Éppen egy ebszakértővel értekeztem arról, vajon lehetséges kutyákat arra idomítani, hogy saját gazdáikat kezdjék fenyegetően ugatni, ha a kerítésen túlról szitkozódások hördülnek fel a háziak ellen, sőt ha valaki átugrik bottal a kezében a kerítésen, akkor a kutyák a háziakat mardossák? A kutyaidomár helyeslően bólogatott, igen, hiszen a hű kutya és hűtlen kutya egyaránt erős érvényességű állandó szókapcsolat. Ekkor befutott egy barátom egy új könyvvel: A NYELVROKONSÁGRÓL. Az török, sumer és egyéb áfium ellen való orvosság. Főszerkesztő: Honti László.1
A 16 tanulmányt feltálaló kötet azonban kevés újdonságot kínál. Már az elején bús honfiakról beszél; – ezek mi volnánk, azok, akik aggódunk anyanyelvünk kilátásaiért. És jönnek a minősítések: dilettáns, tanulatlan, műveletlen, gátlástalan, józan gondolkodásra képtelen, népbutító stb. stb.
Újdonság az, hogy nemcsak magyar, hanem finn, észt, török és „holland” szerzőket is denunciál: „visszaélnek a diktatúrák bukása következtében létrejött szólásszabadsággal!” És megint előidézik a „nemzettudat zavarait”, melyek, hogy minő veszélyeket hordoznak, szemlélhetjük az észtek példáján: nem elég, ugye, hogy az első világháború után rákényszerítették Európára a Páris környéki békediktátumokat, hanem később öt esztendőn át dúlták tűzzel-vassal egész Európát, az Atlanti óceántól a Volgáig, a Jeges tengertől Kréta szigetéig, ugye; amint ezt olyan jól tudjuk; és ez még mind nem elég nekik! Még Mindig Akarnak Lenni! A náspágolásban nemcsak akkor részesülnek másnemzetiségű szerzők, ha saját magukat látják „túl jó” fényben, hanem akkor is, ha a magyarokat!
Ma, amikor a világszerte felpumpált nacionalizmusok szervezett hecckampányokat folytatnak nemzetközi síkon a magyarság ellen, amikor törvényekkel vagy azok nélkül korlátozzák a magyar nyelv életbenmaradásának lehetőségeit, amikor a szorongó szülők egyre kevesebb gyereket íratnak magyar iskolába, Honti László, az Akadémia Nyelvtudományi Intézetének a nemtudommije és munkatársai azt látják a legégetőbb feladatnak, hogy a magyar anyanyelvű személyekben nehogy valami nemzeti önérzetféle kapjon lábra. Ott állnak a Véleményszabadság nevű sportklub lelátóin és sörétes puskával lövöldöznek mindenkire, aki kimerészkedik a pályára.
Nincs terünk elemezni minden sörét röppályájának ballisztikai jellemzőit: félretéve minden cserfelésre felkínált alkalmat, térjünk a tárgyra.
Az annyira felmagasztalt Magyar Történeti és Etimológiai Szótár, az ő Bibliájuk, a TESz, korántsem olyan kimagasló intellektuális teljesítmény, mint harsonázzák: függetlenül germanofil és magyaridegen szerkesztési koncepciójától. Hadd mondjam el százegyedszer a már százszor felhozott példát: a) sejt 1559 „hatvan forintot küldtem, küldj slejtet helébe”. ... Azonos eredetű a selejt főnévvel (l. ennek szócikkét), melynek főként jelentésileg elkülönült változata. Elsődleges „lép, sonkoly” jelentése a selejt főnévi, „valaminek az alja, értéktelen része” jelentéséhez kapcsolódik: a lépet, illetőleg a lépes mézet a tiszta mézhez viszonyítva a méz aljának, selejtes részének tekintették”.
Köztudomásúlag a méhviasz kilója ma is drágább, mint a mézé! A méhviasz a hajdani gyertyagyártás mellett a gyógyszer- és festékgyártás nagyon fontos alapanyaga. Volt olyan időszak, amikor az ára tizennégyszerese volt a méz árának. Arról sincs fogalma a szerkesztőnek, hogy az 1550-es években mennyit ért hatvan forint. Külön beépített hülyeség, hogy a „lépes méz” is értéktelenebb volt, mint a méz; holott a mézet a lépes méz tartalmazza.
Hogyan jelenhet meg egy tudományos kiadványban ekkora ostobaság?
E mű lektorai csak bizonyos, „bennfentes” nyelvészi és történészi csoportokból kerültek ki. Szlávisták, turkológusok, külön német szuperlektor, kiemelten feltüntetve. Hungarológus vagy ahhoz hasonló nincsen közöttük. Mintha elsősorban nem magyar rendelésre készült volna, hanem a közelmúltbeli, Stuttgartban működő Deutsche Ausland Institut rendelésére; olyan szellemben, amely ma Németországban nem is nyilvánulhat meg! Legaláb tízezer olyan lektori „hozzájárulást” tartalmaz, amelynek célja a német kultúrfölény benyomását erősíteni. Ezt szolgálja a szócikkek összeválogatása, csoportosítása, a német réteg- és tájnyelvi, s az „elavult” vagy „bizalmas” szóanyag erőltetése, bezárólag olyasmikig, hogy plöm-plöm; a nemzetközi vándorszó után feltünteti, hogy német eredetű, ahelyett, hogy német közvetítésű – bár ez utóbbi meghatározás is unos-untalan szerepel, más elképzelhető német vonatkozásokkal együtt –, hogy ennek vagy annak a német kifejezésnek a hatására született stb. stb. Ha német eredet nem mutatható ki, akkor a szláv eredet minél nyomatékosabb hangsúlyozása következik, utána a csuvasos vagy csuvasztalan török szavaké. Sokkal kevesebb finn szót céloznak meg a lehetségesnél, sokszor olyanokat sem említenek, amelyek még a lefitymált Czuczor-Fogarasiban is benne vannak!
Meghökkentő, hogy amíg az igazi, súlyos német nyelvtudománynak sehol sem akadni nyomára, addig a politikai-publicisztikai sovén német nézetek, mind a régiek, mind az újak, érinthetetlenek.
A TESz a magyar mellett németül adja meg a címszavak meghatározását, vagy: csak németül! Lásd pl. az Isten, lakoma, ürügy stb. címszavakat! Míg Honti László megbotránkozik azon, hogy a két háború között lengyel nyelvészek németellenes helynévkutatást „műveltek”, addig kötetében még mellékesen sem említi a Drang nach Osten nyelvészeti vonatkozásait. Hihető, hogy Honti, mint egyetemi ember, ne tudná, annak idején milyen erők feszültek ellene a pécsi egyetem alapításának; főleg annak magyar tanszékével szemben?
Noha a kötetnek csak egy-két szerzője emlegeti futólagosan Szabédi László könyvét a magyar nyelv őstörténetéről, az ott kifejtett bírálatot, a finnugrizmus tudománytalanságáról rajzolt képet, mint azóta sem senkinek, úgy Hontiéknak sem sikerül enyhíteni. Problémáik tudományos megközelítésére legkevésbé képesek. Olvassuk csak el Nagy Átokszövegük egyik passzusát, amely a hátsó borítón fülszöveg gyanánt rémlik elő:
„»Régóta nem esett annyi szó a magyar őstörténetről, mint az utóbbi években. A forrásoktól, de még a legelemibb alapismeretektől is magukat gondosan távol tartó lelkes őstörténeti művekkel árasztják el a könyvpiacot, a társadalmi folyóiratok vitáznak, tudománytól távol álló napilapok ankétoznak a magyar előidők alapvető kérdéseiről. A művelt magyar nagyközönség pedig tétován botladozik a délibábkergetőknek, a megszállott sámánkodóknak, a napi politika Sancho Panzáinak egyéni gusztusához, világnézetéhez szabott, egymással homlokegyenest ellenkező elméletei között és reménytelenül keresi továbbra is a feleletet a nagy kérdésre: kik is vagyunk, honnan is jöttünk« – írja Ligeti Lajos 1943-ban. Szinte hihetetlen, hogy közel hetven évvel ezelőtt is (majdnem) ugyanolyan mértékben dúlt a dilettantizmus, mint manapság, azóta legfeljebb a színtér gazdagodott: ma már az elektronikus médiumok is ontják a maszlagot anyanyelvünk eredetével és rokonságával kapcsolatban. E kötet szerzői a tudomány nevében és érveivel immáron sokadszor megpróbálják legalább csökkenteni a képtelenségek áradatának mérgező hatását.”
Vagyis, egy nagyjából hetven éves időszak végén – a Nyelvőr, a Hunfalvy- Budenz, egyben Miklosich, Zolnay Gyula–Zsigray stb. kizárólagos befolyása idején, amikor az alsó-, közép- és felsőfokú tankönyvek a finnugrista irányzat kizárólagos befolyása alatt készültek, kialakul a Ligeti által leírt állapot! A rákövetkező, újabb hetven év alatt, ez nem változik, hanem fokozódik!
Egy „tudományosan képzett elme” azonnal azt a kérdést teszi fel: Miért? Milyen más jelenségek kapcsolódnak hozzá? Más országokban is létrejött e jelenség – és melyekben?
Egyszóval, képtelenek felismerni, hogy száznegyven év alatt sem alkottak olyan kézikönyveket, tankönyveket, vagy akár ismeretterjesztő, népszerűsítő szintű füzeteket, amelyek, akárcsak megközelítőleg is, kielégítő tájékoztatást kínálnak a nagyközönség számára! A középiskolai nyelvtanoktatás siralmasan eredménytelen. Aki 8-12 évig tanult magyar nyelvtant, az sem tud eligazodni benne, ezért latin, orosz vagy román nyelvtani ismereteihez folyamodik, ha e téren tisztázni akar valamit. A helyesírási szabályok örökös átrendezése pedig éppenséggel a nyelv írásbeli használatától riasztja vissza a polgárt. A két tagozatos falusi iskolákban a gyerekek a nyelvtanórák miatt iratkoznak át román tagozatra. Ám erről már sokszor írtam. Arról meg mások is, hogy a magyar őstörténet bemutatása, vagyis a tundráról való „lemászkálás”, az örökös „átvételek” és a besenyők elől a diadalmas bemenekülés-dicsőséges honfoglalásnak való beállítása taszítólag hat az iskolásokra. Egyben kivédhetetlen érveket szolgáltat az utódállamok magyarellenes propagandájának. Az ilyen Honti-féléket nem izgatja (legfeljebb titokban élvezik), hogy már több mint száz éve, magyarul tudó szomszédaink, még az Államvasutak rövidítését, a MÁV-ot is így értelmezik: Menj Ázsiába Vissza! Amíg a hivatalos magyar nyelvtudomány legfőbb célkitűzése a nemzeti gőg szarvainak letörése, addig az iskolás gyerekek bizalmasaiknak bevallják: szégyellik, hogy magyarnak születtek. Nem csoda, ha kapva kapnak minden más elméleten! Azt a finnugrizmus verte be a fejekbe, hogy a magyar nyelv „származik”. A romantika egyik fő kelléke a messziről, titokzatos helyről való származás. Ilyen értelemben a finnugrizmus a legromantikusabb származáselmélet, mégsincs benne semmi izgalmas, semmi vonzóerő. Miért? Mert az ember ösztönösen érzi, hogy – kitaláció! Még akkor is, ha valaki a finnek, észtek rajongója, mint én.
A kérdés: ha a magyarok nem mindig magyarul beszéltek, kitől tanultak volna meg magyarul?
Az erre vonatkozó „tudományos” elképzelésekről mindig egy rokon kislány esetére kell gondolnom. Tanulták már az elemi iskolában, hogy a román nyelv a dákok és rómaiak vegyesházasságaiból született gyermekekben alakult ki. A kislány felnéz a tankönyvből és elmélázva felkiált:
– Te anyú! Hogy csodálkozhattak azok a római és dák szülők, amikor a gyerekek egyszercsak elkezdtek románul beszélni!
Szabédi László, már jóval azelőtt, hogy megírta volna őstörténetét, előadások, viták vagy csendes beszélgetések során is mindegyre felhorkant:
– Hát nem érzed, már maga az elnevezés is mennyire célzatos: finnugor? E nyelvcsalád legnagyobb lélekszámú, legrégebbi és leggazdagabb írásbeliségű nyelve a magyar. De ez a népcsalád elnevezésében nem szerepelhet! Mintha az indogermán nyelvcsaládot angolcigány nyelvcsaládnak neveznénk!
Vegyük elő a Fodor István szerkesztette Világ nyelveit.
Vogul nyelv. „Az egymástól földrajzilag elkülönülő csoportok nyelve 4 nagy nyelvjárásba sorolható... Az egyes nyelvjárások közt tekintélyes különbségek vannak, pl. a hangmegfelelések terén, a hangsúly helye tekintetében, a magánhangzó harmonia meglétében vagy hiányában, a szókincsben és az alaktanban egyaránt”. A továbbiakban olvashatunk még a többszáz zürjén és tatár jövevényszóról, majd az élet minden területére kiterjedő, elsöprő-sodró orosz hatásról. „A legkorábbi nyelvemlékek – főként személynevek – a XVI. XVII. sz. orosz krónikákban bukkanak fel...... 1989-ben a magát vogulnak nevező 8500 személyből 37 százalék beszélte ténylegesen a nyelvet” – vagyis kb. 3150 lélek!
Az UGOR NYELVEK címszónál: „Az egyezésekhez mérten a magyar és az obi ugor nyelvek közti eltérések oly jelentősek, hogy az ugor alapnyelv nem írható le tételesen, csupán a közös vonások felsorolása lehetséges”.
Vagyis: alaposabban szemügyre véve, sem „ugor nyelvcsalád” nincs, sem vogul nyelv. Pusztán a pidzsinizáció különböző fázisait élő, kihalóban lévő szórványok. Ám aki ennek ellenére nem hiszi, hogy a magyar nyelvben mindennek a mértéke, s éppen a magyarságé a vogul nyelvhez való hasonlóság; az búsmagyar, nyilas, CIA- ügynök vagy fogyatékos elméjű, műveletlen stb., stb.
Más oldalról nézve, lehet, hogy csak a megnevezésekkel van baj: a „rokonság” szóval. Azt pl., hogy az olasz és a spanyol rokonok, bizonyítani sem kell; hogy a francia és az orosz is rokon, azt a tanult ember hiszi, tudva, hogy ezek indogermán nyelvek.
Révai Miklós annak idején megkülönböztette a közelebbi és a távolabbi nyelvrokonság fogalmát. Ő azonban nem szerepel ebben a gyűjteményben, a neve sincs leírva. A kötet egyik szerzője halvány derűvel konstatálja, hogy alig kétszáz esztendő múlva Sajnovics és Gyarmathy főművét lefordították – magyarra. Ime, Révainál is jól eltelt már a kétszáz év!
Vannak, akik felemlegetik, hogy a vogul nyelvben a lótartással kapcsolatban „magyaros”, illetve „magyaros szemléletű” kifejezések és szavak vannak, holott nincsenek lovaik. Hősénekeikben is van szó lovakról. Erről mindig eszünkbe kell hogy jusson Fiok Károly néhai numizmatikus neve. Ő ugyanis azt állította, hogy a finnugor népek lótartó civilizációban élő, fejlett társadalmakat alkottak egy időben. Igaz-e, vagy sem, nem dönthetem el, az elhallgatása azonban gyanús – és jellemző. Egy ideig úgy tűnik, Honti tárgyilagosan közeledik a „halszagúsítási” hecckampányhoz, s rámutat annak szűkkörű és manipulált jellegére, de aztán visszatérnek az ideges, olykor már-már hisztérikus minősítések, amelyek kétszáz éve jellemzik a finnugor tábor polémiáit. Az olvasó sosem értette, miért ez a szakadatlan ingerültség? Valakinek más a felfogása és ez esetleg az intelligencia- vagy műveltséghiányból ered. De akkor is – miért kell úgy zihálni? És miért fáj másnak a – foglalkozása? Dante még elég naivul kísérelte meg osztályozni a nyelveket: aszerint, hogy mi az „igen” jelentésű szavuk. A magyarokat az angolokkal és németekkel osztja egy csoportba, a yes-ja-jó miatt. Egy helyen meg így ír: „Oh, boldog Magyarország! / csak ne hagyja magát félre vezetni már.” Bár kicsi a valószínűsége, de minden megtörténhet, képzeljük el, hogy Dante egy finnugrista kezébe kerül: miket írna róla! De a végén tárgyilagosan megjegyezné: „mindamellett verselési tevékenysége egyesek szerint figyelemreméltó és a piliscsabai egyetemen tananyag.”
Ennek a rossz szagú légkörnek két fő forrása van. Az egyik annak a híres német-svéd-cári szibériai felderítőnek a jelentése a szóban forgó népecskékről: E népek oly ostobák, mint a barmok. Zsirai Miklós, kinek műveit a Honti-kötet is lépten-nyomon idézi, e megállapításhoz még egy félmondatos enyhítő szellemeskedést sem fűz; nem hivatkozik Herderre sem, hogy: aki egy népet megsért, az emberiséget sérti meg. Nem csoda, ha a kolozsvári egyetem magyar tanszékén az egyetemi hallgatóság kezébe adott nyelvtörténeti jegyzetben az ötvenes évek körül az állt, hogy a magyar ház szónak nem lehet köze a német Haushoz vagy latin casa-hoz. Az a finn kota leszármazottja, valami ágakkal, fakéreggel takart veremszerűség lehet. Kala-kala, vezi-vezi, voi-voi = „ezeket az ősi szavakat nem lehet mai jelentésükkel azonosítani. Pl. szó sincs arról, hogy a voi vajat jelentett volna; valami faggyúféleség lehetett” ... Egy kollegám meg is jegyezte: ha valahol egy egyetemen a bantunégerekről tanítanának ilyen hangnemben, az ENSZ beavatkozna!
Létezik egy másik oka is a finnugrista arroganciának, amely azonban már a művelődéstörténet, a társaslélektan s talán az ideggyógyászat hatáskörébe tartozik.
Amikor egy-egy nagyobb csoportja valamely népességnek akár spontán asszimiláció, akár hatalmi kényszer folytán egy más nyelv dominanciájával ismerkedik meg, játékos, nyakatekert népetimológiákkal jelzi viszonyulását az új helyzethez, egyszerre beletörődve, tehetetlenül, de gúnyosan elhatárolódó fölényeskedéssel is. A XIX. század elején a magyar városok német polgársága tűnt ki ebben a leginkább, a földrajzi nevek értelmezésénél. Legkésőbbi eseménye e jelenségnek Kiss Lajos földrajzi szótárában volt található; Badacsony északi oldalát azért hívják Korgoványnak, mert az ott termő bor nem is megy borszámba: gár ká ván.. (Ilyenkor a nagy szláv szupremácia ellenére sem jutna eszébe nyelvészünknek, hogy a rossz, fanyar bor „korgovány” neve a szláv gorkova = keserű szóból ered.)
Annak idején e többé-kevésbé szellemes, abszurdista szójátékokat főleg Horvát István történészre kenték, amelyek közül a legelterjedtebb a Nabukodonozor = Ne bolondozzon az úr volt; annak ellenére, hogy Horvát tanulmányaiban az ómezopotám uralkodó neve így elő sem fordul, csak Nebuchadezer alakban. Ennek ellenére a Honti-könyvben is még horvátistvánoznak, pl. a 35. oldalon ez áll: Horvát szerint a Boszporusz = vasporos, Herkules = harkályos, Karthago pedig Kardhágó. Elég annyi, hogy Horvát Charthagóról csak azt írja, egyik külvárosát Makar-nak hívták! A vasporos a szokásos csiszlikség. Az effajta szójátékok erőltetése egyrészt erősen schizoid jelenség, másrészt együtt jár egy bizonyos fajta verbális szadizmussal. Aminek jellegzetessége trágár szavak papagályszerű ismétlése. Nem véletlen, hogy a Leőwy Árpád- féle „Disznótoldi” a hajdani akadémizmus legelitebb köreiben született. Hazai példát is hozhatnék fel, az „egyébként kiváló” történész, „Mocskosszájú Gyeücsa” szomorú emlékét... Ám, amint e kötet is szemlélteti: mindez hiába! Ezért nem is tettem ki e cikk elejére a mottót, amit most végül idecsempészek: Ugassak magának, Rezső? (Sigmond I.)
1Segédkönyvek a Nyelvészet tanulmányozásához 104. A nyelvrokonságról. Főszerkesztő Honti László, szerkesztők Csucs László és Keresztes László. TINTA Könyvkiadó, Budapest, 2010.
