"Aki nem győzött, máris vesztett"
Kereső  »
XXI. ÉVFOLYAM 2010. 19. (561.) SZÁM — OKTÓBER 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
PÉCSI GYÖRGYI
Izgalmas közöny
Márkus Béla
A poén derűje és bánata – Engedelmével –
Matei Vişniec
Versei
Karácsonyi Zsolt
JANCSÓ NOÉMI 1988–2010
KOVÁCS FLÓRA
Szobrok, rajzok - Jancsó Noémi szövegeire
Jancsó Noémi
A De consolatione Philosophiae népszerűsége a 18. századi magyar olvasók körében
RADU VANCU
Versei
Szőcs István
JEGYZETEK - Ők maguk
Kántor Lajos
A Forrás (elő)történetéhez
Sebestyén Mihály
Szakszerű hangápolás
Oláh András
Versei
SZABÓ ANDRÁS PÉTER
Panaszkönyv
Szántai János
Rózsa Sándor a Harleyt ugratja
Terényi Ede
ZENÉK, ÉLMÉNYEK, EMLÉKEK - Szűkül, szürkül – a Világ?
Hírek
 
Márkus Béla
A poén derűje és bánata – Engedelmével –
XXI. ÉVFOLYAM 2010. 19. (561.) SZÁM — OKTÓBER 10.

Ha az írót a megmérettetés szándéka vezette elbeszélései, novellái kiválogatására és külön kötetben történő kiadására, akkor a kritikák után elmondhatta, hogy megmérettetett, s ha nem is könnyűnek, de könnyebbnek találtatott, mint a regényei alapján. Az Engedelmével az elvárthoz vagy a szokotthoz képest jóval kisebb érdeklődést váltott ki, ami esetleg összefügghet a megjelenés idejével, a nyolcvanas évek végével: a nyilvánosság fórumain a legszenzációsabb könyv se kelthetett volna nagyobb izgalmat, mint a szocialista társadalom átalakításának hírei, a peresztrojka és a glasznoszty eredményei. Dobos László elbeszéléseinek közzététele márpedig nem számított, nem számíthatott szenzációnak. Azért sem, mert regényeinek árnyékában annyira elhomályosultak, mintha maga a szerző se tartotta volna fontosnak tudomást venni és vétetni róluk – legalábbis nincs nyilatkozata, vallomása, amelyikben említette volna őket, kitérve arra, hogy indulásakor novellistaként is próbálgatta az erejét. Hogy az Engedelmével nyolc írása közül kapcsolódik-e valamelyik a pályakezdéshez, arra feltehetően tudatosan nem történik utalás: sem az ajánlásként olvasható könyvborító-szövegben, sem elő- vagy utószóban, de ami legalább jelezhette volna, az elbeszélések végén szereplő dátum, az is hiányzik. A hasonló válogatásból, a Gondok könyvéből nem maradtak el az effajta, a publicista, az esszé- és útirajzíró munkásságának alakulását, ívelését közvetetten mutató jelek. Ha szerkesztőként most más megoldást választ, ebből arra lehet következtetni, hogy nem tudja vagy nem akarja fejlődésként bemutatni elbeszélői pályájának soron következő állomásait. Vélhetően így tényleg az a vágy munkált benne, amiről a szépprózai termése egészét áttekintő Fónod Zoltán beszélt: ne tartsák „egy műfajú” írónak, hisz élményanyaga, tehetsége predesztinálta őt írásai műfaji skálájának kibővítésére, a novella és az elbeszélés rövidebb formáinak kipróbálására. A kötet egésze Görömbei András meglátása szerint (ld. Kisebbségi magyar irodalmak. Kossuth Egyetemi k., Debrecen, 1997.) tematikai és szemléleti gazdagodást is mutat. Az irodalomtörténész nem részletezi ugyan, hogy miben látja e fejlődésként felfogható gyarapodást, ám az írói portré megrajzolásához kiválasztott hosszú elbeszélés, az Egyedül elemzése – amelyet a Hólepedő és a Sodrásban szintéziseként értelmez – azt sejteti, hogy a társadalomkép színességében, illetve a morális szemlélet viszonylagosságában. A felismerés, hogy a nemzetiségi sors alakulásáért maga a népcsoport is felelős, nem új, csak a hangsúlyok kerültek más helyre. A régen kapott vagy frissen szerzett sebek, sérelmek helyett arra, hogy a nemzetiségi közösség maga is felelős, ha vezetőinek, a mintaemberi szerepbe került vagy juttatott embereinek a morális gyengesége, erkölcsi gyarlósága miatt kiszolgáltatott lesz, alattvalói szerepre kárhoztatott eszközemberek serege. Az egyén morális romlottsága mint a közösség önrombolásának egyik oka – ez a felfogás valóban eltér akár a hadifoglyok, akár a csempészek és földönfutók sorsát megidéző  regények társadalom- és történelemszemléletétől. El attól a parancstól, amit a lázadás, majd a küzdés parancsának nevezett és hirdetett az író, kitartóan biztatva a követésére, nem is annyira a személyiség, mint inkább a nemzetiségi közösség méltóságának megőrzése vagy kivívása érdekében. A kötet borítója ebben az értelemben állíthatja, hogy az írások a történelemmé távolodott múlt és a napjaink eseményeit megélő ember erkölcsi dilemmáit vetik fel. S hogy a jövőnek: a „sajátosság méltóságának” s a „méltóság sajátosságának”, a személyiség öntörvényűségének ügyét szolgálják. Különös, hogy az idézőjelben szerepeltetett kifejezések forrását, a Sütő András drámaírói munkásságához erkölcsfilozófiai szempontból közelítő kolozsvári Gáll Ernő tanulmányát nem jelöli meg az ajánló szöveg névtelen szerzője.
A kötetcím, az Engedelmével is a méltóság fogalmi köréből meríti lehetséges jelentéseit. Ilyen alakban, ami lehet a bocsánat- vagy elnézéskérés udvariassági formája, lehet közbevetés, a beszéd folyását megszakító mellékes megjegyzés is, a kötetnyitó elbeszélésben, A földiben fordul elő egy börtönben raboskodó férfi szavajárásaként vagy töltelékszavaként. A szerzői elbeszélés alaphelyzete: a jó viseletű rab kimenője idején beállít egy képviselőhöz, hogy földijének adva ki magát, pénzt kérjen tőle, kölcsönbe, természetesen. A háziasszony hiába figyelmezteti a férjét, hogy egy csalóval van dolga, a mézes-mázos beszéd, a hízelkedés, no meg a közösnek mondott szülőföld emlegetése leveszi a lábáról. A történet folytatása: miután rádöbben, hogy önnön hiszékenysége áldozata lett, meglepő elhatározásra szánja el magát: beszélőre megy a „földi” rabhoz, hogy kifaggassa, miért csapta be s miért éppen őt szemelte ki. Innentől az elbeszélő mintha csak arra korlátozná a szerepét, hogy egy-egy „kiáltott”, „mondta” megjegyzéssel adjon nyomatékot a két hőse között elkezdődött párbeszéd folytatásának. Túl azon, hogy a leírás, valamint a reflexió epikai elemeinek, eljárásmódjainak a hiánya egyhangúvá teszi a dialógusra épülő történetet, a beszéd stílusa, a beszéltetés módja is erősen kifogásolható. Ha a rab úgy fogalmaz, „odaütni minden dühömmel, sokszor ez az érzés van legfelül, annyira, hogy a szám sarkába keseredik, szólni nehéz”, ha azt mondja, „naponta kötözöm magam a keresztre” vagy hogy „a mi életünk végtelenje a kanyarodások, az eltérések, a letérések, no és a megkerülések – „mostan ez már labirintus”, meg hogy „árnyéka nőtt az életünknek”, akkor okkal merül fel a kérdés: ki is beszél. De akkor szintén, ha a képviselő oktatja a feleségét: „A levél bizalom is, rálátás az emberek gondjaira, az ország gondjára, a közhangulatra, érted?”, s ha nem értené, folytatja: „A világ legnagyobb dolga az emberi együvé tartozás (..), én nem tagadhatok meg egyetlen embert sem, érted? És ez az állam sem gondolkodhat másként, ezt vállalta”. Az emelkedett beszédnek, a szónoklásnak nincs emberi hitele, még ha azt a romantikus regényekbe illő fordulatot készíti is elő, miszerint a földi „esete nem teljesen egyszemélyi vétek”, s hogy a „sok cinkos közül egyetlen bűnös” ő, s felette ítélkezőknek, az őt börtönbe juttatóknak mellette lenne a helyük. Közhelyes igazságok ismételgetése a képviselő és a fogoly beszélgetése, lélekrajzi árnyalás nélkül. Ahogy Alabán Ferenc fogalmaz (Az ideák tisztelete. in: Irodalomközelben. H.n. 1992.): az erkölcsi problémát feszegető írás második részének, a börtönbeszélgetésnek a központjába a „törvény és igazság határának megvonása” áll, „a közösségi és az egyéni felelősség erejéről, az érdekek hamis, »valamit valamiért« rendjéről való lepel-lerántás”.
Az öreg egyszerre lehet a Görömbei András emlegette tematikai és szemléleti gazdagodás tanúsítója. Mintegy a szarvassá változott fiúk mítoszát írja tovább: nem a gyermekeiket haza váró, hanem a fiaiak, lányaik után a városba kényszerülő szülőkét. Az életforma- váltás igazi elszenvedőit, akik otthoni életük ritmusához, falusi mindennapjaik tennivalóihoz igazítanák idegenben is magukat. Ha megmosolyogják is, lemegy a hetedik emeleti lakásukból, és nyolcvanegy évesen elsöpri és ellapátolja, ahogy odahaza megszokta, a havat a szomszéd házak elől is. És köszön mindenkinek, előre. Fiával s menyével lakik együtt, mégis menedéket keres, amit a levélírásban talál meg, mielőtt pedig belekezdene, az emlékekben, a múltba révedésben. Cseh és magyar és ruszin rokonok és cimborák képe kavarog előtte, s ha már levelet ír, tanácsokat is fogalmaz bele. „Vegyél egy szótárt, és tanuljad a csehet, úgy hamarább találsz valakit – ajánlja hozzá hasonlóan koros húgának. Azt teszem én is: fejem alatt szlovák szótár, más választásunk nincs”. Postára menet fia esti társaságán tűnődik: vajon miért olyan fölényesek, és miért mosolyogják meg az életrajzát, még a menye is. Pedig nem is írt be mindent, nem, hogy „ágyúlövésnyi körből harminchét évig ki sem mozdultam, de hát Verecke, a hágó meg az utak. Ott elég volt egy széken ülni, semmit se tenni, akkor is bűnné lettünk”. És mondja magában, magának – mint az Egy szál ingben hőse is – a bakatörténelmét. Ferenc Józsefet, Masarykot, Benest, Horthyt, a Monarchia halálát, tizenkilenc telét, amikor megjöttek a cseh rendőrök és a többit is majd, a csehek kivonulását, a magyarok bejövetelét, aztán a nyilas párt toborzóit, katonavonatok jövését-menését, végül az otthonukból való menekülését. Magának mondja, mert amikor megpróbálkozott a menyének mondani, az „egykedvűen” nézett rá.
Egykedvűségének a történet olvasója abban lelheti az okát, hogy már annyiszor hallotta az apósát furcsán beszélni. S csodálkozhatott, hol tanulta s hol kedvelte meg azt a hol képies, hol elvont stílust, amelyiken  szól. „A szélfúvás, az eső, a hóesés meg a zsoltárok egyugyanazok minden időben..” bölcselkedését. Az „észre sem veszem, és majd leáztatják rólam függetlenségem nyomait is” veszélyjelzését. Vagy amikor oktat, hogy mi történt velük fenn a hegyekben: „Jártak oda olyan tifélétek Prágából is – mondja a menyének –, ott jegyezgetett az az Olbracht. Kenyeret persze az sem hozott, de legalább világgá ordította, amit látott, mert annyi főtt krumplit, annyi főtt paszulyt, annyi éhes nyeldeklést nem evett egész Európa, mint az akkori Kárpátalja. Meg az a temérdek kódus zsidó”. Az ilyen beszédet, ahogy az elbeszélő mondja, éppúgy lehet felülről nézni, ahogy az öregek, az öreg és a felesége jövés-menését is. A narrátor itt mintha nézőpontot váltana, talán enyhe bűntudat is erre ösztökéli, hisz megfeledkezett az öregasszonyról. Mégsem neki adja át a szót, nem az ő belső monológjait idézi, hanem a doktori értekezésével váratlanul kudarcot vallott fiatalasszonyét. A meny Az etika princípiumai címmel írt dolgozatát visszadobták, s a bizottságon lejátszódó jelenet párbeszédeit, bírálat és védekezés dialógusát a narrátor úgy közvetíti, mintha most meg az öregről feledkezne el. S ha előbb az idős após, most a fiatal meny beszél magában, győzködi magát, hogy ha beavatná az öreget a gondjaiba, akkor hasonulna hozzá, „egy padra kerülnénk”. „Kárörömmel venné, ha megosztanám vele sikertelenségemet… Előremenekülni, ez a szó jön hirtelen a szájára, előremenekülni”. Az egymáshoz nem eléggé szervesen kapcsolódó epizódok után a történet lezárása: az após megözvegyülése, végső magára maradása. A keret: a havazás ideje, időtlenül, mintha az öreg még a halálán túl is menne, menne lefelé, lapátolni, s a térnek se volnának határai: „a nagy fehérség világgá tágítja öreg életének aprócska körét”.
A Vigasz, akárcsak a Fátyolos és a Grácia, poénnal végződik, meglepő, nem várt fordulattal. Elbeszélés-szerkezetük tehát – ahogy ezt Hász-Fehér Katalin fejtegeti (Az anekdota anekdotikus működése Mikszáth prózájában. Híd, 2005/1.) – egy olyan sémát követ, amely a műfajiság hordozója, tartalomtól független sablon. Az anekdotikus logika szerint a poén, a csattanó szembeállításból ered. A Vigasz esetében abból, hogy az egyes szám első személyben megszólaló, a prágai repülőútját elbeszélő férfi régről ismerős, de inkább utált, semmint kedvelt utastársa eldicsekszik egy fiatal lány meghódításával, s kéri, töltsön velük néhány percet vacsoraidőben, egy szálloda éttermében, hogy be-, illetve megmutathassa a szeretőjét. Magatartás- és viselkedésmódok szembesítődnek egymással, a valamikor újságíróként, szerkesztőként dolgozó útitárs önteltsége és ajzottsága, a legintimebb dolgokat is részletesen tálaló közönségessége az elbeszélő viszszafogottságával, a múlt sérelmeinek felemlegetésétől is tartózkodó békés nyugalmával. A csattanó – a várva várt lány nem megy el a randevúra, a férfi hoppon marad – a felkeltett várakozás és vágyakozás kielégítetlenségéből fakad, látszat és valóság ellentétéből. A nem túl nagy igényű, az emberi mélységek és titkok iránt kevés fogékonyságot tanúsító elbeszélésben leginkább a költői képek hívják fel magukra a figyelmet. Az olyan – Alabán Ferencnek is tetsző – expresszív metaforák, mint: „Ketten maradunk az asztallal, a teríték pontossága szétcsúszott: fehér ruha az agyontáncoltatott menyasszony testén – elmúlt a várakozás nagy pillanata”.
A Fátyolos poénja ugyancsak csalódásra épül, ám míg a Vigasz esetében a vártak be nem teljesülése derűre adhat okot, addig itt szomorúságra. Pedig ez is, az is egy pórul járt ember története. Itt egy lány, a reggeli buszon szokásosan a városi munkahelyére utazó tanítónő vall kudarcot, sül fel – azzal a lényeges különbséggel, hogy sikertelenségének nincsenek tanúi. Nem is oszthatja meg másokkal, és csak magamagában győzheti le. Mert hogy az igazi, az érzelmeit megmozgató események a lelkében játszódnak, a gondolataiban – a külső esemény lényegében nem több, mint hogy a busz az induló állomástól a végállomásig ér. A zsúfolt utastérben a lányhoz szoruló férfitestek vágyakozást ébresztenek benne, vágyakozást, hogy neki is lehet valakije, aki oldja a magányát, s aki elhiteti az édesanyjával is, hogy nem minden férfi egyforma. Az például, akinek a karja szinte végigér a testén, s aki annyira moccanatlan, annyira nem kezdeményez semmit, hogy az már bosszantó, biztosan különb a többinél. Izmos, kisportolt – meg tudná védeni a veszélyektől, ereje biztonságot adna. A lány, minél közelebb érnek a végállomáshoz, annál inkább úgy érzi, „szoros mozdulatlanságuk lehet simogatás is. Egymás hívogatása”. Ám a leszálláskor nem hívja magával a férfi, ő pedig, aki „ragyogó szemmel tolakodott” utána, hirtelen meglátja az élettelenül lengő bal karját, fakezét. Azt, amelyik fenn a buszon szinte kettéválasztotta a testét, amikor a férfi válla a mellei közé szorult. Csalódottsága, becsapottságérzete azért tarthat számot az olvasói együttérzésre, mert a személytelen elbeszélő is beleéli magát a lány helyzetébe: vagy átképzeléses előadásmódban számol be érzelmei hullámzásáról, vagy magát még jobban háttérbe állítva, belső monológokban követi gondolatainak, elképzeléseinek alakulását. Hogy a Fátyolos párját ritkító, mesteri teljesítmény-e, mint Fónod Zoltán mondja, ezzel szemben megint a nyelv, a stílus, a beszéltetés módja miatt lehetne kétségeket támasztani. A lány belső beszéde az apjáról: „indulatos, szegély nélküli, de amikor számon kér, vonalak mentén megy”. A férfiról: „az utcán talán pillantásra se méltatnám, most arra kényszerülök, nézzem, foglalkozzam vele, s képzelgésem megérintse. Vágyam konkrét helyzetté alakult”.
