"Hiába vonítnak az emberek is vagy húszezer éve"
Kereső  »
XX. ÉVFOLYAM 2010. 17. (559.) SZÁM — SZEPTEMBER 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Papp Attila Zsolt
Az öreg hölgy végrendelete
Demeter Zsuzsa
A „többgyökerűség” gazdagsága - Beszélgetés Kibédi Varga Áron irodalomtörténésszel, esztétával, költővel
Szakács István Péter
Szindbád és az ifjonti ábrándok bűvös lámpafénye
Böszörményi Zoltán
Versei
Lászlóffy Csaba
Rövidprózái
Ferenczes István
ESTEBAN VASCOS DE ZAZPI Y AITZGORRI VERSEIBŐL
Cseke Róbert
Versei
Dimény Lóránt
11
VARGA LÁSZLÓ EDGÁR
Versei
Szőcs István
Belbajok és bájdalok a nyelvrokonságban
Mózes Huba
Két etűd
Székely Csaba
Öcsém halála és gondolatai
Király Farkas
Napisten napirendre tér
Bakk Ágnes
Képernyőn a szöveg/díszlet/orgia
Terényi Ede
ZENÉK, ÉLMÉNYEK, EMLÉKEK - Az üveghegedű
Hírek
 
Szakács István Péter
Szindbád és az ifjonti ábrándok bűvös lámpafénye
XX. ÉVFOLYAM 2010. 17. (559.) SZÁM — SZEPTEMBER 10.

  Szindbád úgy képzelte, hogy nyugalomba vonulása után földszinti garzonba költözik, s maradék éveit visszavonultan, könyvei társaságában éli majd le. Hosszas keresgélés után talált is egy megfelelőnek látszó lakást a hajdani kuplerájtól és a klarisszák felújított zárdájától egyenlő távolságra, a Kalapos utcában.
Reggelente a szomszéd serdülőkorú fiának kedvenc rockszámaira ébredt, nagyokat nyújtózkodva lustálkodott még egy kicsit az ágyban, majd vallásos szertartáshoz illő áhítattal megfőzte első adag kávéját. Miközben mokány, ázsiai ősei elfajzott kozmopolita utódaként dekadens élvezettel kortyolgatta a globalizáció fekete főzetét féltve őrzött, porcelán kávéscsészéjéből, melynek oldalán matuzsálem korú kínai mandarin merengett derűsen a világ megoldhatatlan problémáin, ráérősen végiglapozta a kisváros két azonos című, ám ellentétes politikai beállítottságú napilapját, hogy haladó szellemű kelet-európai kultúremberként különböző perspektívákból láthasson rá ugyanazokra a hazugságokra.
Aztán aggályos pontossággal betartott agglegény-órarendje következő programjaként bevásárolni indult. A hajdani bélrepesztő zabák messzeföldön híres gurmand hőse újabban csak kimondottan gyomorbarát élelmiszereket fogyasztott. Zöldséget, gyümölcsöt, halat, miegymást. (Ez utóbbinak a beszerzése okozta a legtöbb fejtörést neki, mert mindig mást neveztek így, s valahányszor Szindbádnak sikerült miegymást vásárolnia, mindig mélységes tisztelet kerítette hatalmába a nyelv és a világ titokzatos összefüggései iránt.) A kávé az persze kivétel volt, meg a szivar is. E két szenvedélybetegségéből ugyanis nem volt hajlandó kigyógyulni. Kedvenc trafikosa, a snájdig kinézetű Mángorló Berci, mindig tartogatott számára egy-két doboznyit abból a rövid, cukrozott konyakban áztatott kubai cigarillóból, melynek szürkés-kék füstkarikáin át a műértő dohányos a hetedik mennyországba szállhatott, hosszú perceken át élvezve az isteni összkomfortot, anélkül, hogy az angyalkórus felettébb unalmas repertoárját, vagy a szolgálatos szentek tudálékos teológiai fejtegetéseit kellett volna hallgatnia, ami a nikotin- és alkoholmentes mennyei osztályon amúgy szigorúan kötelező volt a hivatalból odairányított lelki szegények számára.
Mondanunk sem kell, hogy kedvenc bevásárló napja a kedd volt, mivelhogy fogadott városában századok óta ezen a napon tartották a hetivásárt, és Szindbádban a világpolgár mellett titokban ott élt a lokálpatrióta is. Kedd délelőttönként tehát átszellemülten bolyongott a piactéri sokadalomban, a mindenféle földi jóval megrakott, hosszú betonasztalok között. A hagyományos mezőgazdasági terményeken kívül rendhagyó árukhoz is hozzá lehetett itt jutni. Például a piac hátsó fertályában otthonosan berendezkedett ukrán kereskedőktől némi – román nyelven folytatott – alkudozás után egy biciklipumpa áráért kitűnő állapotban levő, second hand kalasnyikovot szerezhetett be az ember, a bejárat körül rikító rokolyákban kerengő, terebélyes cigánynék pedig mindenféle csodaszert ajánlottak a gyanútlan vásárlók képzelt vagy valóságos nyavalyáira. Szindbád egyetlen egyszer engedett a kísértésnek, ám azt is keservesen megbánta, a potencianövelő szerként rásózott kenőcstől ugyanis – a mézes-mázas szavú cigányné esküdözésével ellentétben – csupán a hajszálai meredtek föl, igaz, úgy, hogy még napok múlva se tudta lesimítani őket. E balul végződött kísérlet után még inkább megerősödött abbéli hitében, hogy csak könnyed kulináris örömök elérésére érdemes koncentrálnia. Így aztán a kellő alapanyagok beszerzése után mindig azon nyomban hazasietett, és hozzáfogott ebédje elkészítéséhez. Mondanunk sem kell, hogy imádott a konyhában sürgölődni. A családi hagyomány szerint legrégibb ismert őse fejedelmi szakács volt, a szakma megbecsült képviselője. Szindbád könnybe lábadt szemmel gondolt rá, valahányszor hagymát hámozott. Zöldségből, gyümölcsből ő maga is igazi mesterműveket komponált. Sóval, fehér borssal, citromlével, főtt burgonyával, paradicsommal, paprikával, cukkínivel, joghurttal, kaporral, mustárral és fokhagymával készült roston sült pisztrángja meg egyenesen fejedelmi volt.
Ebéd után a lét megfejthetetlen kérdésein mosolyogva meditáló mandarin társaságában megitta második kávéját, majd egy-két órányit lepihent. Néha ilyenkor lányok látogatták meg álmában, gyönyörűséges fruskák, akiket hajdan kizárólag titokban imádott, s akikről azt hitte, hogy már rég megfeledkeztek róla. Ott hajladoztak körülötte, tündéri táncban, boszorkányos forgatagban, kibomlott hajukkal, felhevült leheletükkel simogatva az arcát, és azt suttogták a fülébe, hogy nála gyámoltalanabb pasival azóta sem találkoztak az életben. Szindbád áhítatos lélekkel gyönyörködött bennük, mint aki legyőzött már mindenféle kísértést.    
Délutánonként kiment a Sétatérre, az évszázados gesztenyefák alá, leült egy félreeső padra, s szórakozottan nézte a körülötte kergetőző gyerekeket, a folyóparton céltalanul ődöngő, magányos árnyakat, s alig várta már, hogy este legyen. Alkonyat felé aztán, amikor a nap vörösrézkorongként parázslott a Bagoly-kő fölött, észrevétlenül hazament, megette a déli maradékot, szöszmötölt még egy keveset a konyhában, majd a szobába lépett, behúzta a sötétítőket, fölgyújtotta a sárga ernyős állólámpát, amelyre egy használtbútor kereskedésben talált, amikor már feladott minden reményt, hogy valaha is a nyomára bukkan, s a kiszemelt könyvvel a kezében kényelmesen elhelyezkedett a kopott bőrfotelben.
Hosszú esztendőkkel ezelőtt képzelte el, hogy így fognak az estéi eltelni, ha majd egyszer nyugalomba vonul.
Akkoriban bölcsészhallgató volt Kolozs-váron, s valahol a Tordai út környékén lakott albérletben. Későn érett diákként meglehetős szorgalommal szívta magába nap mint nap a tanárok bölcs szavait és a diákkocsmák csapolt sörét, belógott a jobb színházi előadásokra, s laza kalandokra hajlandóságot mutató kollegináknak udvarolt. Éjfél felé aztán az óváros néptelen utcáin át, rövidítve igyekezett hazafelé. Az a bizonyos földszinti lakás a Farkas utca közelében volt, a kimarjult várfalak tövében. Szindbád karnyújtásnyira haladt el tőle, s egy idő után valami megmagyarázhatatlan otthonosság-érzés kerítette hatalmába, ahányszor csak megpillantotta a sötétítőkön átszivárgó mézszínű derengést. Ismeretlen vizeken hánykolódó hajósok érezhetnek ilyesmit a semmiből feltűnő világítótorony fényei láttán, gondolta Szindbád meglehetősen költőien, miközben lépteit szaporázta a néptelen utcában. Az igazat megvallva nem volt mitől tartania azon a környéken: a Szent György szobor sárkánykígyója patinás bronzban kushadt a harcias lovag lándzsája alatt, a boltíves kapualjak dohos sötétjéből legfeljebb egymásba gabalyodott macskák ugrottak a kései járókelők elé,  a Házsongárdi temető lakói pedig a kripták és ciprusok  mögé rejtőzve szörnyülködtek a világ hátborzongató változásain, jólnevelt kísértetekként gondosan ügyelve arra, hogy ne keltsenek még nagyobb pánikot az élők körében, Szindbád is csak túlfűtött képzeletének köszönhetően pillanthatta meg néha üresen izzó szemgödrüket.   
Az egyetemi évek a kreditpontok növekedésével egyenes arányban teltek-múltak, s Szindbád időközben a város másik felébe költözött, esténként azonban vissza-visszatért az óvárosba, hogy elsétálhasson ama titokzatos vonzerővel bíró földszintes lakás előtt. Néha napközben is arra járt, így tudta meg a szomszédoktól, hogy valami különc, zárkózott alak lakik benne, aki állítólag beutazta a fél világot, és kalandregényeket írt, ám hiába érdeklődött, semmi többet nem tudott meg felőle. Így aztán jobb híján a fantáziájára bízva magát hosszú időn keresztül szórakozott azzal, hogy gondolatban berendezze azt a lakást. Garzonnak képzelte. Az utcára néző két ablak mögött különleges könyvekkel teli, plafonig érő könyvespolcok borítják a falakat, kivéve egy fülkeszerű mélyedést, ahol az ágy van. Szemközt vele sokfiókos, oroszlánfejes rézfogantyúkkal díszített ódon íróasztal, rajta ütött-kopott Remington, amilyent manapság már csak fényképeken vagy múzeumokban látni. Az íróasztaltól lépésnyi távolságra, az ablak alatt, a sárga ernyős állólámpa mellett kényelmes bőrfotel terpeszkedik. Olvasásra, elmélkedésre nincs is ennél alkalmasabb hely a világon. A parányi konyhában minden csillog-villog, amint az egy tisztaságmániás magányos férfitől joggal elvárható. Ugyanez a helyzet a fehér csempével borított fürdőszobában is.
Szindbád úgy képzelte, hogy az a lámpa bűvös erővel bír. Békességet és teljességet sugárzó fényessége után sóvárgott egész zűrzavaros, torzóban maradt élete során, s amikor hónapokkal ezelőtt a városszéli lepusztult használtbútor-kereskedésben egy ócska, szakadozott, sárga ernyős lámpába botlott, rögtön belényilallt, hogy egyetemista korában ennek a fényét látta átszűrődni ama Farkas utca környéki lakás sötétítőin át, és csak le kell majd ülnie a fénykörébe, a kiszemelt könyvvel a kezében, hogy kínzó hiányérzete, beteljesületlen vágyai örökre szétoszoljanak abban a bűvös, mézszínű ragyogásban.
Féléve már, hogy visszavonult, és ebbe a sétálóutcai garzonba költözött, a hajdani kuplerájtól és az apácazárdától egyenlő távolságra. Napjai fegyelmezett várakozás közepette teltek, ám a vágyott nyugalom és összhang helyett csak valami furcsa ürességet érzett. Talán rossz helyre tettem a lámpát, töprengett tanácstalanul, s újra és újra átrendezte szobáját, a várt hatás azonban elmaradt. Lehet, hogy nem megfelelőek az olvasmányaim, gondolta aztán bosszankodva, ám a legkülönlegesebbnek hitt könyvek is unalmasaknak bizonyultak, pár oldal után rossz szájízzel tette félre őket, mintha megavasodtak volna a polcokon. Ráadásul minél többet üldögélt esténként, éjszakánként a lámpa fényében, annál tisztábban, már-már elviselhetetlen élességgel látta maga előtt kudarcait, megalkuvásait, kisstílű életének megannyi szégyenteljes epizódját. Végül aztán, bármennyire is fájt neki, be kellett ismernie, hogy az ő csodálatosnak képzelt, sárga ernyős lámpájának nincs semmiféle bűvös ereje. Közönséges, vacak kacat, gondolta dühösen, s a legszívesebben kidobta volna.
Ebből elég, döntött pár nappal később, éjfél felé; becsukta a könyvét, leoltotta a lámpát, majd komótosan felállt a fotelből, magára kanyarította köpönyegét, becsukta maga mögött az ajtót, és kisétált az éjszakába.
Másnap Mángorló Berci – háta mögött a szomszéd serdülőkorú fiával – tanácstalanul álldogált a szoba küszöbén.
– Valami baja eshetett – ráncolta a homlokát. – Nem jött el hozzám az újabb adag szivarért. Még soha nem fordult elő, hogy késett volna…
– Fogalmam sincs, hogy mi történhetett vele – vonogatta a vállát tanácstalanul a fiú. – Tegnap éjjel is sokáig égette az állólámpáját.
– Miféle állólámpát? – horkant föl Mángorló Berci csodálkozva.
– Hát azt a szakadozott, sárga ernyőjű lámpát – pislogott zavartan a fiú. – Tudja, ami alatt esténként olvasni szokott. A sötétítőn át kiszűrődik a fénye a járdára.
– Nincs itt semmiféle sárga ernyős állólámpa – hordozta végig a trafikos roszszallóan a tekintetét a használt bútorokon. – Gyere, győződj meg te is róla – penderítette a szoba közepére a tiltakozó fiút, majd idegességében rágyújtott egy rövid, cukrozott konyakban áztatott kubai szivarra.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében