"Hiába vonítnak az emberek is vagy húszezer éve"
Kereső  »
XX. ÉVFOLYAM 2010. 17. (559.) SZÁM — SZEPTEMBER 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Papp Attila Zsolt
Az öreg hölgy végrendelete
Demeter Zsuzsa
A „többgyökerűség” gazdagsága - Beszélgetés Kibédi Varga Áron irodalomtörténésszel, esztétával, költővel
Szakács István Péter
Szindbád és az ifjonti ábrándok bűvös lámpafénye
Böszörményi Zoltán
Versei
Lászlóffy Csaba
Rövidprózái
Ferenczes István
ESTEBAN VASCOS DE ZAZPI Y AITZGORRI VERSEIBŐL
Cseke Róbert
Versei
Dimény Lóránt
11
VARGA LÁSZLÓ EDGÁR
Versei
Szőcs István
Belbajok és bájdalok a nyelvrokonságban
Mózes Huba
Két etűd
Székely Csaba
Öcsém halála és gondolatai
Király Farkas
Napisten napirendre tér
Bakk Ágnes
Képernyőn a szöveg/díszlet/orgia
Terényi Ede
ZENÉK, ÉLMÉNYEK, EMLÉKEK - Az üveghegedű
Hírek
 
Mózes Huba
Két etűd
XX. ÉVFOLYAM 2010. 17. (559.) SZÁM — SZEPTEMBER 10.

Bábel
Retorikai alakzatok
egy korai Dsida-versben

Dsida Jenő 1991-ben, Győrben kiadott leveleskönyvének szerkesztője, Csiszér Alajos a kötet végén olvasható életrajzi összefoglalásban a többi közt a következőket közli a levelek, gimnáziumi tanulmányait, mint ismeretes, Szatmárnémetiben végző szerzőjéről/ címzettjéről: „A gimnázium önképzőkörének elnöke és az iskola Sógorság című lapjának szerkesztője. A lap 1923. évi egyik számában az első oldalon jelent meg Bábel című verse […]”.
A Sógorság című diáklapot nem sikerült kézbe vennem. Kezembe került viszont a vers 1923. februári keltezésű kézirata.
A Bábel című verset, familiáris henyeségű, figyelmet követelő exklamáció után, állítás bizonyítását előkészítő preparáció indítja:

Nahát, ez már borzasztó egy dolog!
Hát én szegény beszélni sem tudok?
Avagy talán a fülnek van baja,
Hogy azt sem érti, mit más mondana?

A fenti kérdésekben rejlő állítások természetéről feltételes mondat intonációja árulkodik:

Ha szám csak egy rövid szót is kiált,

A bizonyítás ezt követően párhuzamos szerkesztésű, makaronikus stílusú ─ a szövegbe idegen nyelvű fordulatokat vegyítő ─ képzelt megnyilatkozásokra, ún. szermocinációkra hárulna, amelyek együttesében a vágja rá, hadarja ─ nagy nyögve szól ellentétét fölényeskedő jelzőhasználat (az őrült francia, egy bús román) vonja ─ az olvasót tartózkodásra késztető ─ egységbe:

Vagy német vágja rá „Was ist das?”-át,
Avagy pedig az őrült francia
Hadarja kérdve, hogy „Qu’est-ce que cela?”
Máskor megint ─  óh, balszerencse! ─
Egy bús román nagy nyögve szól: „Ce?”

A zárlat szermocinációjában kérdő formájú, ismétléssel nyomatékosított szerkezet fordítja át a fentiekből kiérezhető gúnyt öngúnyba, és érzékeltet újabb, a mások általi meg nem értést a lírai én értetlenségével szembesítő ellentétet:

S midőn elhangzanának mindezek,
„Mi az? Mi az?” ─  csak annyit kérdezek.

A preparáció második kérdésének is-is értelmű pontosításával a zárlat immár nem a kérdésekben rejlő állítások bizonyítását, hanem az egységbe vonó cím érvényességének − legalábbis az induló költő szerinti − igazolását szolgálja.
A vers retorizáltságában, persze, a kommunikáció bábeli voltának egyfajta tagadása is benne rejlik.
Bárányfelhőt, lebegőt
Korai Dsida-versek szövegépítése

Az alábbi versek adatait Dsida Jenő irodalmi hagyatékának Réthy Andor öszszeállította, 1966-ban megjelent jegyzéke még nem tartalmazza. Retorizáltságuk és szövegköziségük vizsgálatától így annál kevésbé tekinthetünk el, mert ettől remélhetünk segítséget szélesebb összefüggésben való elhelyezésükhöz.

1. Dsida Jenő Mária című, kéziratának tanúsága szerint 1926. október 1-jén lejegyzett versét anafora (Aztán…/ Aztán…) és epifora (...Mária!/ …Mária!) együtteseként jelentkező szimplokék határozókkal (nevetve, sziszegve stb.) egybefűzött sorozata teszi alakzattanilag könyörgő énekekre, köztük a Te honorant superi kezdetű, Babits Mihály, valamint Tóth István fordította középkori himnuszra emlékeztetően litániaszerűvé:

Gúnyosan mondtad: Mária!
Aztán nevetve: Mária!
Aztán sziszegve: Mária!
Aztán őrjöngve: Mária!
Aztán rémülten: Mária!
Aztán fáradtan: Mária!
Aztán sötéten: Mária!
Aztán susogva: Mária!
Aztán szomorún: Mária!
Aztán zokogva: Mária!
Végül győzelmi ária
lett a neve:
Mária! Mária! Mária!

A hármas felkiáltással záruló, profán litániát akár Kosztolányi Dezső 1935 végén írott, a Mária nevet monorímként negyvenötször egybecsendítő Röpimája játékos előképének is tekinthetnénk.
Megjegyzendő, hogy a költő utolsó nagy szerelmét szólítva megidéző Kosztolányi-vers első negyven sorában a Mária név a mondatoknak áthajlással kiemelt alanya, s csak ezt követően válik valóban megszólítássá:

Ő a sebes, fényes láng. Mária
engem szeret a földön. Mária
sír és kacag, ha meglát. Mária
sikoltva jő elébem. Mária
[…]
a lelkem felesége. Mária
áldott a földi nők közt. Mária,
lásd, vége sincs e versnek, Mária,
mert mindig újra kezdem, Mária,
oly hosszú már ez ének, Mária,
mint végtelen szerelmem, Mária.

 2. Az Orkán című Dsida-vers, amelynek kéziratos szövege egy 1928. május 2-i Biró Vencel-levél hátlapján olvasható, perkurzióra, azaz futólagos áttekintésre: történések (szíveket görget, rohannak stb.), tényállások (vérrel csepegők, porosak stb.), fogalmak (árkon, bokrokon stb.) egymás utáni, részletezés nélküli említésére épül:

Szíveket görget az orkán,
töméntelen szívet.
Friss vérrel csepegők,
porosak, sárosak,
pirosak, lázasak.

Rohannak árkon, bokrokon,
fönnakadnak kerítésen,
drótokon.

A vers záró szakaszában, a sor eleji/ sor középi anaforával (Hová…/ hová…) indított kérdéseket látszólag függőben hagyva, szorongást, rettenetet érzékeltető képek készítik elő az expresszionista színezetű befejezést:

Hová mennek, hová érkeznek?
Melyik köztük az én szívem?
Gunnyasztó, reszkető falvak alatt
a rémület éjszakáján
ebek vonítanak.

A zárlat motívuma az 1933 elején közreadott Éhes a kutyám című Dsida-versben is szerepel (Sír a kutyám…// Órák hosszat az égre vonít), ott azonban már a létbe taszítottság egzisztencialista tapasztalata színezi (Hiába vonítnak az emberek is vagy húszezer éve).

3. Megváltó igékben kezdetű versét Dsida, a kéziraton olvasható keltezés tanúsága szerint halála előtt kereken tíz évvel, 1928. június 7-én vetette papírra. A tizennégy soros, félrímes szerkezetű verset egyetlen rímféleség fogja egybe, mégpedig úgy, hogy az első és második periódus tagadást, a harmadik és negyedik periódus önös igenlést, az ötödik, hatodik és hetedik periódus az igenlés részletezéseként valójában annak tagadását fogalmazza meg:

Megváltó igékben
többé nem hihetek.
Kit elgázol az autó,
ne hívjon engemet,
a keresztről mindenki
önmagát mentse meg,
mindenki oda feküdjék,
ahol a napmeleg.

Bárányfelhőt, lebegőt,
lassú permeteget,
pohár bort,
fehér kenyeret.
S meghalni, meghalni békén,
amikor este lett.

A kiengesztelődés és a jó halál remé-nyében/ óhajában gyökerező vers hitelét Dsida Jenő költészetének belső szövegközisége, a vers motívumainak a többi közt a Viola-ciklus és a Hulló hajszálak elégiája motívumaival való − ellentmondásoktól sem mentes − rokoníthatósága biztosítja.

Az idézett versek változatos szövegépítése a fiatal Dsida Jenő bonyolult költői hatások elérését elősegítő kifejezési készségéről árulkodik, sejtetve egyúttal pályája további alakulásának az ívét is.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében