"Vésőm alatt porladva hullt a márvány"
Kereső  »
XXI. ÉVFOLYAM 2010. 18. (560.) SZÁM — SZEPTEMBER 25
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Karácsonyi Zsolt
Jelként az időben
Blénesi Éva
„Olvass, bolyongj, szeress” - A humanista Faludy önteremtése és világteremtése
Papp Attila Zsolt
F. Gy. mester utazásai térben és időben
Lanczkor Gábor
Kommentár egy kínai vershez
Zsidó Ferenc
Rövidprózái
Bálint Tamás
Versei
Csíki András
Versei
Csabai László
A Szarvas kapu
KOZMA ÁGNES
Versei
MESTER GYÖRGYI
A medveasszony
SZILÁGYI ERZSÉBET
A Stradivari hegedű, avagy egy évszázad tanúja
Simonfy József
Versei
Szőcs István
ŐS MI?
Jancsó Miklós
Sugaras Demokrácia
Vallasek Júlia
Mi van a pályatükör másik oldalán?
Tóth Mária
Lényeg és arc
Terényi Ede
ZENÉK, ÉLMÉNYEK, EMLÉKEK - Gyógyító zenék között
Októberi évfordulók
 
Csabai László
A Szarvas kapu
XXI. ÉVFOLYAM 2010. 18. (560.) SZÁM — SZEPTEMBER 25

„Mintha otthon lennék” – konstatálja magában Szindbád, a detektív, s valóban: a határszéli kisváros kéttornyos, tömzsi román templomhoz hasonlító vasútállomása olyan, mint a nyárligeti.
Temető mellett halad el. A kapun belesve angyalos sírkövet lát. Szívesen megérintené az angyalt („vajon a halál vagy az élet angyala?”), és silabizálná a porladozó sírkőn a porladozó neveket. „Az igazi temetőkben nem csak a csontok, a kövek is porladnak.” Szindbád szeret temetőbe járni. Különösen mióta fél a haláltól. Persze mindig félt, ám korábban csak úgy, mint a sivatagi szélviharoktól, melyekről azt állítja a rádió, hogy bármily messze vannak is, néha megbolondul egy-kettő és elindul a Kárpát-medence felé. Most, hogy a hatvanat betöltötte, úgy, mint egy szélvihartól, mely akár őt, személyesen őt is elragadhatja. És ez az érzés pusztító vihar a fejében. – „Ilyen sehová sem vezető gondolatokra kezdenek el inni. – mondta neki Marton hadnagy (korábbi helyettese, most, hogy Szindbád leköszönt az osztályvezetői posztról, a főnöke, de valójában örökre a helyettese), mikor egyszer bevallotta neki, mi kínozza. „– Épp neked nem kellene félned a haláltól! A sírásókat leszámítva aligha van, aki annyi hullát látott már, mint mi…” – tette még hozzá barátságos korholással kvázi helyettese.  „Szörnyű is volt mind” – mondta Szindbád, de csak magában. Az italhoz nem sokszor fordult sem a Martonnal folytatott beszélgetése előtt, sem azután, mert az mindig azt az állapotát élesítette, melyben a pohárhoz nyúlás előtt leledzett. Ha vidám volt, még vidámabb lett, ha lehangolt, még lehangoltabb. Csak a temetők vigasztalták meg. A jó temetők. Ahol nem ölt félelmetes formát a félelem tárgya.
Mennie kell tovább. És már el is éri azt a bizonyos Szarvas kaput. Nyárligeten nincs Szarvas kapu. De Szarvas és kapu van. A kapu nélküli kapuk (és az itteni Szarvas kapu elején sincs kapu) a borbányai szőlőkbe vezetnek, a Szarvas utca pedig az Országzászló tértől indul az Érkert felé. Szarvasról jöttek kétszáz éve Nyárliget (újra)fölépítői, s ím, nosztalgiájukban volt városukról nevezték el utcájukat. „Ide is eljutottak volna? Vagy itt az állattotem a névadó?” – töpreng Szindbád, s közben a házakat nézi. Az útkígyó nagyot kanyarodik, mintha keresné, hová fúrja fejét. Tisztes, magasplafonú polgárházak és úgyszintén tisztes, hegyaljai, hosszúbejáratú, kushadóbb sárga házak váltakoznak. Egy kopott van csak. Melynek vakolata alól – mint temetők lakóinak csontjai áttelepítéskor vagy földrengéskor –, kilátszik a stukator. A villanycsengőből drót meredezik. Szindbád az ablakon zörget.

Január van, s a rideg erődszobák már látványukban is vacogtatnak. A hajlatokban hólyagzó falak, hólyagzó bútorok, pár retusált kép, lélektelen szuvenír és egyengerincű, soha nem olvasott könyv – ennyi a nappali. Meg két nő. A detektív tudja, hogy anya-lánya. A két éve megözvegyült Pommerné és egyetlen gyermeke Pommer Margit. Tiszta, de elhasznált ruha van rajtuk. És harisnyára húzott zokni. „Kopottak, mint a ház. Így szokott ez lenni.”
– Vártak?
– Nem vártunk senkit! Az itteni kapitányságról voltak kétszer, de mi azt nem tudjuk, ki ártja még bele magát ebbe az… – kezdi Szindbád kérdésére megengedhetetlen keménységgel az alacsonyabb, az anya, de észbe kap, és a végére elmismásolja haragját. – Szóval…, hogy ki fog még ezzel a…. ezzel a szerencsétlen üggyel…
Szindbádot elönti a méreg, de indulatból támadni ritkán célravezető. Levegőt vesz, ám, mikor előadná, mit derített ki Pesten, Pommerné végképp meghunyászkodó, majdnem kedves hangra vált.
– Elfogad egy teát felügyelő úr? – s már indul is a konyhába. A detektív pedig meglepve veszi tudomásul, hogy egy tea kedvéért képes megengedni a nyomozás megzavarását.
Amúgy Szindbádnak semmi baja a teával. A bagdadi teaházak, a salatu asajok kigőzölgése már az utcáról berántotta az embereket. Mert az igazi teának a vizipipával, a sisával vetekedő illata van. Szindbád apja mind a kettőt élvezte: egy szívás a sisából, egy korty a teából. Ez a metódus viszont lehetetlenné tett azt, amit fia művelt: Szindbád két darab nádcukrot tett a szájába, és azon szűrte át a csiklandozóan édes-sűrűvé telítődött levet.
Szibériában nádcukor egyáltalán nem volt, répacukor is alig, mégis versenyt rendeztek a pervijpláni háziasszonyok, kinek a teáját dicsérik jobban. Bagdadban a dicséretet már a lében úszó levélnyesedékek kiválthatták, a szakértők már ebből megsejtették, milyen lesz maga az ital, Pervijplánban viszont a teafőző csájnyikban rezgő koncentrátum, a zavarka volt a vizsgálat legfőbb tárgya. Körbeállták, szagolgatták, mint a Volga vizéből készült vodkát, és ha meggyőződtek róla, hogy nem csak kellően meleg, de frissen kioldódott is, elégedetten dörzsölték tenyerüket, csapkodták a háziasszony derekát. Néhányan mohóságukban hígítás nélkül gurították végig torkukon az eszenciát, amire a többiek fejüket csóválták. Mert mindenki tudja: a teasűrítmény veszélyesebb a nyers búzavodkánál; hajnalig nem enged aludni, aztán meg rémeket küld az álomba. Bár a „szibirszkij csáj” lekvárral kevert teát jelent, és a háború előtt nyilván így is itták, a detektív ottlétekor Pervijplánban olyan kincs volt a varényie, a folyós tőzegáfonya-, vagy kökénylekvár, hogy külön szopogatták.
Nyárligeten teakultúra soha nem volt. Vendéglőben vagy kávézóban soha nem ittak teát. Kizárólag otthon. Spórolós löttyöket. Egy kiskanálnyi tealevelet egy teáskannányi vízzel érzéketlenül leforráztak. Nem csurgattak. A szegények viszont kenyérhéjat áztattak forró vízbe – nekik az volt a tea. Hamistea. Illúziótea. Szindbád ilyet még most is, évekkel a háború után is látott, mikor a pályaudvar melletti postát kifosztó bakter után nyomozott a Báthory utcában.
Pommerné alumínium teafőzőt hoz, de csészét, nem vizespoharat rak az asztalra. És citromot, kockacukrot, kekszet. Az intenzív illat megcsapja a detektív orrát, és felélénkül a fiatalabb nő is. Mindenki megízesíti a maga italát, biccentenek, kortyolnak, s a szelídülő viszonyoknak ez az érzete a legalkalmasabb, hogy a detektív végre támadjon.
– Elmentem az ön Kulcsár Tihamér nevű pesti unokaöccséhez. Azt mondja, nem várta magukat, évek óta nem találkoztak, levelet is csak hébe-korba írtak egymásnak. Nem tudott hová lenni a csodálkozástól, mikor beállítottak!
A két nő összenéz, nyitnák szájukat, de rájönnek, hogy azt az ellenfél is meghallhatja. Margit feláll, az ablakhoz lép, kapar az üvegen, aztán háttal a párkánynak dől. Szindbád visszaparancsolja. Az anya eddigre szedi össze magát a válaszhoz. A detektív megelőzi.
– Megkérdeztem a szomszédokat (ez nem igaz, de a hazugság hasznos lehet), és ők azt mondják, Dráveczki egyenesen járt. Egyáltalán, nem volt semmi komoly baja. Neki nem. Vele viszont volt baj. Mert olyan kiállhatatlan pokróc volt, hogy, amint egyik nyárligeti rokona jellemezte: „a kutya is megveszett tőle”.
– Nem igaz! Nehezen mozgott Dráv… vagyis Gyuri bácsi. Szédült. Folyton mondtuk, hogy hagyja már a lejárogatást, majd mi hozunk föl bort, de leintett, hogy nem értünk mi a lopóhoz… Lement és beszipákolt. Na, nem annyira, hogy lerészegedjen. Csak jókedve lett tőle… Kik állítják, hogy nem volt baj a járásával? Mert Dráve… Gyuri bácsi nem mozdult ki a házból. Melyik…
– Maguk tették! – kiáltja a detektív, mert csak újabb támadással kerülheti meg a kínos választ.   –  Perpatvar volt, megtaszították az öreget, elesett, látták, hogy nagyon megütötte magát és nem bír lábra állni, rájöttek, ez a nagy pillanat. Hogy megszerezzék a házát! Hogy végre lesöpörjék a sok adósságot a nyakukról! Vagyis, hogy megszabaduljanak az öregtől! Belökték a pincébe, aztán csomagoltak és elinaltak, hadd szenvedjen ki a szerencsétlen, miközben maguknak alibijük van. Vagy… – Szünet az erőgyűjtésre, mert a megengedést halkabban, de változatlan határozottsággal kell előadni, hogy ajánlatnak tűnjön, de ne a detektív elbizonytalanodásának. –  Lehet, tényleg nagyon gyenge volt már az öreg, és magától esett el a pincébe vezető lépcsőn, de maguk tudták, hogy lezuhant, s nem hogy segítettek volna, direkt elmentek.
Az anyától sziszegés, a lányától hebegés jön.
– De hisz mondtuk az itteni rendőröknek is – veti oda az anya, – hogy mikor elmentünk, még ép volt Dráv… Gyuri bácsi. Csak visszaérkezve láttuk, hogy…

Támadás utáni ürességet érez a detektív. Muskéta, melyben golyó van, de puskapor nincs. Hiába mered a cső a célpontra.
A bizonyítás rendkívüli jelentőségét a gyanúsítottak, mikor először hallgatják ki őket, gyakran nem is fogják föl, de idővel, még ha tapasztalt, szándékait és a nyomozás gyenge pontját rejteni képes nyomozó foglalkozik is velük, ráébrednek.
– Mit mondhatnék felügyelő úr… Vitessen bíróság elé minket. Ha bizonyítékai is vannak… – feleli Pommerné, vagyis tisztában van a nyomozás gyenge pontjával, tehát Szindbádnak azonnal félbe kell szakítania.
– Menjünk a pincébe! Mutassák az utat! – mondja, más nem jut hirtelen eszébe.

Kopár udvar. Ágyásnyomok sehol, nyáron is nehezen hatol be ide a nap. A latyakban csavarok, kanalak, eltaposott konzervdobozok. Itt-ott hópamacs. Azok is hulladéknak hatnak. A lakórésszel szemben fészer. Benne dúc, mert az oldalához méretes voliert ragasztottak. A röpde most üres. Szindbád olvasta a helyi nyomozók jelentésében, hogy Pommerné megboldogult férje híres galambász volt. „Vajon bent kucorognak a jószágok, vagy az özvegy meg a lánya megették őket? Nyilván megették.”
A pinceajtó domború, vasazott, mint egy nagy láda teteje. A bordák rozsdásan megfestik a fát. Lakat nincs rajta. A fiatalabb nő felkapja a tőkén lévő fejszét, és kiüti vele az ajtófélfából kiálló gyűrűt az ajtószárnyból kiálló másik gyűrűhöz rögzítő fémtüskét.

A detektív megy elől. Szemben kis ablak, amilyenbe a széncsúszdát szokás illeszteni. Eszébe jut szegény Teodóra, és összeszorul a szíve. Megáll az első lépcsőfokon, de nem csak Teodóra emléke miatt, hanem mert nagyon inog egy tégla. Tapogatózva lépked tovább. A többi tégla is inog. Itt még ő is eleshetne, nemhogy egy öregember.
– Nézze csak! – mutat Pommerné az egyik fok sarkára, ahonnan láthatóan hiányzik egy darab.
– Ez nem jelenti, hogy ott megcsúszott a lába! Azt a zuhanó test is letörhette – utasítja el Szindbád a másik próbálkozását, bár hihetőnek tartja ezt a megoldást: egy kemény cipősarok könnyebben tud téglán nyomot hagyni, mint egy emberi test. Kivéve, ha már mállik a tégla. Ezt megvizsgálhatná. Majd később. Nem kell őket beavatni a szándékaiba.
A pincében gönci hordók. Régiek, néhány szilánk már fölkapta fejét. Nedves az oldaluk, nedves maga a helyiség is. Penészesek a falak. Van egészséges, évek alatt moha vastagságúvá dagadó penész, ami az igazán értékes, jó bort érlelő pincék egyik legfontosabb ismérve. Ez nem olyan penész. Ez csak reumát érlel. Szindbád kellemetlen dohszagot érez. De emellett kiérzi a bor szagát is. Az is kellemetlen. Nyers, ecetes, vizes. A nyárliget környéki lőrék jutnak eszébe. Megkérdi milyen szőlőből készült a bor. Nem tudják, az férfidolog, a bor még Pommertől maradt. Egy polcon repedt, porlepte, üvegkancsó, mellette repedt, porlepte üvegpoharak. A padlón nyárfapihe paplanra emlékeztető a kosz. A középső hordó előtt, ahol a test volt, cipőtalp- és húzásnyomok. Másutt nem.

Újra teánál. Pommerné elmeséli, mennyi gond volt Dráveczkival, s mégis hogy megszokták, megkedvelték. Hogy az öreg nyárligeti háza alig ér valamit, nincs mire irigykedniük a rokonoknak, amiért, a szerződés értelmében, nekik abból nem sok jut. Különben is, miért nem viselték ők a gondját, az lett volna a legegyszerűbb, akkor nem kellett volna költöznie. A költség, a munka nem kellett nekik, csak az örökség kéne. Irigyek, azért akarják őket befeketíteni a rendőrségen. És ha ő meg a lánya velejéig gonoszak is lennének, mi okuk lett volna megölni Dráveczkit? Öreg, beteg volt már, ha nincs a baleset, akkor is, magától is…
Ez gyenge érv, mert sokan tovább haldokolnak, mint öregednek, de Szindbád csak fél füllel hallgatja a nőt. Még mindig a bort próbálja beazonosítani. A filoxéra után telepített, torkot maró, fejfájást, aranyeret okozó homoki boroknak van ilyen nyers szaguk. De mégsem ennyire nyers.
Margit csokoládés kekszet nyújt. Elmondja, hogy Németh Lehel koncertjére készülnek, nincsenek ők elmaradva a világtól. Persze, Gyuri bácsi halála miatt nem illenék, de hát már megvették a jegyet.
Szindbád pinceszagokat idéz föl. Találkozott már ilyen szúróssal. „De hol, de hol…. És ott  miért ?”
Margit arról beszél, milyen nehéz negyven fölött egy egyedülálló nőnek állást kapnia. Mindig megkérdezik a családi viszonyait, mintha bármit is számítana az egy raktárosi vagy gondnoki munkánál.
Szindbádnak egy kabalási pincelátogatás jut eszébe. „Abban a lerobbant kúriában, ahol annyi kutya volt (azokkal akarta fölfalatni az elkövető az áldozatot), hogy egymás mellé állva hullámoztak, mint a Bajkál, vagy a Shatt el-Arab a nagy vihar, a sharki idején. Igen, ott voltak, gondozatlan, rossz borok.”
Pommerné hozzáteszi:
 – Protekciósoknak áll a világ! A régi rendszerben az urak nyomták egymást, a demokráciában… meg hát… szóval, itt is annak jó, aki közel van a tűzhöz…
Most egy napkori nyomozás képe jelenik meg a detektív előtt. Amikor a Mészáros fiú a pincébe rejtette az aranyat. Egy falrepedésbe. Mészároséknak két pincéjük volt, és a rejtekhelyet nem a főpincében lelte meg Szindbád, hanem ahol már csak a kiselejtezett hordókat, eszközöket, cefremaradékot tárolták. Igen, ott volt ilyen szag. Szindbád felugrik.
– Jöjjenek velem!

A pincelejáratnál a detektív kézbe kapja a fejszét, kiüti vele a tüskét, és nem teszi vissza a szerszámot, hanem lerohan vele (majd el nem vágódik), és a hordókat kezdi törni-zúzni.
A dongák repednek, szakadnak, és Szindbád üti őket tovább a fejsze fokával, majd, mikor annyira összeroskadtak már a hordók, hogy nincs rajtuk betörni való, az élével. És csak nagyon vékonyan kezd csorogni valami barnás lé.
Guggolva liheg, a két nő fölötte, ami épp fordítottja a tényleges helyzetnek. Mert Szindbád van fölül. Belenyomja ujját a hordók mélyén ki tudja hány éve romló, ecetesedő sűrű, nyálkás seprőbe. Nem kell megnyalnia, hogy tudja: Pommer halála óta erről nem fejtettek, s nem is töltöttek rá. Dráveczki nem járhatott ide bort iszogatni – a nők hazudtak.

Amikor Szindbádot megkeresték a bűncselekményre utaló nyomot nem találó rendőrségi nyomozással elégedetlen Dráveczki rokonok, és figyelmesen meghallgatta őket, valamint elolvasta a jegyzőkönyvet, két kérdés fogalmazódott meg benne.
Miért segítsen ezeknek az örökségért acsarkodó, egymást is kiszorítani akaró ellenszenves embereknek abban, hogy bebizonyítsák, azok a bizonyos Pommerék is képesek voltak mindent megtenni a vagyonért?
Ha igaza is van a jegyzőkönyvnek, és a baleset özvegy Pommerné és a lánya távollétében történt, miért hagyták magára az öreget, ők, akik pedig szerződésben vállalták a gondozását?
A második kérdés vált erősebb késztetéssé. Mert Szindbád egy detektív.

És ím, sötét kifejletbe érve lett tiszta az ügy.
Persze, ha a nők azt állítanák, hogy volt a hordókban bor, csak Dráveczki halála után gyorsan lefejtették és eladták, az megbonyolítaná az ügyet. El kellene kezdeni keresni a nem létező vevőt meg laborvizsgálattal megállapítani, mikortól tart a seprőben a korcs erjedés. Így az esetleges eladás-ötlet előadására nem ad időt a detektív. Ő megoldani akar, nem megbonyolítani.
Inkább befelé fordítja szemét, és elképzeli, ahogy a tőkénél, faaprítás közben összeszólalkozik Dráveczkival Pommerné meg Margit, ahogy meglökik az öreget, az elvágódik, nagyon megüti magát, nyög. Eddig tiszta. Most az van előtte, ahogy egymásra néz anya és lánya. Ez mégsem tiszta. Nem tudja eldönteni, rögtön örültek-e, vagy megijedtek attól, hogy baj érte az öreget, s csak aztán karmolt beléjük a kapzsi felismerés, hogy le kell lökni. A két nő is csendben van, ők is visszajátsszák a történést. Megmerevedett az arccal. A detektív azt szeretné tudni, milyen volt akkor az arcuk.

– Megbotlott Dráveczki a lépcsőn. Káromkodott, jajgatott. Már készültünk Pestre. Ott hagytuk, hadd küszködjön a feljövetellel… Mert mérgesek voltunk rá. Mert az idegeinkre ment. Elutaztunk. Felelőtlenek voltunk – ismeri be Pommerné, melyben legalább annyi a hazugság, mint a beismerés.
Szindbád töpreng. Az események logikus illeszkedése, a furcsa elutazás unokaöcshöz, és főleg az a hazug vallomás, amit a két nő a rendőröknek tett, vagyis, hogy Dráveczki folyton borért járt, s borért ment azon a végzetes napon is, a detektívnek bizonyíték, de a bíróságnak csak valószínűség. Pommerné tehát kompromisszumos ajánlatot tett, ugyanazt, amit a detektív az imént neki ajánlott. Szindbádnak most már nem ízlik ez a kompromisszum.
Margit arca elpattan. Sír. Ezáltal esetlen-kislányossá torzul tekintete. Özvegy Pommerné nem sír. Megint némán, meredten bámul maga elé. Szindbád hiába próbálja kivenni belőle, hogy gondolatban esdekel-e (ami a felkínált lehetőség elfogadása felé terelné a detektívet) vagy mérgesen köpve meghátrál (ami az elutasítás felé). A nő ronda. Vannak egyszerűen ronda nők, akik arcukkal ijesztenek. Még ha jó emberek is. De Pommerné nem jó ember. Ronda és rozzant. Aki nem élheti túl a szándékos emberölésért járó tíz-tizenöt évet. De talán az enyhébb változat szerinti hármat-ötöt sem. A lánya is csúnya. De ő sír. Az tiszta sor. Mert a detektív megszánja.
– Rendben van: nem emberölésért, hanem segítségnyújtás szándékos elmulasztásáért fognak bíróság elé kerülni. Mivel kegyetlenségük hozzájárult egy ember halálához, akinek ráadásul a gondozásáért felelősek voltak, minősített esetként fogják elbírálni az ügyet. A nyárligeti rokonok természetesen el fogják perelni maguktól az öreg vagyonát. Felmegyünk, és most azonnal megírják a beismerő vallomást!




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében