy jobban érdekel a francia, mint a magyar irodalom! A németet pedig már azért sem választottam, mert akkor az egyetemen mindenféle bonyolult nyelvtani problémát kellett volna tanulnom (pl. ófelnémet, Althochdeutsch).
– Szegedről indulva Leidenben arabot, Amszterdamban és Párizsban franciát studírozott, neves amerikai egyetemeken vendégprofesszor, Hollandiában élt és tanított, egyszerre több kultúrára van szinte egyidejű rálátása és tapasztalata: ebben a kultúrák közötti folyamatos „utazásban” szellemileg, kulturálisan hol van igazán otthon?
– 2006 novembere óta már Németország délnyugati részén, Freiburg im Breisgau városában élek... Mikor az egyetemre kerültem, meg akartam tanulni minden fontos kultúrnyelvet, tehát a fentiek mellett angolt, spanyolt, olaszt, oroszt, arabot, perzsát és kínait. Hamar rájöttem azonban, hogy ez azt jelentené, hogy minden héten állandóan gyakorolni kellene ezt a rengeteg nyelvet, tehát másra, saját alkotó vagy kutató munkára nem maradna időm. A nyelvek megtanulása már eleve sok nehézséggel járt volna, erre különösen akkor jöttem rá, amikor 1954-ben a párizsi, politikai menekült diákok számára fenntartott szállóban kínai szobatársammal megbeszéltem, hogy én megtanítom őt németre, ő pedig megtanít engem kínaiul: egy hét után abbahagytam! Az anyanyelvi közösségétől távol élő emberről, főleg értelmiségiről azt szokták mondani – itt például Czigány Lóránt írásaira gondolok – , hogy „gyökértelen”. Ez nem egészen igaz, én inkább „többgyökerűség”-ről beszélnék – és ez gazdagodás. A földrajzi különbségekről nem is beszélek, Budapest más, mint Párizs vagy Amszterdam. De az ember azt is megtanulja, hogy a francia sajtó nem hasonlít a magyarra vagy a németre, hogy milyen sajátosságai vannak a magyar vagy a francia konyhának stb. Ami pedig a kultúrák közötti „utazást” illeti, arról igazán nem beszélhetek. Igazából csak két kultúrában éltem, a magyarban és a franciában. Amerikai vendégelőadásaimat is franciául tartottam – az iowai, a yalei és a princetoni egyetemen –, francia irodalomtörténeti és irodalomelméleti kérdésekről.
– Milyen többletet adhat egy adott irodalom vizsgálatában az, hogy egyszerre több kultúrában mozog otthonosan?
– Nem tudom, erre még sohasem gondoltam. Már csak azért sem, mert igazából csak a francia és a magyar kultúrában vagyok otthon.
– Bár több nyelven ír és publikál tudományos munkákat, verset, saját bevallása szerint csak magyar nyelven ír. Ez tudatos döntés és vállalás eredménye, vagy a költészet és anyanyelv közötti kapocs oly szoros, hogy a vers nem is tudhat más nyelven formát ölteni?
– Igen, valóban nagyon szoros ez a kapcsolat. A világirodalom több jelentős regényíróról tud, aki nem anyanyelvén írt, a legjobb példa talán a lengyel származású, de angolul író Joseph Conrad. Költőről nem tudok, a libanoni vagy a volt francia gyarmatokon élő és franciául író költők, mint Salah Stétié, akivel jó barátságban voltam, amikor Hollandiában volt libanoni nagykövet, nem jelentenek kivételt.
– Ön a hollandiai Mikes Kelemen Kör egyik alapítója és szervezője. A nyugati magyar emigráció sokszínű és változatos kulturális közéle-tében a Mikes-kör milyen szerepet tölt be?
– A Mikes Kelemen Kört 1951-ben alapítottuk, Hollandiában tanuló magyar diákok, Németh Sándor, Tóth Miklós és mások. „Szabad szellemi fórum”-nak neveztük, mindenki elmondhatta, amit akart, ezért egyesek baloldalinak neveztek, és volt néhány botrány is, például amikor a müncheni Szabad Európa Rádiónál dolgozó Bikich Gábor kritizálta Ady Endre költészetét. A nálunk jóval idősebb és világhírű Kerényi Károly felháborodott, felugrott és kiment a teremből, talán el is utazott... Sok más emigráns kulturális szervezet is volt, Bécsben, Londonban, a párizsi Magyar Műhely, a helyhez nem kötött katolikus Pax Romana és így tovább. A Mikes jellegzetessége, hogy 1959-től kezdve szep-tember elején többnapos nemzetközi konferenciát rendezett, melyen 60–80 ember vett részt, magyar orvosok, mérnökök, értelmiségiek Németországból, Belgiumból, Franciaországból, Angliából, sőt néha még Olaszországból és Amerikából is. 1967-ben először, azután pedig majdnem minden évben kiengedtek több magyarországi résztvevőt is, azzal a feltétellel, hogy egy „hivatalos” pártember kísérte őket. Így ismertük meg Mészöly Miklóst, Berend Ivánt és másokat. Ezeknek a konferenciáknak nagyon fontos szerepe volt abban, hogy az emigráns magyar tudósok és írók felkérésünkre előadásokat írtak, megtartották őket, majd elküldték a müncheni Új Látóhatárnak. Rendszeresen jártak hozzánk Münchenből Borbándi Gyula és Molnár József, Londonból pedig Határ Győző, Szabó Zoltán és főleg Csé, azaz Cs. Szabó László, aki csodálatos előadó volt, majdnem minden évben jött, és akit egyenesen a „Mikes osztályfőnökének” neveztünk. Az ötvenhatosok közül pedig Péter Lászlóra és Czigány Lórántra gondolok, akik szintén Londonban éltek. Nagyon sok vers és novella is éppen ezekre a konferenciákra íródott: erről Karátson Endre beszél emlékirataiban. Gondolhatunk itt Sulyok Vincére, Thinsz Gézára, Gömöri Györgyre vagy akár saját magamra is: sok verset írtam mindig a nyár folyamán, hogy legyen majd mit felolvasni. A Kör több könyvet is kiadott, részben az itt elhangzott előadásokkal, másrészt meg emlékezéseket. Ma már sajnos bizonyos fokig minderről múlt időben kell beszélni. A résztvevők és előadók egy része meghalt, hiányoznak az anyagiak is, pár év óta leállt a szeptember eleji konferencia. Megmaradt viszont az ún. belföldi Mikes, öt-hat összejövetel minden évben, helyi előadókkal.
– Több tanulmányában arról értekezik, hogy mind a nyugati, mind a kelet-európai irodalmaknak újra kell gondolniuk saját irodalomtörténetüket. Mára már elkészült Magyarországon az újabb magyar irodalomtörténet (A magyar irodalom történeteire gondolok). Mi a véleménye, sikeres volt-e ez az újragondolási kísérlet?
– A mostani új magyar irodalomtörténetet nem ismerem, kíváncsi vagyok viszont a Grendel Lajoséra, aminek az olvasásához nemsokára hozzákezdek.
– Az irodalomtörténet kettős válsága című tanulmányában azt írja, hogy szükség lenne egy olyan kettős irodalomtörténetre, amely egyrészt az adott kor ízlését, másrészt a kanonizált irodalmi vonulatokat is tükrözné. Látja-e esetleg annak a lehetőségét a kortárs irodalomtörténeti áramlatokban, hogy egy ilyen „kettős” irodalomtörténet megszülethessen?
– Kettős irodalomtörténeten azt értem, hogy egy bizonyos kor irodalmáról nemcsak a mi mai ízlésünkből kiindulva kellene írni, hanem úgy is, ahogy abban a korban gondolkodtak a kortárs irodalomról. A Magyar Nemzeti Galéria 1995-ben rendezett egy kiállítást Aranyérmek, ezüstkoszorúk, művészkultusz és műpártolás Magyarországon a 19. században címmel. Felteszik a kérdést, hogy miért indulunk ki abból, hogy mi jobban tudjuk a művelt kortársaknál azt, ki-mi volt jó abban az időben. Valami hasonlóra gondoltam.
– Irodalomtörténetekről lévén szó: hogyan nézne ki Kibédi Varga Áron magyar irodalomtörténete, kik azok a kedvenc írók, költők, akik kánontól függetlenül mindenképp helyet kapnának benne?
– Magyar irodalomtörténetet sohasem fogok írni – egy franciát már írtam a kilencvenes években, Mots et Merveilles címmel, francia feleségemmel együtt. Az biztos azonban, hogy kevés 19. századbeli író kerülne bele, azt a kort nem nagyon kedvelem. Egyébként nekem Gyöngyösi István a kedvencem a régebbi magyar irodalomból, róla többször írtam és beszéltem, többek között egy nagyszerű sárospataki konferencián, amit Jankovics József barátom szervezett. Zrínyi ettől függetlenül éppúgy beletartozik a magyar irodalomtörténetbe, mint ahogy kedvenc íróim is a huszadik század elejéről: Krúdy Gyula, Szabó Dezső vagy Kaffka Margit.
Kibédi Varga Áron
Szegeden született 1930. február 4-én. Költő, irodalomtörténész, esztéta. Magyarországot 1944-ben szüleivel hagyta el, 1948-ban Németországból Hollandiába került. Egyetemi tanulmányait Hollandiában és Franciaországban végezte. 1948 és 1954 között arabot tanult a leideni egyetemen, valamint francia irodalmat hallgatott Amszterdamban és Párizsban. Leidenben szerzett doktori címet 1963-ban. 1954 után az Amszterdami Szabadegyetem tudományos munkatársaként végzett kutatómunkát. 1966 és 1971 között az Amszterdami Egyetemen a francia irodalom tanszékvezető tanára. 1971 óta ismét az Amszterdami Szabadegyetemen tanít tanszékvezető professzorként. 1981 óta a Holland Királyi Tudományos Akadémia tagja. 1990 májusától a MTA külső tagja. 1979–1981-ben a Nemzetközi Retorikatörténeti Társaság alelnöki, 1987–1993-ban a Szó- és Képtudományok Nemzetközi Egyesülete elnöki tisztét töltötte be. Egyik alapítója és szellemi irányítója a Hollandiai Mikes Kelemen Körnek. Tudományos érdemei elismeréseként 1978-ban a Francia Akadémia Pálmarendjének tisztikeresztjét, 2000-ben pedig a Pro Cultura Hungarica-díjat vehette át. 1993-ban a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetem díszdoktorává avatták, 2006-ban megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjét. Számos tudományos és szépirodalmi mű szerzője.
