1. Nyomtat
2. Nagyobb
3. Könyvjelző

„nem várt rá meg­is­me­rés, cse­lek­vés és sem­mi,
ami az idő­höz kö­töt­te vol­na.”
                                                 (H. Hesse)

Ilyen­kor az idő sze­mér­met­le­nül ki­tá­rul­ko­zik, gon­dol­tam, s hagy­ja, hogy át­tűn­jön raj­ta bár­mi, bár­ki. Ho­lott egy­ál­ta­lán nem akár­ki lé­pett elő ezen az es­tén a far­kas­vak­ság kö­pe­nyé­ből, mi­u­tán egy, az em­lé­ke­zet­be messze ve­szett le­nyug­vó nap­pal min­den bék­lyó­ját le­ve­tet­te volt már. (Ak­kor még alig­ha tu­da­to­so­dott ben­nem, hogy ő ama szent bo­lond, aki­nek her­vad­ha­tat­lan zöld ko­szo­rú dí­sze­leg hom­lo­kán.) Ko­pog­ta­tást se hal­lot­tam, az aj­tó ma­gá­tól ki­nyílt. Vagy ta­lán a szél­fú­vás­tól?

„Fe­né­kig ürí­tet­ted a po­ha­rat te is?”
Gyer­mek­kor­ból is­mert ősöreg áb­rá­zat; ba­rát­sá­gos, de ki­he­gye­zett vi­gyor. Hir­te­len szé­gyen­kez­ni kezd­tem, mint leg­utóbb a kín­zó írás­kész­ség-kész­te­tés mi­att egyet­len kór­há­zi éj­sza­ká­mon, mi­dőn az ágy­ta­ka­rót és a tes­tem­hez ta­pa­dó le­pe­dőt is ké­pes let­tem vol­na te­le­ír­ni. Há­nyan ér­tik meg kör­nye­ze­ted­ből, hogy a hasz­nos, a ha­szon­ta­lan, a leg­ügye­fo­gyot­tabb erő­fe­szí­tés is ­– min­den vers­sé mi­nő­sül benned?!...
„Va­la­mi­kor én is így vol­tam ve­le. ­– Néz, és be­lém lát, mint egy gon­do­lat­ol­va­só. – Mi min­den szunnyad­hat se­tét lel­künk­ben? – A re­kedt­sé­gen most át­üt az ön­gúny. – Én rég túl­ju­tot­tam a női sze­szély és a mély­be rán­tó szé­gyen­ér­zet va­la­mennyi ár­nya­la­tán.”
Úgy áll most si­vár aszta­lom előtt, mint a bal­gá­nak vagy be­kép­zelt bölcs­nek ki­ki­ál­tott Jób, aki­nek kör­nye­ze­te ri­ad­tan les­te volt min­den rez­dü­lé­sét, azt is, amint el­szánt moz­du­lat­tal fe­né­kig ürí­ti sor­sá­nak po­ha­rát.
„Hosszú utad volt idá­ig, fi­am. Ahogy el­néz­lek, a leg­ka­te­go­ri­ku­sab­ban, el­lent­mon­dást nem tű­rőn él­tél. Azt kép­zel­ted bi­zo­nyá­ra, hogy ha a lé­lek kész­te­té­se vál­to­zat­lan, nem fog­hat ki raj­tad az idő. Ha-ha-ha…”
Eb­ben is több volt a hör­gés, mint a de­rű vissz­fé­nye. Te­kin­te­té­vel szin­te ag­gód­va kö­ve­ti a te­jes pu­lisz­ká­tól ma­sza­tos képesfelemet, mint aki elő­re sej­ti, hogy el­fu­se­rált ta­lál­ko­zás lesz a mai.
„Az el­len­té­tek most ben­ned vív­nak erő­sza­kos csatát… A va­cso­ra jel­kép­évé ne­me­sült vö­rös­bo­ros pa­lack, ha jól lá­tom, még dísz­let­ként sincs je­len. Fél­ted a vé­red pa­ti­ná­ját, ugye? Te, aki a sze­rel­met is az örök­ké­va­ló­ság­ból föl­iz­zó, po­gány szen­ve­déllyel él­ted meg, az utol­só für­tig le­csu­pa­szít­va a hegyoldalt… Elkésett vá­gyak nin­cse­nek, csak el­ké­sett be­tel­je­sü­lé­sek.”
Ő vol­na az iró­ni­á­val és böl­cses­ség­gel meg­ál­dott Mes­ter? Szentkuthy – aki im­po­tens­nek ne­ve­zi a gúnyt, szem­be­ál­lít­va az ál­dá­sos hu­mor­ral?
„Egy nyolc­van­éves pszichoanalitikus-nővel szi­esz­táz­tam – mo­tyog­ja. – Meg akart győz­ni az új idők új di­let­tan­tiz­mu­sá­ról: pon­to­sab­ban szól­va ar­ról, hogy mi­ért kell le­bon­ta­ni a föld szí­né­ig egy úri csár­dát. Mi­vel – sze­rin­te leg­alább­is – ezt dik­tál­ja az épü­lő böl­cső­de er­köl­cse.”
Ki se kell néz­ni, elég, ha az em­ber a ma­ga ku­dar­cá­nak át­me­ne­ti bugy­rá­ba bá­mul: temp­lom­ro­mok és pro­le­tár­pa­lo­ták összeeszkábálva!... Én, za­va­ro­dott utód: hát­ha eszem­be öt­lik va­la­mi; va­la­mi­lyen já­ték, ami­ben ő is ked­vét töl­töt­te egy­kor.
„Tisz­ta­ság s de­rű. Kez­det­ben haj­la­mo­sak va­gyunk el­hin­ni, hogy a re­ne­szánsz ki­olt­ha­tat­lan tü­ze, vagy leg­alább a pa­ra­zsa lob­bant­ja élet­re szerelmünket… Volt ré­szem elég asszo­nyi él­ve­teg­ség­ben meg ás­ká­ló­dás­ban. – Egy ásí­tás, s ami az „untig vagyok” hely­zet­fel­is­me­rés­be még be­le­fér: – Rög­tön lát­tam raj­tad, hogy csak az előt­ted tor­nyo­su­ló könyv­pi­ra­mis – más gaz­dag­ság té­ged nem ér­de­kel.
S szem­ügy­re vesz, akár egy ma­gán­de­tek­tív: a jel­lem- és lé­lek­fej­lő­dé­sé.
„Az az ér­zé­sem, Mes­ter, hogy a mi éle­tün­ket nem le­he­tett vol­na rend­be hoz­ni so­ha sem­mi­lyen anya­gi örök­ség­gel.”
„Gon­do­lod? – Meg­va­kar­ja fe­je búb­ját. – Nyelv­öl­tö­ge­tés­re, ez rád is vo­nat­ko­zik, alig­ha te­lik már. Túl­sá­go­san kifáradtál… Mint an­nak­ ide­jén én – ki­vár, majd re­zig­nál­tan –, ami­kor a köny­vem hős­nő­jé­vé avan­zsált höl­gye­mény já­ró­szer­vei iz­gat­tak. Ab­ban az idő­ben egy ősi (ős­ere­jű) szür­re­a­liz­mus pro­pa­gá­lá­sá­val vá­dol­tak meg, már­mint a hi­va­ta­los iro­da­lom hi­va­tal­ba ül­te­tett ka­kukk­fi­ó­kái.”
A ke­se­rű ka­land em­lé­ké­től vagy csak az őszi fény­től hu­nyor­gó szem ár­ka­i­ban („kór­ság! ki­égett if­jú­ság!”) – akár egy mú­ze­um­ban lá­tott fest­mé­nyen – mint­ha tár­sze­ké­ren ko­cog­na a pin­ce- és sze­gény­ség­sza­gú vi­lág.
”Prolielvtársnők és deg­ra­dált dá­mák!” – só­hajt­ja, és ha­mu­szí­nű szem­hé­ja le-le­csu­kó­dik. (Még el ta­lál alud­ni.) Misz­ti­kus vi­gyor­ral Vé­nusz-tit­kok­ról ga­gyog, de én már alig ér­tem.
„Bol­dog­ság?! – kur­jant fel vá­rat­la­nul. – Pfuj, ne is em­le­gesd! Ün­nep­lő tö­meg; zsú­folt va­cso­ra­tár­sa­ság és zak­la­tott lelkiismeret…” (Ta­lán ál­mo­dik?) „In­kább dü­höngj, vagy ver­jen ké­pen a csa­ló­dás; csak a si­ker hu­szár­ro­ha­má­tól óv­jon meg az ég. Plá­ne, ha ha­tal­mi szó a fe­de­ze­te.”
Fin­to­rog­va nye­li le híg nyá­lát. Amint (el)nézem, ret­te­ne­tes üres­ség szo­ron­gat ri­deg kar­ja­i­val. Ha meg nem fojt ma éj­jel a ma­gány, va­la­mi rosszul öl­tö­zött transz­vesz­ti­ta vagy egy mo­dern sze­re­lé­sű vi­lág­vá­ro­si jam­pec ké­pé­ben egy hi­gany­gőz­lám­pa sá­pasz­tó su­ga­ra alatt.
Ám ez csak má­sod­per­ce­kig tar­tó rém­lá­to­más. Egy hár­tya­kéz ve­szi ölé­be fe­je­met, gyön­gé­den. Kü­lön­ben nincs rá ma­gya­rá­zat, ho­gyan rin­gat­hat el egy vak szem­üre­gű vén­ség a szel­lem gyu­fa­láng­nyi fény­pont­já­val a pu­pil­lá­ján.

Négy fal eresz­ke­dik alá (a Hold az imént még szám és mánus nél­kü­li üres óra­lap­hoz ha­son­lí­tott); kö­rül­vesz s be­töl­ti a szo­ba­sar­ko­kat a tel­jes sö­tét­ség.
Úgy tért meg va­la­ki hoz­zám az is­me­ret­len­ből, mint az arc­ba tó­du­ló vér­hul­lám.
Az én fo­gyat­ko­zó por­hü­ve­lyem­ben mind ke­ve­sebb a szesz, mind több a ha­lá­los kí­sér­tés.

2004. ok­tó­ber 12.