(részletek)
(...)
Barátom, ismered az érzést, amikor a homokórán úgy folynak át a szemcsék, mintha a torkodat sértené végig minden kvarc, és nyeled, csak nyeled őket, és a percek nem érnek véget soha? Ilyen volt ez a tíz perc. Ültem az asztal előtt, néztem ki a fejemből, bambultam a hetek óta poshadó ködbe, tarkómon az ördög lehelletével, és egy gondolat nem jött, semmi. Percegtettem a határidő naplóm lapjait előre és hátra, kortyolgattam a sörömet, aztán mint amikor a fűben fekve a szemedbe néz egy nagy varangy, úgy jelent meg előttem a ködből előlépve Gicu. Érted, ezekben a percekben, elsőnek Gicu jutott eszembe, ahogy a pálya szélén ül és magozik. És akkor eszembe jutott, hogy néhány napja láttam a bevásárlóközpontban. Így hajladozott a fejemben az íves gondolat, kissé félszegen, de határozottan kereste a kapcsolódási pontokat. Mint egy kavics, gyűjtötte maga köré, Gicu köré a szutykot, alakította az évek lepedékéből a szférát.
Gicu tökös gyerek volt. Állandóan baja volt valakivel. Közülünk valakivel, a felnőttek közül, kutyákkal vagy rendőrökkel. Gicu soha nem békült ki a világ dolgaival, könyökölt, aztán ivott, aztán újra elöntötte a méreg. A pingpong asztal mellett találkoztam először vele. Nem ismertük, mert nem lakott a zónában. Nem volt látókörünkön belül. Ez viszont nem volt akadája az ismerkedésnek, mert Gicu látóköre kiterjedt az egész negyedre, sőt az egész városra. Megállt a fa mellett, a fának támasztott biciklimhez ért, és közben figyelte a labdát. Csak a feje mozgott, és vele a baseball sapka. Megfagyott bennem a vér, mert tudtam, hogy ebben a nézésben benne van a veszély. Benne vár bármi, bármi történhet, az állásából pedig rögtön leolvastam, hogy nem focizni akar. Pedig akár így is lehetett volna, hiszen hamarosan megszólalt, miközben pattogtatta a biciklim váltóját: Akarok én is játszani! Nemes Öcsivel ütögettünk, ránéztem Öcsire, ő meg rám. A választás palettája. Kegyetlen volt, aztán végül Öcsi nyújtotta oda az ütőt. Gicu elég tuskó módon pattogtatott, de tudod, nem lehetsz nagy ebben a partiban, ez az, aminek csak egy vége lehet. Aztán hamar megunta, leült a homokozó szélére, és hűvösen csak annyit mondott: Játszani! Öcsi visszaállt az asztal mellé, mire a csávó kissé kontrafázisban: Gicu vagyok! Ez elég drámaian hangzott, mert hallottuk Gicunak hírét. Focizni nem fociztunk még vele, de focilabdákat tulajdonított már el, ezért nem állt a legbarátságosabb tekergő hírében. Röviden és hatásosan megalapozta a fellépését. Azt hiszem, a vér kicsit lelassult bennünk, mert újra utasítania kellett, hogy folytassuk a játékot. Nem volt a legfelszabadultabb ütögetés, csak úgy pattant vissza az ütőről a labda. Nem mondom, hogy végigpörgött volna az életem szemeim egyre könnyesebb vásznán, de tény, hogy eszembe jutott a lefejezett macska, amit azelőtti este láttam a pincelejáratnál, és ettől úgy éreztem, hogy langyos fuvallat fut végig a lábaimon. Rápillantottam Gicura, és láttam, hogy lábainkat fixírozza, pontosabban a lábfejeinket, egész pontosan, basszus, a cipőnket nézte. Az én lábamon pedig, Uram ne hagyj el, az új Adibas volt az oroszpiacról. Igen, nem egyéb, nem valami salátább tornacipő, hanem pont ez, ami pontosan még egy hetes sem volt. Hirtelen úgy éreztem, mintha a cipő már nem lenne a lábamon. Mintha meglazultak volna a tépőzárak rajta, mintha súlytalan lenne, és próbálna kibújni a lábamból. Gicu pedig csak nézett. Nézte a cipőket.
Abban az időben igen nagy divat lett lehámozni az áldozatokról a ruhát. Semmi bunyó vagy rabolás, békés úton, diplomatikusan levétetni a lábakról a sportcipőket, a füsstréninget ököl nélkül kézhez kapni, mint egy marék langyos felvágottat. Főként a Maros-parton voltak rá esetek. Ezek pedig mind lepörögtek a szemeink előtt, ahogy Gicu ült a homokozó szélén, magozott, és közben a cipőinket nézte. Tudod, mint a görény a csirkéket. Testközelbe kerülni vele annyit jelentett, mint ködös bizonytalanságot érezni csomó formájában a gyomrodban. Gicu ugyanis nagyon jó bunyós volt, cselgáncsozott is, de főként az utcán vívta ki magának azt a tiszteletet, amely a negyedben övezte. Igazi életszerű figura volt. Alacsony, keménykötésű testére szinte mindig tréninget húzott. Zsíros fekete haját rendszerint félrefésülte, olyan jófiúsan, és ha nem néztem a szemébe, csak a szeplőket láttam az arcán, bármikor megfordulhatott volna a fejemben, hogy katonázni hívjam. Vagy később németezni.
Szóval ha eszembe jutott a Grund, a képbe szinte mindig beúszott Gicu. Pedig ő nem tartozott hozzá a bandához, focizni sem járt rendszeresen, és olyan szférákban is megfordult, amelyekről még csak álmodni sem mertünk. De tudod, a találkozások Gicuval soha nem voltak unalmasak. Felkavaró élmény volt minden szó, minden nyers érintés, zsigeri volt minden másodperc, amikor a pofot vártam. Hogyha olyasmire gondoltam, ami túlmutatott a kisváros textilhatárain, akkor az Gicun keresztül vezetett. Ő volt a kapu, azóta mindig. Amikor a törvényesség határán lavíroztam bármikor, hogyha nem volt bátorságom belépni egy falon túlra, hogyha nehezemre esett elfogadni a fájón emberit, akkor ebben Gicu volt a képzeletbeli mentorom.
Amikor visszahívott Kálmán Mircea, gyakorlatilag gondolkodás nélkül vágtam oda: Baszd meg, érdekel a cucc! Nem tudtam hogyan, de éreztem, hogy Gicura számíthatok.
(...)
Gólnak is hívtuk, mert iszonyatos gólérzék lapult a bal lábában, valahol a mindig foszlásban levő tornacipő alatt. Egyesek Gecónak is hívták. Ami engem illet, bár Gól soha nem volt bunyós típus, nem mertem kikezdeni vele, sőt, mondhatni haverok voltunk, amikor éppen nem volt annyira büdös, hogy nem bírtam volna mellette ücsörögni. Én minden esetre úgy tudtam, hogy Gól soha nem fürdött, és csak úgy öntisztítás folytán tisztult meg a bőre, bár erről soha nem beszéltem vele. Tulajdonképpen rendes gyerek volt, egész nap a Grundon lógott, és bármivel üzletelt, amivel csak lehetett: bélyegekkel, a kertekből lopott kukoricával, sörösdobozokkal, vagy csapágyas szekerekkel. Ráadásul bárokban takarított, és ebből kifolyólag mindig volt pénze.
Az egyik nyáron odaszegődött a szopókás bácsihoz csengetni. Biztosítva volt a szopóka szükséglete, sőt, miután elnyalta az elsőt, a másodikat időnként vásárba vitte, vagy elcserélte. Azt hiszem, amiatt is, hogy a kerekarcú Gól közgázat végzett, a megbízhatóság volt az, amivel bármikor képes volt kitűnni a mezőnyből. Percre pontos, beretva memóriával, Iklandi Zolika derék nyárádmenti gyerek volt, veszedelmes üzleti érzékkel. Nem is lepett meg, amikor hallottam róla, hogy szállodát nyitott, és persze, mindig öltönyben és nyakkendőben látni. Ja, és egy szopókával a szájában. Mint kiderült, saját cukrászdája van, és a szopókás bácsi nyalókáit külön retró termékekként élesztette fel.
A szopókás bácsinak volt egy piros biciklije, orosz, tudod olyan, amit az unokák is használhatnak. Összecsukhatós volt, középen összebicsaklott, ha kellett. De ez a jószág olyan lehetett, mint az ember maga, ha egyszer összebicsaklott, többet nem lehet rendesen kiegyenesíteni. Nem olyanra, mint előtte volt. Erre a biciklire több bőrtáskát erősít, ezekben hordta a szopókás bácsi a szopókát.
Azt mondták, valamelyik műhelyből ment nyugdíjba, azután kezdte árulni a szopókát. Kezdetben hajtotta a biciklit, mindig csak nyáron, minden délután, a lemenő nappal egyszerre érkezett. Végigcsengette az egész negyedet. Dőlt a gyermekfalka a szopókára. Sokáig 3 lejbe került egy csavart cukor, 2 lej volt a kojak. Akkoriban az a hír járta, hogy a cigánynék belepisilnek a cukros vízbe, amiből a szopóka készül. Ezért azóta soha nem vettem szopókát cigánynétól. Se főtt kukoricát.
De a szopókás bácsi tiszta volt, mint homlokunkon a forró nyári ég serpenyője. Közeledett a biciklijével, és csengetett. Új idők ízeit árulta, a rendszerváltás utáni lomha idők kásáját fapálcikára szúrva. Szerintem nem volt olyan gyerek a negyedben, aki ne vett volna. Ültünk a poroló tetején, néztük, hogyan cserélik a melegvíz csöveket, és a szopókóra ökörnyál ragadt, úgy lebegtette a szél.
Egy idő után a szopókás bácsi a biciklit tolta, és úgy nyomta a léprehívó csengőt. Soha nem beszéltem vele, mindig csak nyújtottam a pénzt, ő meg elsüllyesztette fehér köténye fenék nélküli erszényében, átpattintotta a gumit a csomagtérre szerelt fonott láda lemezfedelén, és némán kiemelte belőle a lényeget. Ha arcába néztem, ami ritkán történt meg, időnként végigsuhant egy fáradt, hűvös mosoly tökéletesre nyírt bajuszkája alatt.
Aztán a következő nyáron eltűnt a csengő a bicikli kormányáról. Gondoltam, biztos ellopták, amikor megláttam a szopókás bácsit a bicikli mellett totyogva, és kezében egy félvékás csengőt lengetve. Aztán láttam, hogy a csengő mégis ott volt a helyén. Kicsit rá volt szorulva a fedél, és alóla, alig észrevehetően, egy rozsdakölyök nyújtotta ki mancsait. Azon a nyáron Iklandi Zolika segített csengetni a szopókás bácsinak. 6-kor várta a kazánház előtt, és végigcsengetett három utcát, cserébe kapott két szopókát. Azt mondta, időként húgyos volt az öreg. Meg talán fekélyes is a lába. Többet nem vettünk tőle szopókát.
Még láttuk néhányszor a szopókás bácsit. Már nem csengetett, csak nekitámasztotta a biciklijét a pálya széllén álló padnak, és ott üldögélt rajta. Sötétedéskor nemegyszer még mindig ott volt. Senki, érted, senki nem vett tőle szopókát. Amikor hátvédet játszottam, pont a lesvonalon álltam, velem egyvonalban, még éppen szabályos állásban volt az öreg. Legyek és darazsak dongták körül. Biztos a cukor miatt.
Ha a szopókás bácsira gondolok, mintha nagyapámat látnám a bicikli mellett. Felébred, elrendezi maga mögött a lepedőt, tökéletesen simára húzza, a ráncokat mind kisimítja, ráfekteti a paplant, a hokedlin a lábára húzza a posztó pampókat, rá a gumicsizmát, kilép az ajtón, és lent, a nyárikonyha ajtajában ott áll az orosz piros bicikli, csomagtartó helyett egy műanyag, fonott kosár, préseltlemez fedővel. Nagyapám felemeli a fedőt, és a kosár tele van apró fehér bogarakkal. Így indul el nagyapám minden éjjel. Rengeteg olyan hely van, ahová menni lehet, rengeteg dombn amin át lehet tolni azt a nehéz vasbiciklit, számtalan ház, amelynek melegébe be lehet lépni úgy, hogy közben az emberre a tornácon vár a piros bicikli. Nagyapám így barangol a csomagtartós biciklivel a Kárpátok vonulatai által körülcsontolt, megsárgult képekkel teletűzdelt térképen, és gyűjtöget és osztogat a fonott kosárból. Nagyapám soha nem járt biciklivel. Nagyapám, ha menni kellett, lóháton vagy szekéren.
(...)
Ki kell ásni! Mindenképpen el kell égessük a szívét! Dünnyögte a pópa a szakálla alól, közben pedig fokhagymacikket majszolt. Ott álltak a dombtetőn, az egész család, a fél falu, a szakadék szélén pedig a pópa imbolygott, és köpködte a fokhagyma héját. Valentin Vanghelie szelleme minden éjjel visszajárt a fenyőerdőn keresztül a faluba. Csendben osont, benézett a kertek lécei között az udvarokba, fütyörészve kezet mosott a patak vizében, aztán átment a pallón, és megállt a kapu előtt. Hagyta, hogy az őszi szél összeborzolja csimbókos haját, nyújtózkodott, köpött egyet és belépett a kicsi kapun. Anna Vanghelie a nyikorgásra szokott megébredni. Pontosabban az elején zavarta csak a koslatás az udvaron, ugyanis Valentin a házba nem ment be soha, csak az udvaron tett-vett, helyre tette a kintfelejtett szerszámokat, aztán kiszórt néhány marék kukoricát a tyúkoknak, máskor répát aprított. Közben Anna az ablakot nézte, a kékes fényt, ami beszűrődött, és hallgatta hogyan cincog az ajtórésen át a szél. Meg kell keresnem Pavel atyát! Befele fordult a hideg goblen felé, és aludni próbált. A férjét három hete ütötte agyon egy fenyőfa.
Szappan odabújt az anyja szoknyája mellé, amikor a kotró burrogva ásni kezdett. Sötétedésig emelte ki az agyagos földet a sírból, de semmi, csak indák, gyökerek, vakondcsaládok. Másnap, mivel a kotró karja nem ért mélyebbre, beállt a gödörbe négy sírásó cigány. Egy hétig ástak, már olyan mélyen, hogy kötélen eresztették le nekik az ételt, és amikor lekiáltottak nekik, amíg a válasz feljött a mélyből, egy cigarettát meg lehettet gyújtani. Semmit nem találtak, bár sercegést, szöszmötölést, susmogást ugyan hallottak éjszaka. Aztán nekilátott a kotró, és a szomszéd sírokat is ásni kezdte. Három kerek hónapig hordták a motorinát a gépnek, burrogása már belevegyült Dumbrăviţa életébe, és ez idő alatt pedig szinte lebontotta a dombnak felét, amelyen a temető állott, de holtak nyomát sem találta. A kiforgatott agyagos földből azóta a cigányok száznál is több putrit építettek a falu határában. A parókián is építettek egy csűrt az agyagtéglákból, abban tartotta Pavel atya a disznókat, nyulakat és a befészkelt borzcsaládot. Valentin kékes szelleme még két évig kóborolt a faluban, aztán egy délután a parókia padlásán, ahol a füstölt nyúlkolbászok száradtak, az egyik sarokban, a kacatok közt találta meg Pavel atya a holttestet. A fél falu, a család, betódult a templomba, és kivették Valentin kissé barnult, de teljesen szívformájú szívét. Kicsi volt, mint egy rókáé, és kékes füst szállt ki belőle, amikor Dumitru, a falu orvosa kettévágta. Megfőzték, aztán cserefából tüzet raktak a kemencébe, és egy fémtálban elégették. A hamuból Szappan is evett, sokszor emlegette azt a kesernyés ízt, amit mindig életének az ízéhez hasonlított. Valentin szellemét többet nem látták. Ott hagyták a padláson. A nyúlkolbászon még évek múltán is érződött egy bosszantó fanyar íz.
