„nem várt rá megismerés, cselekvés és semmi,
ami az időhöz kötötte volna.”
(H. Hesse)
Ilyenkor az idő szemérmetlenül kitárulkozik, gondoltam, s hagyja, hogy áttűnjön rajta bármi, bárki. Holott egyáltalán nem akárki lépett elő ezen az estén a farkasvakság köpenyéből, miután egy, az emlékezetbe messze veszett lenyugvó nappal minden béklyóját levetette volt már. (Akkor még aligha tudatosodott bennem, hogy ő ama szent bolond, akinek hervadhatatlan zöld koszorú díszeleg homlokán.) Kopogtatást se hallottam, az ajtó magától kinyílt. Vagy talán a szélfúvástól?
„Fenékig ürítetted a poharat te is?”
Gyermekkorból ismert ősöreg ábrázat; barátságos, de kihegyezett vigyor. Hirtelen szégyenkezni kezdtem, mint legutóbb a kínzó íráskészség-késztetés miatt egyetlen kórházi éjszakámon, midőn az ágytakarót és a testemhez tapadó lepedőt is képes lettem volna teleírni. Hányan értik meg környezetedből, hogy a hasznos, a haszontalan, a legügyefogyottabb erőfeszítés is – minden verssé minősül benned?!...
„Valamikor én is így voltam vele. – Néz, és belém lát, mint egy gondolatolvasó. – Mi minden szunnyadhat setét lelkünkben? – A rekedtségen most átüt az öngúny. – Én rég túljutottam a női szeszély és a mélybe rántó szégyenérzet valamennyi árnyalatán.”
Úgy áll most sivár asztalom előtt, mint a balgának vagy beképzelt bölcsnek kikiáltott Jób, akinek környezete riadtan leste volt minden rezdülését, azt is, amint elszánt mozdulattal fenékig üríti sorsának poharát.
„Hosszú utad volt idáig, fiam. Ahogy elnézlek, a legkategorikusabban, ellentmondást nem tűrőn éltél. Azt képzelted bizonyára, hogy ha a lélek késztetése változatlan, nem foghat ki rajtad az idő. Ha-ha-ha…”
Ebben is több volt a hörgés, mint a derű visszfénye. Tekintetével szinte aggódva követi a tejes puliszkától maszatos képesfelemet, mint aki előre sejti, hogy elfuserált találkozás lesz a mai.
„Az ellentétek most benned vívnak erőszakos csatát… A vacsora jelképévé nemesült vörösboros palack, ha jól látom, még díszletként sincs jelen. Félted a véred patináját, ugye? Te, aki a szerelmet is az örökkévalóságból fölizzó, pogány szenvedéllyel élted meg, az utolsó fürtig lecsupaszítva a hegyoldalt… Elkésett vágyak nincsenek, csak elkésett beteljesülések.”
Ő volna az iróniával és bölcsességgel megáldott Mester? Szentkuthy – aki impotensnek nevezi a gúnyt, szembeállítva az áldásos humorral?
„Egy nyolcvanéves pszichoanalitikus-nővel sziesztáztam – motyogja. – Meg akart győzni az új idők új dilettantizmusáról: pontosabban szólva arról, hogy miért kell lebontani a föld színéig egy úri csárdát. Mivel – szerinte legalábbis – ezt diktálja az épülő bölcsőde erkölcse.”
Ki se kell nézni, elég, ha az ember a maga kudarcának átmeneti bugyrába bámul: templomromok és proletárpaloták összeeszkábálva!... Én, zavarodott utód: hátha eszembe ötlik valami; valamilyen játék, amiben ő is kedvét töltötte egykor.
„Tisztaság s derű. Kezdetben hajlamosak vagyunk elhinni, hogy a reneszánsz kiolthatatlan tüze, vagy legalább a parazsa lobbantja életre szerelmünket… Volt részem elég asszonyi élvetegségben meg áskálódásban. – Egy ásítás, s ami az „untig vagyok” helyzetfelismerésbe még belefér: – Rögtön láttam rajtad, hogy csak az előtted tornyosuló könyvpiramis – más gazdagság téged nem érdekel.
S szemügyre vesz, akár egy magándetektív: a jellem- és lélekfejlődésé.
„Az az érzésem, Mester, hogy a mi életünket nem lehetett volna rendbe hozni soha semmilyen anyagi örökséggel.”
„Gondolod? – Megvakarja feje búbját. – Nyelvöltögetésre, ez rád is vonatkozik, aligha telik már. Túlságosan kifáradtál… Mint annak idején én – kivár, majd rezignáltan –, amikor a könyvem hősnőjévé avanzsált hölgyemény járószervei izgattak. Abban az időben egy ősi (őserejű) szürrealizmus propagálásával vádoltak meg, mármint a hivatalos irodalom hivatalba ültetett kakukkfiókái.”
A keserű kaland emlékétől vagy csak az őszi fénytől hunyorgó szem árkaiban („kórság! kiégett ifjúság!”) – akár egy múzeumban látott festményen – mintha társzekéren kocogna a pince- és szegénységszagú világ.
”Prolielvtársnők és degradált dámák!” – sóhajtja, és hamuszínű szemhéja le-lecsukódik. (Még el talál aludni.) Misztikus vigyorral Vénusz-titkokról gagyog, de én már alig értem.
„Boldogság?! – kurjant fel váratlanul. – Pfuj, ne is emlegesd! Ünneplő tömeg; zsúfolt vacsoratársaság és zaklatott lelkiismeret…” (Talán álmodik?) „Inkább dühöngj, vagy verjen képen a csalódás; csak a siker huszárrohamától óvjon meg az ég. Pláne, ha hatalmi szó a fedezete.”
Fintorogva nyeli le híg nyálát. Amint (el)nézem, rettenetes üresség szorongat rideg karjaival. Ha meg nem fojt ma éjjel a magány, valami rosszul öltözött transzvesztita vagy egy modern szerelésű világvárosi jampec képében egy higanygőzlámpa sápasztó sugara alatt.
Ám ez csak másodpercekig tartó rémlátomás. Egy hártyakéz veszi ölébe fejemet, gyöngéden. Különben nincs rá magyarázat, hogyan ringathat el egy vak szemüregű vénség a szellem gyufalángnyi fénypontjával a pupilláján.
Négy fal ereszkedik alá (a Hold az imént még szám és mánus nélküli üres óralaphoz hasonlított); körülvesz s betölti a szobasarkokat a teljes sötétség.
Úgy tért meg valaki hozzám az ismeretlenből, mint az arcba tóduló vérhullám.
Az én fogyatkozó porhüvelyemben mind kevesebb a szesz, mind több a halálos kísértés.
2004. október 12.