A címadó novella hőse idegennek érzi magát saját környezetében, nem érti embertársait, akik őt különcnek tartják. Borzadva nézi, ahogy a nagy Kozák gúnyolódva játszadozik Annával. Bár lázad ellene, tehetetlen, képtelennek tartja magát a helyzet megváltoztatására, így hát elmenekül. Búvóhelye a verebek tisztása lesz, a mindentől távol eső, sziklás meredély, ahol furcsa jelenségre bukkan: a verebek öngyilkossági kísérletére. „Törekedtek ezek a bolond madarak valamire, észre lehetett venni. Tartózkodóak voltak, rejtegettek előlem valamit.” Különösnek találja a verebek viselkedését, úgy tekint az eseményekre, mintha mindez egy számára feladott talány lenne, egy rejtély, melyet neki kell megfejtenie. „Anyám mindig megérezte rajtam a verébszagot, a zsíros tollak szagát, a riadalom, a keserves összpontosítás szagát, féltett tőlük”, a nagy Kozák „is valószínűleg megsejtett valamit”. Felfedezésébe senkit nem avat be, s ettől válik a tisztás az ő titkává.
Akárcsak a verebek viselkedését tanulmányozó elbeszélő, a novelláskötet többi hőse is idegen a saját világában. A barát című novellában a kicsúfolt óriás „elgondolta, ha mégis behódol az embereknek, amihez teljességgel felkészültnek érezte magát, akkor meg kell találnia a világon a leghatalmasabb urat, akinek hű szolgálója lehet.” Különféle próbálkozások után végül megtalálja, és szolgája lesz a legnagyobb úrnak, mégis száműzött, kirekesztett marad. Ezékiel, a bűnöző, elhatározza, hogy megváltozik, de hiába visz virágot nénikéjének, az fejét vesztve védekezik, meggondolatlanul úgy viselkedik, mint akit megtámadtak. Így Ezékiel nem bújhat ki saját bőréből, nem tud megváltozni, környezete belekényszeríti őt kirekesztett szerepébe. A novellák világát és azoknak hőseit találóan jellemzi a Magánéletben ábrázolt következő jelenet. Ebben Lehel „belép” a tükrön túli világba, ahol: „úgy érezte, jelen van az egész városban, ugyanakkor mégis ott áll a tükör előtt, és amit látott – a szoba – most lényének teljes értékű részévé vált. Mozdult, és vele mozdult mindaz, ami eddig szobájának tükörképe volt, ugyanakkor érezte, társai is akadnak. Látta őket, hogyan hurcolják magukkal külön kis szobányi világukat.”
Ezek a megrajzolt figurák mindannyian magányosak, egyedül állnak szemben a többiekkel, akik talán éppilyen kirekesztettek. Szerepüktől képtelenek szabadulni, ahogyan a Lehel által szebbnek látott tükörképről leválaszthatatlan a szoba látványa, úgy zárja körül őt is burokként saját világa.
Mindannyian egy magasztosnak látott célt állítanak maguk elé, s minden erejükkel annak megvalósítására törekszenek. Egyikük úgy dönt, igaz emberré válik, felhagy eddigi bűnös életével, meg fog javulni. Másikuk értetlenül áll a verebek tömeges „aláugrásának” problémája előtt, majd megoldást keres. A Meszatovka egyik szereplője isteni küldetést kap, s „miután rájött, hogy ő Ábrahám, Béni bácsit nem lehetett megzavarni.” Eldönti, hogy népét, a szanatórium betegeit moziba viszi, az Ígéret földje című filmre. Mindemellett Roboszphorus a népek legnagyobb urát keresi. Céljukat a szereplők nagy fontosságú feladatnak, küldetésnek látják, ahogy István is a Kutyamacska című novellában: „A bekövetkező aktus egy álomba illő csoda, egy paradicsombeli állapot felidézője kell hogy legyen. Az ellentétek egymásban való feloldódásában a szeretet teljessége fog megnyilvánulni. A lassú érlelődés után a vállalt közösség eredményeképpen egy új korszak eljövetelét hirdetők fognak megszületni. A milleniumi csoda lesz ez, melyet több évtizede vár a megfáradt emberiség.”
Ahogyan szerepükből lehetetlen kilépniük, a hősök magasztos céljukat soha nem teljesítik be, a megvalósítás során valami megbicsaklik, a csodásnak látott jövő képe semmivé foszlik. Akár Szisziphoszé, ezen alakok élete is hiábavaló törekvésekbe fúl. A verebek titkát kutató ember csak lehetséges választ talál a biztos helyett: a verebek saját korlátaik alól keresnek felszabadulást, a halál kikerülhetetlensége mellékessé lesz az önmagukkal való találkozás próbájában. Úgy tűnik, a kötet összes szereplője a verebekhez hasonlít. Szabadulást keresnek, ám valamennyi próbálkozás kudarcba fúl. Kivételt ez alól csak az első két történet képez, mindkettő a főszereplő halálával végződik. S épp úgy, ahogy a verebek titka is megfejthetetlen marad, itt sem derül ki például, hogy megszabadul-e a kövér nő a kétségektől, melyek gyötrik.
Vida Gábor a következőket írja a kötet borítójának margójára: „Aki morbid történeteket ír, az tud valami lényegeset az ember halandóságáról, meg arról, hogy van a látszaton, a testen és a beszéden is túl valami, bár nem úgy van, ahogy elképzeljük, meg ahogy mondani tudjuk, és nem lehet egészen másképpen sem, hiszen akkor nem tudnánk látni, gondolni, mondani.” Valóban morbid történetekként olvassuk ezeket a novellákat? Kétségtelen, hogy megdöbbentő a rideg merevség, a hidegvér, mely gyakori sajátossága a szereplőknek. Senkihez sem kötődnek igazán, sőt ezt természetesnek is tartják: „Tudatában volt, hogy a sikerhez nagymértékben hozzá fogják segíteni embertársaihoz fűződő laza kapcsolatai.” (Kutyamacska) Ennek ellenére éppen azért lehetnek kedvesek szemünkben ezek az alakok, mert törekszenek egy érdemesnek tartott cél elérésére, mert – bár sohasem találhatják meg – keresnek valamit, valami lényegeset, amiről nincs pontos fogalmuk. Hisznek valami léten túliban, görcsösen ragaszkodnak a reményhez, hogy a felszín mögött „a feloldódó dermedtség”-ben rátalálnak a kimondhatatlanra.
A novellák olvasásakor szemünkbe ötlik sok Bibliához visszavezethető utalás. Ezt elsősorban Lucifer és Jesu szereplőként való megjelenítése és a különböző bibliai nevek használata idézi előnkbe. Ezek a szereplők azonban nem teljesítik be szerepükből adódó „küldetésüket”. A név első előfordulásakor az olvasóban megszületik az elvárás. Elvárjuk, hogy a hagyományosan belénk ivódott tudás, az egyedi névvel együttjáró jellemzők itt is jellemzői legyenek az adott szereplőnek. Ezt azonban a kortárs irodalomkoncepcióba illeszkedve a novellák kijátszák, leépítik. Szinte észrevehetetlenül fordul át a történet a megvalósulásból a kudarcba, a nagy jelentőségű tettek köznapi érdektelenségbe fulladnak. Így cáfolják meg a leírt események az olvasó elvárását, így íródik át az értéktelített hagyomány közönyös jelenné.
A hagyományhoz való dinamikus viszonyuláshoz hasonlóan az 1989 utáni erdélyi irodalomban jellemző vonásként megjelenő populáris olvashatóság, az olvasmányosság nyomai is felfedezhetők Szőcs Attila kötetében. A történetek cselekményesek, akciódúsak, nyelvezete könnyed. A probléma körüljárása – mint például a verebek titkának fényre derítése –, az egyszerű tényeket megfejtendő rejtélyként való beállítása érdekfeszítő kutatómunkaként láttatja a cselekményt. Az olvasó kényelmesen engedheti magát vezetni a hős kutató gondolatai, fejtegetései által, ám a megszokottal ellentétben eredményre soha nem jut.
(Szőcs Attila: Verebek tisztása. Fiatal Írók Szövetsége, Budapest, 2005)