A Grácia: valóságos esemény anekdotává kerekítése, a jó ízű csalódás poénjával a végén. A nem várt kellemes fordulat: az a lány, Grácia, akiért három férfi verseng a sikertől és még inkább az italtól mámoros éjszakában, s akinek az ölelésére az elbeszélés középpontjában álló szerkesztő is vágyakozik, reggel az ő szobájában fekszik a szomszédos ágyon. Őt választotta volna, csak: „Nem vártál meg, elaludtad a hajnalt, nagyon mélyen aludtál…”. Az egyébként Fónod Zoltán által is vegyes, hasadt műfajúnak tartott elbeszélésben talán az érdemel figyelmet, hogy ennek az alakkettősnek az egymáshoz való közeledése emlékeztet a Földönfutók énhősének és Berki Erzsijének vagy az Egy szál ingben Danájának és Májájának az újságíró főszereplővel, továbbá a szomszéd tanítónőnek és a diáktársnak a különös kapcsolatára. Koncsol László vette azt észre, s beszélt róla igen érzékenyen a Riport és mítosz között egyik helyén, hogy a megannyi feszült, soha be nem teljesedő kapcsolat úgy tűnik fel, mintha „a kielégülést éppen a szerelem beteljesületlen volta hozná meg” a passzív embereknek. S hogy az Egy szál ingben bakatörténelme, nemzetiségtörténelme „egészen a negyvenes évek végéig nem más, mint vágyak, remények és megcsalatások, a lemorzsolódás, a szétszóródás és a félelem – a ki nem elégülések vagy visszafojtott és áttett kielégülések sok évtizedes láncolata”.
A megtörtént esetet, ami a történet alapját alkotja felemlegeti Dobos László is nemegyszer az Irodalmi Szemléről szólva, de megemlékezik róla a Teremtő küzdelem utószóféléjében, a Bethlen Gábor-díj már idézett laudációjában Tőzsér Árpád is. Grácia elcsábításának kísérlete, az érzéki kaland Budapest meghódításának kísérletével kezdődik, szellemi kalanddal: egy négy tagból álló irodalmi színpad – név szerint Galán Géza rendező, Sunyovszky Szilvia színinövendék-jelölt, Dobos László menedzser-gazda (bár akkoriban ezt a kifejezést nemigen használták) és maga Tőzsér Árpád – magyarországi előadó-körútra indulván első előadását a Magyar Írószövetségben tartotta. Tarthatta, hivatalosan is, mert ketten tagjai voltak a Szlovák Írók Szövetségének, így tehát – mint az emlékező mondja – írószövetségi küldöttséggé minősíthették át magukat, akik épp a csehszlovákiai magyar irodalmat és hát a folyóiratát népszerűsítik. A Fábry-axiómát idéző „Hazánk: Európa” című előadás épp úgy zajlott le, és a fogadtatás is épp olyan volt, ahogy azt a Grácia leírja: istentiszteletet, azaz inkább úrvacsorát játszottak, melynek keretében a vonzó és fiatal „előadó-művésznő” egy tányérról ki is osztotta a kenyérkockákat, hogy aztán a szertartás fő celebrálója, Dobos László szinte fel is eskesse a jelenlevőket „Európára mint programra”. A laudáció szerint a felesketettek között lehetett az írószövetség egész választmánya, de Veres Péter, Darvas József, Dobozy Imre, Győry Dezső, Simon István, Fábián Zoltán és az előadást követő népdalos banketten a fő szólamot vivő Czine Mihály bizonyosan. A parasztíró – most már a Grácia szerint – elragadtatott és lelkiismeret-furdalásos: „Leckét kaptunk tőletek – köszöni meg az előadást. – Tudni tudtunk rólatok, de a dolgokat a súlyukhoz mérten nem vettük komolyan. Ez a mai este számunkra figyelmeztetés, vagy ha a magam szájíze szerint mondom: felkiáltójel…”
Az est és az éjszaka szereplőinek bemutatása beszámolószerűvé teszi az írást, ahogy Fónod Zoltán minősíti: „sima, középszerű” tudósítássá, amelynek csak a végkifejletében, a lány megostromlásában jelenik meg valami „jelentéstöbblet”. Alabán Ferenc viszont az író sajátos alkotói attitűdjét figyeli meg a riportnovellában. Azt, hogy „mindig megvan benne a felülről való rálátás képessége”. Hogy benne is van a cselekményben, de távolságot is tart, hogy értékelhessen. Emiatt mondja az egyik legszembetűnőbb „alkotói erényé”-nek az objektivitást, az anyag fölé emelkedést, az uralkodást a megidézett világ fölött. Mindez valóban helytálló jellemzés lehetne, ha a Grácia énelbeszélés, egyes szám első személyű beszámolóval. Itt azonban az elbeszélésmód szerzői, auktoriális – a narrátor nincs benne a történetben.
A Táncika ugyancsak egy riportnovella megoldásaival él: helyzet- és hangulatképfestéssel, beszéltetéssel, az esemény – egy morvaországi nemzetközi folklórfesztivál – bemutatásával. És ebből még inkább hiányzik, ami a Gráciában legalább nyomokban megvan: az a többlet, ami egy kalandnak vagy kalandkergetésnek fontosságot kölcsönöz, a szokványos helyzeteket megnyitja valami emberi titok, valami – Fónod Zoltánnal mondva ismét – emberi mélység felé.
A néma elbeszélés-szerkezete is anekdotikus felépítésű, ez is poénnal végződik, méghozzá olyannal, amely a címszereplő kárára fordítja át a cselekmény menetét, rácáfolva, sőt megcsúfolva a várakozását. A csattanó nem derűs tehát, s annál kevésbé lehet mosolyt fakasztó, mert hogy olyan szereplő cselekedetéből jön létre, aki képmutatóan kedveskedett neki, aki gyermekként bánt vele, beszélni s írni tanítgatta, ám akit mindeközben egyetlen cél vezérelt: megszerezni azt a vagyont, amelynek a néma lett volna, nem a családi, rokoni öröklés okán, hanem a természet jogán a tulajdonosa. Többszörösen is megilleti ez a jog. Mert hogy nem beszélve az emberek nyelvét, egyszavas mondataival – „hadradabaraba”, „aramamarama” – egyformán „köszönt embert, állatot, a napot, a földet is”, „harag, indulat, szomorúság, vágyakozás” ugyanúgy szólal meg benne, része a természetnek, és az is a részének tekinti, „szereti őt: „a köd, a sötét, a víz, a fák, a nap és a kutyák”. De nemcsak így, az anyagi világ egyik elemeként, e „világteremtés előtti rendetlenségben” lenne joga a tulajdonláshoz, hanem amiatt is, ahogy a világ elől elzárkózva élő Matuzsálemet, a volt erdészt, vén gazdáját, mint az öreg Toldit Bence, kiszolgálja, segíti, istápolja. Ahogy korábban tanította:  „fát ültetni, metszeni, permetezni, beporozni, én tanítottam meg a fák szerelmére, legalább ebben legyen öröme a szerencsétlennek”. A rászorultnak szorul el a szíve – kapcsolatuk bensőségességéről árulkodva. S ehhez a mély, őszinte – helyénvaló fordulattal: – szavakban ki nem fejezhető érzéshez kivételesen illik a szerzői elbeszélő emelkedett, metaforákra és megszemélyesítésekre épülő beszéde. Természeti jelenségeket, tárgyakat, növényeket, nem öncélúan ruház fel az emberre jellemző tulajdonságokkal, érzésekkel, úgy élve bele magát a néma helyzetébe, hogy a sajnálat nélküli részvét érzetét kelti fel. Így teljesíti az anekdotikus szerkezet alapfeltételét, a nézőpontok cseréjét, nem teljességre törekedve azonban, és nem téve kacskaringókat, mint Az öreg esetében, ahol szinte családtörténeti beszámolót tart, hanem mind a néma, mind a gazdája sorsában a közös jegyet mutatva fel: szomorú egymásra utaltságukat. Ezáltal még azokat az elemeket és azokat a hangokat is belopja az elbeszélésbe, amikről pedig azt állítják az irodalomkutatók, hogy messze állnak az anekdota látásmódjától: a vallomásosság, a lélekteremtés hangjait és elemeit. A néma Fónod Zoltán szerint „szép, igaz történet” – a novellista Dobos Lászlónak alighanem a legjobb írása. Az Engedelmével mindenekelőtt miatta volt érdemes a megjelentetésre.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében