"Hiába vonítnak az emberek is vagy húszezer éve"
Kereső  »
XX. ÉVFOLYAM 2010. 17. (559.) SZÁM — SZEPTEMBER 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Papp Attila Zsolt
Az öreg hölgy végrendelete
Demeter Zsuzsa
A „többgyökerűség” gazdagsága - Beszélgetés Kibédi Varga Áron irodalomtörténésszel, esztétával, költővel
Szakács István Péter
Szindbád és az ifjonti ábrándok bűvös lámpafénye
Böszörményi Zoltán
Versei
Lászlóffy Csaba
Rövidprózái
Ferenczes István
ESTEBAN VASCOS DE ZAZPI Y AITZGORRI VERSEIBŐL
Cseke Róbert
Versei
Dimény Lóránt
11
VARGA LÁSZLÓ EDGÁR
Versei
Szőcs István
Belbajok és bájdalok a nyelvrokonságban
Mózes Huba
Két etűd
Székely Csaba
Öcsém halála és gondolatai
Király Farkas
Napisten napirendre tér
Bakk Ágnes
Képernyőn a szöveg/díszlet/orgia
Terényi Ede
ZENÉK, ÉLMÉNYEK, EMLÉKEK - Az üveghegedű
Hírek
 
Lászlóffy Csaba
Rövidprózái
XX. ÉVFOLYAM 2010. 17. (559.) SZÁM — SZEPTEMBER 10.

Kihívás, valahol
a déli verőn

Az erkélyen áll, vagy inkább mintha ácsorogna. Szomorú, fáradt tekintet; őszülő hajtincsei, az izzadtságtól, beesett arcához tapadnak. Hátra fordul; hangokat hallok – mintha társalogna valakivel –, de aztán, amikor újra az utca felé tekint, macskát tart két sovány karja közt (most veszem észre: ujjatlan nyári ruha van rajta), és lepillant a járdára.
Én tulajdonképpen minden cél nélkül kószáltam az ismeretlen városka utcáin, többször körüljártam egy néptelen teret, melynek közepén a szökőkútból, pontosabban: a tört fejű kőkígyó szájából erőtlenül tört fel a vízsugár, s köröskörül valahogy minden illúziótlannak, élettelennek tűnt a délutáni kánikulában. Sietve fordultam be egy görbe sikátorba, utána a szűk, kanyargó utcákon, kopott homlokzatú emeletes házak közt andalogtam, míg el nem jutott tudatomig az idős nő kiáltása. Úgy emlékszem, a harmadik emelet balkonjáról szólítgatta meg a járókelőket, akik föl se pillantva rá, behúzott nyakkal, lehajtott fővel siettek tovább, mintha valamilyen kellemetlenségtől kellene tartaniuk; vagy az is lehet, hogy ismerős volt számukra a különös erkélyjelenet.
„Kéri a cicát?” – hangzik, tisztán kivehetően, az őszülő nő kérdése, bár nem reám néz, inkább valahová messzire, a semmibe bámul. Nem válaszolok, mint ahogy a mellettem elhaladó alakok sem, ám kis idő múlva, amint erőt vesz rajtam a kíváncsiság és fölpillantok, ezt hallom: „– Akkor hát…” Éktelen nyivákolás – mielőtt elengedte volna (vagy: isten bizony! lehajította volna az aszfaltra) a beesett melléhez szorított macskát.
A jelenet pár perc elteltével csaknem ugyanúgy megismétlődik, én meg állok ott balgán, mint egy ütődött. Nem jön ki hang a torkomon, a szájpadlásom tüzel, egészen kiszáradt, s a nyelvem hirtelen úgy megduzzadt, hogy szinte alig fér el a számban.
„Kéri valaki a kismacskát?...” A hang most megilletődöttnek tetszik, miközben fél kezét fejmagasságba emelve, akkurátusan, vagy valósággal elegáns gesztussal hátrasimítja a halántékához ragadt  hajtincset. Megismételi-e a kérdést? – nem is tudom már –; aztán, ahogyan korábban tette, gyors, türelmetlen mozdulattal lehajítja áldozatát.
Az ijesztő nyivákolást most már előre hallani vélem – az agyamból? Vagy az erkélyre nyíló ajtón túlról. Az éltes nő sokkal kimerültebbnek látszik, hangja fátyolos, már-már szelíd kérlelésnek vehető, amint egy dundibb pofikájú, fejlettebb macskát ölelve magához, leszól három emelet magasságból… Hozzám?!...
Nem, semmiképpen sem fogom megvárni az újabb morbid pillanatot, midőn…!  De mégis eljut tudatomig a fülemben dörömbölő kérdés. Mozdulatlanul állok a járdaszegélyen, földbe gyökerezett lábbal, mint akit megbabonáztak.
„Hát senki sem kéri ezt az aranyos kiscicát?”
„Én… igazán kár volna érte…” Saját erőtlen hangomat hallom visszhangzani a keskeny sikátorban, az erkély, a kapuboltív alatt.
A nő megmerevedik a magasban, majd kétségtelenül a háborodottak ködös tekintetével, lefele pillantgat. (Lát-e engem egyáltalán?) Izgatottan várom, hogy mi fog történni?...
Önkéntelenül is szélesre tárom a két karom, és előrelépek egyet, kettőt.
A macska kétségbeesetten vinnyog, vergődik, karmol, szabadulni akar. A nő megadó mosollyal nyugtázza az erőlködésünket fent és lent, majd megcirógatva a cica fején a fölborzolt fehér-fekete szőrt, szó nélkül, hátrálva, eltűnik az erkélyajtó mögött.
Nem is verejték, hanem, mint mikor valaki vétkesnek érzi magát, elönt az undorító váladék. Az már végtelen idő múltán, lélekszakadva fut át agyamon, hogy hová menekülhetnék innen.

2009. augusztus

Anyai nagyapám,
Édi

– Megint lehorzsoltad a térdedről a bőrt – nézett rám, rövidre vágott bajuszkája alatt megértő, ravaszkás mosollyal.
Finom cigarettafüstből ezüstös glória keringett a feje, illetve a kiskarimájú nyúlszőrkalap fölött. Valahányszor fröcscsfogyasztás után fizetni készült, már előre sejtettem (tudtam), hogy a fémpénz csengeni fog a pulton. Ha pedig egy papírbankót emelt ki a pénztárcájából, s netalán nem tudtak visszaadni neki, nagyvonalúan legyintett. Olyan férfi volt, aki rendszerint megvonta a vállát, és vigyorgott. S ha nálunk időzött, az aranygaluska-levesre várva, tízpercenként úgy igazította meg babos csokornyakkendőjét, mintha szívességet tenne a sarokban rostokoló állótükörnek.
Ezúttal a néptelen utcán jött velem szembe és ment el mellettem, elegánsan imbolygó, kissé frivol járással (ezt a könnyed nőiességet sokan szerették benne, főleg a szépnem túlékszerezett s -festett példányai), akárha ki akarta volna kerülni a (nem létező) nagy embertömeget. A járda szélén egyensúlyozva, szórakozottan félrenézett. S én, aki megpróbáltam őt utánozni, ügyetlenül kacsázva, elvágódtam, amint felnéztem – épp csak fölpillanthattam – az ismerős arcra. (A nagyanyai intelmeket – elvált asszonyi háborgást – hallgatva, óvakodtam rokonnak nevezni Édi tatát).
Lehajolt, és felsegített, majd töltött cukorkával kínált, mely nála elengedhetetlen külhoni kellék volt, nem holmi olcsó „vásárfia”: tordai pogácsa! Megvárta, hogy türelmetlenül összerágjam a cukorkát – nyelvemmel hiába próbáltam a savanykás-édes ragacsos nyálat eltávolítani a lyukas fogam közeléből –, vigyáztam hát, hogy el ne sírjam magam – ez előtt a fess, állítása szerint többnyire a bécsi expresszel hazalátogató, öregedő úr előtt; vagy, Isten ments, sárgás sevróbőr félcipője elé köpjek, melynek orra mindig csillogott, s amelyiket én akkoriban, úgy emlékszem: zserbónak neveztem. („Mintha skatulyából vették volna ki mindig!... Kár, hogy cipőskatulyából!” – már jól ismertem nagyanyám csípős megjegyzését.)
– Na, töröld le a nadrágodat – nyújtotta felém monogramos fehér zsebkendőjét –, anyádék meg ne lássák… Te se szereted a novembert, ugye? Ilyenkor túl sok a locsogó pocsolya felétek – mondta örökösen vicces hangulatban, az Aurel Vlaicu utca sarkán maga előtt terelve, a galambszürke öltönyben feszítő, filigrán ember, akire mégis mindig nagyon fölnéztem (utólag hányszor bosszankodtam emiatt) –, s a két világoskék (mint két pici briliáns) szemgolyó el-eltűnt napbarnított homloka nevető ráncai közt.
A marosújvári házban, ahol sok évtized múltán felravatalozták, homály volt és valamilyen bántó – talán éter? – szag kavargott émelyegtetőn. Szemmel láthatóan nőtt a sűrűsödő homály, mígnem egyből ellepte a szoba mennyezetét is. Vagy, meglehet, hirtelen besötétedett. Enyhe rosszullét fogott el; minél előbb szabad levegőre vágytam. Alig értem el a kijáratot, ismerős léptek kopogását hallottam, messziről.
–Várj, ne siess már úgy. – A régi kópés hang, a vigyorgó, vöröses szőke bajusz alól. – Vigyázz, el ne ess megint! – Valami a vállamhoz ért. Mintha denevérszárny lett volna. Ebben a kárhozat felé tartó, öreg kisvárosban napnyugta után, semmi sem kizárt.
– Ha tudnád, hányszor elestem én is; mert mindig fölfelé néztem, az égre…
Meg mertem volna rá esküdni, hogy a nagyapám hangját hallom.

2009. szeptember




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében