Lelki típus. Nem tudtam, hogy van ilyen, de többektől is hallottam ezt a kifejezést, öcsémet jellemezték vele. Ami azt illeti, valóban elég sokat foglalkozott a lelkével. Gyakran meditált, mivel az elmélyülést és az egészséges életet legalább olyan fontosnak tartotta, mint a napi két csomag cigarettát. Meditált és írt. Leginkább esszéket, melyekben fontos szerepet kapott az emberi létállapot, a boldogságkeresés vagy a szubjektum metafizikai harca önnön sorsával és a könyvkiadókkal. Időnként kitért az ember és a természet viszonyára is. Egyszer azt mondta: „Imádom a természetet, mert ellát enni- és innivalóval, mégsem könyörög soha, hogy elvigyem színházba.”
A természet iránti szeretetünket, mondom Vanni barátomnak, valószínűleg apánktól örökölte. A konyhában ülünk, mikor ezt mondom, beburkol a füstszínű esteledés, gyomrunkban lángol a három konyak. Felderengnek előttem a túlélőtúrák, melyekre apánk elvitt bennünket, öcsémet és engem. Áttűz a nap a falevelek között, lépdelünk a fénnyel befröcskölt avaron, hegygerinceken gyalogolunk, és apa mesél. Élvezettel, szabadon. Mint egy bölcs varázsló, aki át akarja adni minden tudását. Hosszan szónokol az embert érő pusztító csapásokról: háborúkról, természeti katasztrófákról, házasságról. Öcsém figyel, én csapkodom a szúnyogokat.
Aztán az utolsó túlélőtúránkat apa nem éli túl. Pásztorkutyák tépik szét egy tisztáson, eléjük veti magát, hogy bennünket mentsen. Mi rohanunk, ahogy a lábunk bírja, kúszunk fel az első fára, reszketve markoljuk az érdes ágakat. Ott fekszik apánk vérbe fagyva a tisztáson, meg a fák között, meg a menedékház közelében, meg a patakban.
Az önzetlenség, mondom Vanni barátomnak, ezt nem sikerült sem elörökölnünk, sem eltanulnunk tőle.
Öcsém angoltanárként kezdte pályáját. Diákjai szerették, mert nem bánt velük keményen, és kiválóan tudta utánozni az összes brit dialektust. (Azt állította, az angoltanítás olyan, mint lefeküdni egy nővel: ha nem vagy kemény, legalább legyenek jó nyelvi képességeid.)
Ötévnyi tanárkodás után azonban eluralkodott rajta a búskomorság, az iskola börtönné lett számára, mert úgy hitte, ő többre hivatott. Otthagyta a pályát, és elvonult, hogy átgondolja, hogyan tovább. Sokáig nem lelte helyét. Elmélkedett, jegyzeteket készített. És sajnos kezdte egyre inkább foglalkoztatni az öngyilkosság gondolata. Képtelen volt szabadulni tőle, gyötörte nap mint nap. Aztán fogott egy kötelet, és felakasztotta magát. Úgy vélte, ez az egyetlen módja annak, hogy megszabaduljon az öngyilkosság gondolatától. Harmincéves volt ekkor, és nem törődött senkivel.
Rágyújtok egy szivarra, a hájas füst felemelkedik, nekihasal az ablaknak. Nézem, ahogy lassan folyik le az üvegről. Kiülhetnénk a kertbe, mondja Vanni barátom. Azt nem, felelem, most még nem. Előbb mesélek még. Igyunk.
Csorog az avarvörös ital, olajos nyomot hagy a pohár falán. Tenyerünkkel melegítjük. Azt mesélem el, hogy öcsémmel egyszer volt egy közös barátnőnk, Leának hívták. Lea egy ritka, ázsiai eredetű nemi betegségben szenvedett, amit mindenki előtt titkolt, velünk viszont megosztotta. Ágyékunkat behavazta a bőrhámladék, hat hónapig jártunk kezelésre. Akkor eszméletlenül csípett, ma már csak megmosolyogtat. Fiatalnak lenni jó, akkor is, ha rossz.
Míg himbálózott a kötélen, öcsém rájött valamire, ezért inkább leszállt, hogy ötletét gyorsan feljegyezhesse. „Lepörgött előttem életem filmje”, mondta később, „de elégedetlen voltam a szereposztással.” Dramaturgiai szempontból sem volt elég feszes a történet, magyarázta. Elhatározta, hogy mindezt korrigálni fogja.
A halálközeli élmény késztette első komolyabb esszéjének megírására. Az esszé a hetedik művészetről szólt, konkrétan arról, hogy mennyi mindent köszönhetünk a filmnek. Mármint az emberiség. Míg szegény ősember szeme előtt legfeljebb élete barlangrajza göröghetett el halála pillanatában, fejtegette öcsém, addig mi már életünk filmjéről beszélhetünk, és HD minőségben követhetjük végig minden pillanatát. Hála a mozgókép fejlődésének, a halál feledhetetlen élménnyé vált. Kényelmesen kinyúlsz, és már élvezheted is.
Nincs értelmetlenebb az értelmetlen halálnál, mondja Vanni barátom, és köhint. Lesöpri a pogácsamorzsákat, úgy könyököl az asztalra, borostás állát öklére helyezi. Mindennek van értelme, mondom neki. A torzóban maradt életnek is, a hátrahagyott semminek is. Nem fog-e öcsém neheztelni, kérdi Vanni barátom, amiért telefüstöljük a házát, és megisszuk a konyakját. Ez a kérdés értelmetlen, felelem.
Öcsém és a gyilkosság először akkor kerültek egymás közelébe, amikor kiderült, hogy szomszédasszonya megölte a férjét: leütötte, bevonszolta a fürdőbe, a kádba lökte és meggyújtotta. A kádban nyilván nem volt víz. Fahasábok voltak benne, meg szén. Gyakorlatilag megsütötte a pasast. Azért ölte meg, legalábbis azt állította, hogy azért, mert a férfi a számítógépes játékok megszállottja volt, és elhanyagolt minden egyebet.
„Az a nő nem lehet gyilkos”, mondta öcsém a rendőrségnek két nappal később, „hiszen olyan remek Wellington-bélszínt készít.”
Miután bebizonyosodott, hogy a rendőröknek van igaza, öcsém újragondolta bűnről vallott nézeteit. A tudás kutyafája című könyvében ezt így fogalmazta meg: „Bűnös és ártatlan ember között az a különbség, hogy az ártatlanról még nem tudják, hogy bűnös.” Néhány oldallal később aztán komolyabb fejtegetésbe kezdett: „Az egyházatyák szerint kétféle bűn van: szerzett és örökölt. Szerzett bűn például az a pénzösszeg, amit nagybátyám csalással összeharácsolt, örökölt pedig az, amit ebből rám hagy a végrendeletében.” Ezután hosszan tárgyalta a lelkiismeret, a gyónás és a bűnhődés problémakörét, a könyv végére pedig a következő konklúzióra jutott: „A bűnről a legnehezebb beszélni. Csak egy dolog nehezebb ennél: hallgatni róla.”
Megöltem őt, mondom Vanni barátomnak. Az öcsémet. Néz rám, persze nem hiszi, ha magamnak mondanám, én se hinném. Elvigyorodik, mintha viccelnék, de szája szegletében látom azt az apró zavart. Vanni barátomnak legalább egy százaléka úgy gondolja, igazat mondok. Most már kimehetnénk a kertbe, mondom neki, járjunk egyet.
Ahogy felállunk az asztaltól, meglendül a tér, fejünkben súlyosabb lesz a dohányfüst. Kilépünk a fűre, isszuk a szellőt rá a konyakra. A kerítés mentén hóbogyó és madárbirs, a kőfalon illatos japánlonc, de alig látszanak a langyos sötétben. Az ágyás felé tartunk, ahol nappal pompáznak a rézvirágok. Este is.
Öcsém leghosszabb kapcsolata fél évig tartott, és házassággal végződött. Aztán ez is megromlott az első adandó alkalommal, a nő megcsalta. Öcsém így írt erről: „Feleségemmel gyakran beszélgettünk a moralitásról. Ő Kanttal értett egyet, én Al Caponéval. Egyszer azt mondta nekem, Kantot idézve: »Két dolog tölt el csodálattal: a csillagos ég fölöttem és az erkölcsi törvény bennem.« Csak később derült ki számomra, hogy erkölcsi törvény alatt a főnökét érti.”
Öcsém ezt követően gyakran kezdett ki férjes nőkkel vagy olyanokkal, akik közel álltak ehhez az állapothoz. Például nős férfiakkal. Nem gondolt a következményekkel, ezért az én menyasszonyomat is elszerette.
Ide temettem, mutatok a rézvirág-ágyásra. Sokan megfojtották volna, mondom, de nem mindenkinek adathat meg, hogy meg is tegye. Vanni barátom közel hajol a virágokhoz, mintha szirmaikon látni lehetne, rejtenek-e valamit a gyökerek alatt.
Megfordul, tekintetében nedves félelem, azt kérdi, tényleg megfojtottam-e. Dehogyis, nem fojtottam meg, felelem. Leütöttem az ásóval. A virágtöveket óvatosan, egyenként kiástam, és felsorakoztattam őket ide. Mutatom, hogy hova. Aztán kimélyítettem a gödröt, hogy beleférjen a holttest. Nem volt türelmem, sem időm akkora gödröt ásni, amiben teljes hosszában elfér. Ezért fekszik az oldalán, arcát térdére hajtva. De legalább Kelet felé néz. Nem mintha ez számomra bármit is jelentene. Ezután ráhánytam a földet, visszaültettem a virágtöveket, és szépen elegyengettem körülöttük a rögöket. Nappali fénynél sem látszik, hogy ki voltak fordítva az ágyásból, csak értő szem számára, ha közelről megfigyeli. De nagyon remélem, hogy senki sem fogja közelről megfigyelni.
Vanni barátom homlokán gyöngyöző veríték, szája eltátva. Látom rajta, hogy most már elhiszi.
Hosszú szünet után szólal meg, azt mondja, érti. Igazság szerint sosem kedvelte az öcsémet, teszi hozzá, különösen azután, hogy kikezdett a feleségével. Úgyhogy megért engem, hogy ezt tettem a menyasszonyom miatt.
Aztán azt kérdezi, miért mondtam el neki.
Mert nem tudtam nem elmondani, felelem. És ha már meg kellett osztanom valakivel, a barátomat választottam, akiről tudom, hogy nem árulná el senkinek.
Vanni barátom bólint. Nem fog elárulni, motyogja. Erre igyunk, mondom, de inti, hogy nem, ő most nem tudna. Haza kell mennie.
Figyelem a lépteit, ahogy bemegy a házba a táskájáért. Már nem az italtól támolyog.
Öcsém egyszer azt mondta: „Kétféle ember van: aki nem tud titkot tartani, és aki azt mondja, hogy tud.”
Kétszer csengetnek, de nem a postás az. Egy idősebb meg egy fiatalabb férfi áll az ajtóban, azt mondják, a rendőrségtől, mondom, jó, öcsém felől érdeklődnek.
Három nap. Ennyi kellett Vanni barátomnak, hogy rászánja magát, és elmenjen a rendőrségre. Inkább kettő, mert első nap még, gondolom, meg kellett győznie magát, hogy nem csak képzelte az egészet.
Öcsém elutazott, mondom a nyomozóknak. Az idősebb azt kérdezi, hova. Nem tudom, felelem, nem szokta az orromra kötni. Néha csak úgy lelép. Megkért, hogy addig vigyázzak a házra, meg a kertre. Esténként locsolom a gyepet, a virágokat. Kiszáradnak ugyanis, ha nem esik.
Valaki jelentette az eltűnését, mondja az idősebb, próbálták hívni, de a telefonja ki van kapcsolva. Biztosan külföldre ment, találgatok. Ezek szerint külföldön nem szokta használni a telefonját, érdeklődik a fiatalabb. De szokta, felelem. Megengedem-e, hogy körülnézzenek, kérdezik. Megengedem.
Öcsém sokat gondolkodott mind a földi, mind a mennyei igazságszolgáltatás hatékonyságáról. Egyik esszéjében azt írta: „Ha a világ egy hatalmas város, amiben Isten a seriff, azt kell mondanom, hogy eléggé hanyagul végzi a munkáját. A seriff nem szól bele mindenbe, viszont megbünteti a gyilkost – mondaná erre Szent Ágoston. I shot the sheriff – énekelné Nietzsche.”
A fiatalabb a házban marad, álldogál, nézi a berendezést, böngészi a hűtőre ragasztott cetliket. Kérdésemre, hogy mit is keresnek pontosan, azt feleli, nyomokat, hogy hova mehetett az öcsém. Az idősebb a kertben szaglász. Látom, szereti a virágokat, jegyzem meg. Felemelkedik a rézvirág-ágyás mellől, nem felel, bemegy a fészerbe.
Kis idő múltán előjön, kezében egy ásó meg egy fültisztító pálcika, jelentőségteljesen néz. Ó, lepődöm meg, a fülpiszkálóm, mennyit kerestem. Ez itt a minta, int a pálcika felé, ez pedig a bizonyíték, mondja szigorúan, és dárdaként emeli fel az ásót. Aztán előveszi a telefonját, és beszól a központba, hogy küldhetik a csapatot. Elégedett ember. Elégedetten jegyzi meg, hogy nincs ma szerencsém.
Öcsém határozottan hitt a szerencsében. Azt írta egy helyen: „Ha nem létezne szerencse, nem tudnám megmagyarázni, mit keres az a rengeteg tehetségtelen író az eladási listák élén.” Saját magát nem tartotta mázlistának, de szeretett volna az lenni, ezért minden héten lottózott. Soha nem nyert semmit, leszámítva egyetlen alkalmat.
Öt férfi áll a szeplős reggelben, csizmájuk sáros. A virágágyások egytől egyig kiforgatva, kiásva, szétdúlták az egész kertet. Néznek, mint a korom. Dühösek.
Hol a holttest, sziszegi kérdőn a szemembe az idősebbik nyomozó. Nem öltem meg senkit, felelem, vallassanak ki hazugságvizsgálóval, ha akarnak, vagy felőlem mindegy, csak fizessék meg a kárt, amit a kertben tettek. Vissza fogják takarni a földet, mondja a fiatalabb. Kertész vagyok, mondom neki, nem hagyom, hogy ezek a vadak újból hozzáérjenek itt bármihez. Én terveztem, én gondoztam ezeket az ágyásokat. A gödröket majd elintézem, csak a virágaimat fizessék ki. Tegyek panaszt, ajánlja az idősebb, majd int a csapatnak, hogy indulás.
Aztán visszafordul.
Azon az ásón vér van, mondja. Könnyen lehet, vonom meg a vállam, nem szoktam túl emberségesen bánni a vakondokkal, amik feltúrják a kertet.
Öcsém nagyon meggyőzően tudta sajnálni a világot. Amiatt, amilyen. Kiült a kertbe, rágyújtott, és sajnálta. Nem sóhajtozott vagy ilyesmi, de lerítt róla, hogy most éppen megbocsát a világnak, mert az nem tudja, mit cselekszik. Lehetett tudni, meg mondta is, hogy az embereket eltévelyedett, céltalan tamáskodóknak tartja. Tamáskodó, ezt a szót használta, nem a hitetlent, merthogy öcsém mindig is tagadta a hitetlenség létezését. Nem hitt benne. Ezt a mindent megbocsátó nézését, ezt fogom őrizni róla.
Éjjeli lepkék surrognak el mellettünk, a csillagok között repülő halad villogva. Állunk öcsémmel a kertben. Mi történt itt, kérdezi elképedve. Táskáját leejti a fűbe. Barbárok, felelem, és egy pillanatra lehajolok. Pusmog a lonc, ahogy a szellő meglegyinti, öcsém körbenéz, szemügyre veszi a pusztítást a holdfényben, tekintete végül megállapodik rajtam.
Biztos vagyok benne, hogy most két dolog fut át az agyán. Az egyik, hogy mit keres az a csákány a kezemben. A másik, közvetlenül ezután, maga a csákány.
Öcsém eldől szótlanul, mint egy zsák műtrágya.
Kirángatom a fejéből a szerszámot, és behajítom a gödörbe, ahol korábban a rézvirág-ágyás volt. A rendőrség emberei szerencsére elvégezték a munka nehezebbik felét. Odavonszolom a testet is, rágurítom a véres csákányra. Köhög a föld, ahogy belehatol az ásó, gyors mozdulatokkal hányom a rögöket. Még egy utolsó pillantást vetek öcsémre, mielőtt egészen betemetném. Jó lesz így, legalább Kelet felé néz.
Öcsém imádta a természetet, ezért mindig a hegyekbe vonult, ha írni akart. Volt egy kedvenc helye, egy nyaraló, távol a civilizációtól, ahol nincs térerő, és az éjszakai ég olyan, amilyennek teremtették. „Ha valaki keres, mondd azt, hogy meghaltam, és a kert végébe vagyok eltemetve”, hagyta meg mindig indulás előtt. „Péntek éjjel érkezem, három hét múlva”, mondta még legutóbb. Élete utolsó három hetét töltötte ott, ezalatt rövid esszét készült írni az értelmiség hasznáról. Nagyon rövid esszét. Mielőtt elutazott volna, engem bízott meg, mint egyébként máskor is, hogy tegyem meg helyette a lottószámait.
Nem tudom, valóban megosztotta volna-e velem a nyereményt, mint ahogy ígérte. Hajlok arra, hogy nem. Az önzetlenséget ugyanis nem sikerült sem elörökölnünk, sem eltanulnunk apánktól.
