"Hiába vonítnak az emberek is vagy húszezer éve"
Kereső  »
XX. ÉVFOLYAM 2010. 17. (559.) SZÁM — SZEPTEMBER 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Papp Attila Zsolt
Az öreg hölgy végrendelete
Demeter Zsuzsa
A „többgyökerűség” gazdagsága - Beszélgetés Kibédi Varga Áron irodalomtörténésszel, esztétával, költővel
Szakács István Péter
Szindbád és az ifjonti ábrándok bűvös lámpafénye
Böszörményi Zoltán
Versei
Lászlóffy Csaba
Rövidprózái
Ferenczes István
ESTEBAN VASCOS DE ZAZPI Y AITZGORRI VERSEIBŐL
Cseke Róbert
Versei
Dimény Lóránt
11
VARGA LÁSZLÓ EDGÁR
Versei
Szőcs István
Belbajok és bájdalok a nyelvrokonságban
Mózes Huba
Két etűd
Székely Csaba
Öcsém halála és gondolatai
Király Farkas
Napisten napirendre tér
Bakk Ágnes
Képernyőn a szöveg/díszlet/orgia
Terényi Ede
ZENÉK, ÉLMÉNYEK, EMLÉKEK - Az üveghegedű
Hírek
 
Bakk Ágnes
Képernyőn a szöveg/díszlet/orgia
XX. ÉVFOLYAM 2010. 17. (559.) SZÁM — SZEPTEMBER 10.

„Ez egy színházi előadás, nem lehet ezt tévében eladni” – mondja Tilo Werner A Nibelung-lakópark című, Mundruczó Kornél által rendezett előadás filmes változatában. A főcím is azt hirdeti, hogy egy filmet – más meghatározások szerint tévéfilmet – nézünk. Végülis mindegy. Nem élőben (szélesvásznon vagy tévében) nézni „színházat” nem ugyanaz, mint eredeti közegében. Persze Lars von Trier Dogville-rendezése mind színházi eszköztár tekintetében, mind filmművészeti szempontból tanulságos vállalkozás (ennek viceversa változata, Anger Zsolt Bárka színházbeli Dogville-rendezése, filmes eszközökkel operáló színházi alkotása már nem hathatott ennyire újítóan), de eredetileg sem színházi előadásnak tervezték. Viszont a színházi előadások utólagos megtekintése, finoman szólva, általában nem rendelkezik ugyanazzal a megkötő energiával, amelyet egy élő színielőadásnak lehet tulajdonítani.
A megváltozott szerkezetű Krétakör Társulat ezt az előadását Budapesten, a Várhegy gyomrában található Sziklakór-házban játszotta. Ez valamikor egy titkos katonai kórház és atombunker volt, s ez a tény természetesen sajátos jelentésréteget kölcsönzött az előadásnak.
Térey János A Nibelung-lakópark című verses drámáját Richard Wagner A Nibelungok gyűrűje című operaciklusa alapján „szerezte”. A magyar költő művét nem lehet eleget és eléggé méltatni. A tetralógia, mely első látásra tőlünk távol álló, „hosszú, unalmas történet” (ahogy a filmen Tilo, a „közönség” kalauza állítja) egy feszes szerkezetű mítoszt „énekel meg”: tulajdonképpen két, 21. századi, az összeomlás szélén álló tőkés család történetét meséli el, akiknek sorsát szerelmi bonyodalmak, cselszövések és egy megátkozott gyűrű határozza meg. Szó van benne erotikus homevideóról, vállalati fúziókról, robbantásról, azonos neműek iránti túl heves vonzalomról és mindenféle klasszikus történetbonyolítási cselről, amely (hamleti fordulattal) sok halállal és egy meglepő hatalomátvevő felbukkanásával ér véget. Drámai történet, de ez csak eszköz más összefüggések és ellentétek felmutatására.
Térey nem a klasszikusok szókincsét aknázza ki, hanem a maga sajátos, aktualizált költői nyelvét használja. Művét már-már könyvdrámának is lehetne nevezni, hiszen a legkülönbözőbb színhelyek között ugrál, gigantikus méretű fantáziadíszletekkel operál. A Krétakör Társulat a tetralógia harmadik, Hagen avagy a gyűlöletbeszéd című részét „megörökítő” előadásfilmjében viszont a helyszín a valamikori (?) OPNI, azaz az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet kívülről gyönyörű, romantikus stílusú, de belülről leromlott állapotban levő épülete. A díszlet minimális, színenként változó (az első jelenetben, amely a kertben játszódik, szobanövények láthatók, később egy belső szobában bábuk, később alagsor). Ellenben a díszletezésre vonatkozó szerzői utasítások teljességgel megjelenítődnek: legfőbbképpen Láng Annamária verbális tolmácsolásában, amit a színészek élethű/megszemélyesítő gesztikulációval kísérnek. Ők lesznek az indázó növényzet, a házivideó kényes részleteinek kép- és hangforrásai, a bulihangulat zenei kísérői, egyszóval mindenféle mediális határ összemosói. A határok pedig úgy tűnnek el, hogy ezeket a mediális térváltásokat lassú kameramozgás idézi elő: közeliből félközeli, majd szuperközeli lesz. Az egész környezetből kiválnak az adott jelenet szereplői, majd pedig már csak az arcuk, szemük, szembogaruk vagy a szájuk mozgása válik központivá, jel- és jelentéshordozóvá.
A kamera szeme a néző szemét helyettesíti, Láng Annamária hangja pedig bármilyen art-deco szobabelsőt azonnal az érzékszerveink elé varázsol: az érzékletesség folyamatos kijátszásával találkozhatunk. Más színházi technikákat is lehet látni a filmben: egyrészt az apróbb szerepeket összevonták, másrészt élesen érezhető a tér behatároltsága, az, hogy színváltozás csak helyszínváltoztatással jöhet létre, szabad ég pedig nem látható (s ez kölcsönzi a tévéfilm-feelinget). A shakespeare-i szövegdíszlet szélesvásznon – vagy, ha tetszik, képernyőn – történő alkalmazása (azaz, a szereplők által megemlített/felelevenített díszletelemek) érdekes problematikát feszeget: hiszen eredetileg a film a teljes illúziókeltés eszköze lehet(ne), de a kor előre haladtával egyre több technikai felszerelés segíti, hogy a nézői fantáziát is leadjuk a mozi ruhatárában.
Mundruczó mozgóképes rendezésében több aspektusból is bemutatja/megragadja a nézői jelenlét hiányát. Ilyen a dokumentumfilmeket és valóságshow-kat idéző indítóhelyzet, mikor is Tilo Werner, a már említett „túravezető” az elkésett forgatóstábot fogadja türelmetlenül, azt kifogásolván, hogy lekésték a történet elejét (így áthidalva azt a látszólagos cselekményvezetési buktatót, hogy hova tűnt a tetralógia előző két fejezete). A stáb tagjai, bár többnyire láthatatlanok, időnként megszólalnak, kérdésekre felelgetnek, egyszóval egy darabig a néző és a közvetítő közti átmenetet testesítik meg. Később Tilo Werner a több jelenetben is feltűnő próbababák tömegét nevezi az ideális nézőnek, mivel „ők” azok, akik ügyesen, okosan és mindent megértően hallgatnak. Viszont rezzenéstelen arcuk végül teljesen problémássá válik. Azaz a színészek is steril körülmények között játszanak, s ezt Tilo (az egyedüli, aki megmaradt civil álarcában) egyre többet emlegeti. Mintha ez a „valóságshow/dokumentumfilm” tulajdonképpen az előadás egyszeri eseményjellegű lefolyását szerette volna dokumentálni, úgy, hogy közben tudja: az elengedhetetlen hozzávaló, a néző jelenléte, teljességgel hibádzik.
Izgalmat és feszültséget keltő megoldás az ilyenszerű gondolatmenettel rögzített előadás (amely még azt is tárgyalja, hogy pontosan hány napja folyik a felvétel): egyfajta szuvenírként szolgál a Krétakör Társulat által teremtett színházi aranykorról, ugyanakkor, előremutatóan, a különböző médiumokra rögzített előadások problematikájára is reflektál. Eközben pedig senki nem unatkozik, mint esetenként egy átlagos színházi felvétel megtekintésekor.

A Nibelung-lakópark, 100 perc, 2009. Rendező: Mundruczó Kornél. Író: Térey János. Operatőr: Dobos Tamás. Vágó: Jancsó Dávid. Producer: Petrányi Viktória, Gáspár Máté. Szereplők: Gyabronka József, Láng Annamária, Nagy Zsolt, Péterfy Bori, Rába Roland, Sárosdi Lilla, Scherer Péter, Tilo Werner, Tóth Orsi.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében