munkavers
visszatalálunk-e s miként
ha szótagmorzsákat adagolunk önmagunknak reggelre
mintamagányosság és mohaszerű szívroham
rakosgatják belénk az ólom szavakat s az írást
a cukorrépát végig az életben
hasonlíthatatlan formákat pátyolgatunk a formaközépben
a szavak között a legnagyobb semmi vitorlázik
hogyan ha magától elgörcsölő tudatlan
miként ha tükörenergia automatizmus
mit soha ki nem mondunk – kaszáló szóközök
Fehérből lesz a végtelen –
ez a megnyílás elve
Japán rózsaként köpül a fehér naplemente – gyors
forgalomtól zengő nagyvárosi bulevárdokon, ipari
parkok füsternyői alatt kinyújtózva, egy mankó nélküli
új világban, bekapcsolódó dohogások fehér rémületébe
fagyva, önnön szégyenkezésünkbe bele-belerogyva,
bőgő hangszerek parazsától hevülve mindennapjainkban
szép utódaink levetett selyemruháit, a grimászokat,
amelyekben mindig felpofozatlanok vagyunk,
a lelkes liturgiákat és a léghajókat, majd a repülés utáni
hányinger-keringőt s a verstudás előtti pillanatot –
a jávai macska korszakát betűzgetjük.
Érezni, ahogyan a fehérből lesz a végtelen: a horizont
szimatolása bennünk – amint nyomja magát, simul és
koppan – újra visszatér távolodó félrefüggőségünk
a tökéletlen, a felsorolás vagy a megnyílás érthetetlensége
felé, a csókok és zafír ajkak csobbanásának művházába,
hol a kimérendő szerelmet soha meg nem értjük.
Hosszú ideje költészetet
dünnyög a fehér fűz
Lassan elhalkuló, szürrealista kassák-gondolatokban, aprón surrogó
szövegblokkokban, – de leginkább a lélegző szabadsorok között –,
olajosan zuhogó esőcseppekben onanizáló versformákat hebeg.
A fűz-pontatlanság bőgyomrú napsütésbe mered. Olykor zajos
szerelmekről szól. Így nélkülözetlenül szivárgunk, mit is tehetnénk,
és érzékeink kitollasodnak, ha bármit is megérintünk lendületünkben,
bár időzni szeretnénk, játékos mohóságunk továbbrepít.
Mozdulatainkat búcsúztató szerveink tanulékonyak. Térdeink
az idő láthatatlanságában rejtőznek. Mellkasunk el- vagy szétterülő.
Szemünk türkizébe mégis kitartást fecskend a vadkan farkú múlt.
Étek a szemnek, a szájnak
Merengő semmikben hiszek: a föld által felszürcsölt hóban,
a rózsaszín-szürke ködben, a disznóól romos ürülékszagában,
a könnyű emlékfoszlányokban, sírás-itta szemeid melegségében,
sovány vádlidban, combjaidban és legfőképpen a közelség
tartalmatlanságában, csobogó megalázkodásodban.
Esténként borzongó mélység lövell a szobahomályba, a testekbe,
a tapogatózás ürességébe, az elhalt szerelem kietlen hörgéseibe,
a készületlen nőnemű csodába – amint újra s újra belehunyunk ebbe a
tévelygő mozgásba, gesztusainkban csontváz-szakállú dícséret terem.
Ólomszínű hasad kerül föl az égre, alant pedig föld-testem nyeli
éltető nedveidet. Majd jönnek az újabb gyönyörtettek: együgyűen
tűnnek el a húsok a porcok kiöntött, keserű illatában, és rángósávba
torzul az ép női test. Néha pléh-pompás körmeivel gyötör a
sejtemiglen-visszanyúló, kiengeszthetetlen vágyakozás.
Ezekben a pillanatokban egy újabb inger ejt rabul:
mint ökrök esdekelünk a talált szerelemben, mérték-
telen szelek csapdosnak vizes bőrünkön, reményteliség
havával telik meg a szem, a száj.
