A francia filozófusok, akik intenzíven meditálnak, azt írták le: öregkori arcodat egy életen át készíted elő, tetteid, olvasmányaid öregkorodra mind, mind kiülnek az arcodra. Angolul beszélni Bădărău akadémikus feleségétől tanultam meg, aki Londonból ide telepített tanítónő volt. Ötórai teán láttuk meg egymást, Ion Gheorghe Maurer miniszterelnök feleségénél. Megláttuk egymást és megszerettük. A hölgy, aki nagyon rút volt, azt mondta nekem: „Én tégedet felveszlek pupilnak…” Ez a csúnya asszony csodát produkált, ahogyan megszólalt, gyönyörűségessé lett, néznünk kellett és hallgatnunk. Éveken át jártam hozzá a bukaresti Cirkuszhoz vezető allén. Ő tanított meg angolul beszélni, jól használni azokat a kis kötőszavakat, amelyek nélkül az angol nem képes létezni. Reggel leültünk egymással szemben s ő azt mondta: „Én lehunyom a szememet, te kezdjél belé…” – mármint a beszédbe. Ha léteznek a Földön angyalok, úgy ő az volt.
A napokban, egy nagy tévéadóban, vasárnap délután, csúcs-műsoridőben behoztak egy ismert színésznőt. Kissé meglepődtem, mert az egyszervolt szépasszony helyett egy túlságosan dáma tűnt föl, a felsőkarján kisebb sonkák (istenem, előfordul ilyesmi öreg nőknél, mintha karjukon hordoznák a világot), a melle (leszorítva, befűzve) óriási, de az idő az arcát roncsolta el alaposan. Nem volt ráncos, hanem puffadt és az a 27 kis izom, ami az arc mimikáját kialakítja, elbánt bele, pórnővé, közönségessé tette. Nagy rendezők irányítása alatt dolgozott. Szép, művi, gépiesen mozgó baba volt. S akkor, most, minden rendező irányítása nélkül, egyes-egyedül perdült be a színre. Valahányszor nevetett (és túl sokszor nevetett, ami már- már vihorászásként hatott), kezét a szája elé kapta. Ilyesmit a csírba szájú öregasszonyok követnek el, de soha egy úri dáma. Engemet az aradi Notre Dame de Sionban, a zárdában, megtanítottak rá: bárhogyan is fújja meg a szoknyádat a szél, hadd fújja, neked nem szabad a combodhoz szorítanod, ha nevetsz, a kezedet sose szabad az ajkad elé kapdosnod, egy úrinőnél két dolog fontos, a haja és a cipője. A többi az mellékes. S ez a valamikor szép baba nem tudott viselkedni, ha kellett, ha nem, rákacsintott a műsorvezetőre, a haját babrálta és olyasmiket mondott, öt éve játszik együtt Florin Piersickel egy színdarabban, de kettejük között szerelmi aktusra nem került sor, mert ő egy tiszteletreméltó özvegy. Kacsintás, ami olyasmit sejtet, ezt azért nem kell szószerint értelmeznünk. A színben lévő egyik népdalénekesnőről felfedezte, hogy hiszen ők szomszédasszonyok, amolyan ténsasszonyok, és nem árulhatják el, hol laknak. Amikor a műsorvezető már elunta a híres színésznő ténykedését, beadtak egy ős-öreg filmrészletet a valamikor fiatal színésznőről. Az adás ment előre a maga medrében s a végén az öreg színésznő odalépett az Antonió nevű szakácshoz, aki minden műsorban főz, főzöget, tehát azt tesz, ami nem több a szakácsnál a javából, s a színésznő belenyúlkálva a lábosokba, nem csipegetett, hanem konyhai módon fresszolt. Minden egyebet tehetett volna, csak ezt az egyet nem. És még valami hiányzott az öreg színésznő arcáról, s ami fontos, hogy ő bizony nem szokott imádkozni, mert az ima nyomot hagy az arcon s most nem holmi gépiesen elmormolt imára gondolok, hanem arra, amikor magad elé tárod a két tenyeredet és Istenre gondolsz, kapcsolatba lépsz vele.
A tévé publicityt akart csapni a kiöregedett színésznőnek s közben a legnagyobb rosszat tette vele, bemutatta egy asszony lényegét. Irgalom atyja, ne hagyj el!
