"Hosszú az Úristen, / Rövid a szalonna"
Kereső  »
XVII. ÉVFOLYAM 2006 11. (457.) SZÁM - JÚNIUS 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Lászlóffy Aladár
Lohengrin-ügyben
Pomogáts Béla
"Kiáltó szó" Az erdélyi irodalom közösségi felelősségvállalása
Szőcs István
MERENGŐ - A spanyolviasz feltalálásának történetéből
Benő Attila
(Impressziók - hathónaposan)
Érintés
Szántai János
A klozett-olvasó naplójából
Lackfi János
Négy variáció
Lanczkor Gábor
Farönk vagy egy kecske
Kovács András Ferenc
Confessio Goliae
Demeter Ferenc
Tündér-tanítónéni - részlet az Emlékiratkönyvből
Fekete Richárd
Minden éjjel
Ráma
Kovács Noémi
"Morbid történetek"
Lászlóffy Csaba
Az áldozat (Folytatás előző lapszámunkból)
Bordy Margit
Lassú lépésben
Terényi Ede
Bartók - 2006. - 1. Bartók romantikus?
Hírek
 
Lászlóffy Csaba
Az áldozat (Folytatás előző lapszámunkból)
XVII. ÉVFOLYAM 2006 11. (457.) SZÁM - JÚNIUS 10.

„Túl érzékeny hapsi vagy! Mintha nem itt nőttél volna fel, hanem egy svájci leánynevelő intézetben” – ugrattam magamat. Ez azonban cseppet sem segített kievickélni a kiúttalanságból. A lidércnyomásos állapot fokozta a légszomjamat, a rosszullétek megismétlődtek. Attól tartottam, hogy lelki betegségben (ha nem egyenesen elmezavarban) szenvedek. Ez nem csupán engem aggasztott, hanem egy gyanús krízis után őket is, akik már jó ideje békét hagytak nekem. Érzékelhették (volt rá gondom) a mindig másképp megnyilvánuló betegségem némely hatását, és számolniuk kellett az esetleges kockázattal, hogy az éber (SRI-ista) „fiúk” előtt kétes helyzetbe találom hozni őket. Természetszerűleg zavaros állapotban voltam; egyik váratlan kirohanásom után a főnököm „szócsöve” (akkor történetesen ideiglenes alkalmazottként állásban voltam) meglepődött. Csak töredékesen emlékszem, a pofa Hollandiába készült, egyik kollégámat a hollandok története is érdekelte, a flamandokról is tudogatott valamit, meg a spanyol Alba hercegről, akit mi annak idején a román diktátorral emlegettünk volt egy napon. S akkor jön a költő és összekeveri a gőgös és nagyszájú századokat. „Vége, Orbán úr – mondja –, vége, vége, vége, hajol meg bennfentes pincérmosollyal az évtized”... „Az erkölcs mint élő szervezet, rejtelmes összhang... / Csak éppen semmi forradalmi fordulat”* – szándékomban állt megforgatni, mint a tőrt, a kétes változások demagóg haszonélvezői előtt, ezt a versidézetet, mely ott motoszkált bennem, csak hát akkor képtelen voltam gúnyos hangon megszólalni, pláne higgadtan.
Kilátástalan helyzetben voltam, mély szakadéknak láttam a jövőt. Rám tört a kétségbeesés, a torkom olyankor teljesen kiszárad. A sok aljasság, a szemét-alamuszi nép gyáva, jelentgető hajlama is okozója volt krízises állapotomnak. Mert nálunk a hivatalos besúgóknak életük végéig van amit aprítaniuk a tejbe, egyfajta elitnek számítanak ma is. (Ezt a nyugati polgár tán meg sem érti.) Persze, a kiöregedett ügynökök harmincvalahány tévécsatornán szexfilmekre vadásznak, s közben langyos vízben áztatják ki bütykös lábujjaikat. A lelkes tömeggyűlések kora csak látszólag múlt el; hétvégeken nemegyszer még ott menetel ablakom előtt a patetikus patriotizmussal feltöltött, vagy csak elbambult tömeg. Olyankor sietek elhagyni a várost, gyerünk kirándulni, vagy gyógyfüveket szedni a derűs őszben.
Volt, mikor úgy éreztem, hogy ellenem szövetkezett mindenki, hogy tönkretegyen. („Egy ilyen kiruccanás neked is drága mulatság volt. Ők viszont nem veszik szívesen, hogy valaki bele akar köpni a levesükbe!”)...
Az intrikák, a politikai csatározások a sajtóban is, az, hogy ebben az országban minden ingatag alapon áll, fokozta bennem a depressziós hajlamot. A brutalitás fenyegető jelei, még hogyha kívülről érkeztek is ezúttal, mint ez a bőrszoknyás, bőrszivaros nőszemély, előrevetítették a rém képét, hogy esetleg (talán tudatlanul) túl nagy árat kell fizetnem azért, hogy egyáltalán létezem... Nem hallgathatom el azt az idevágó, különös epizódot, amikor egyik nap az állomástérre tartottam – gyalog mentem, estefelé felgyorsult a forgalom –, valaki utánam szólt a sötétben. Hátrafordultam. Az elegáns szőkeség ismerősként mosolygott rám. Jóllehet kissé megváltozott, amióta nem láttam, a hosszúszárú csizmájáról fölismertem – a hideg évszakban megint azt viselte (a bőrszivarra ezúttal nem emlékszem). Nyúzott, borostás képemet bámulta, állam alatt a sebforradást. Tüzetesen szemügyre vett – a macska szeme a sötétségben is jól lát, villant át agyamon. „Valami történhetett ezzel a fiúval, gondolhatta; rosszabbul néz ki, elhanyagoltabb, mint amikor ismeretséget kötöttünk, s a lábaimnál hevert...” A szeméből legalábbis ezt olvastam ki. Át akart ölelni, gyöngéden, de kitértem a már-már anyás mozdulat elől.
„Munkába indultál? A diplomatatáskád után ítélve...”
„Üres – vágtam közbe. – Máskülönben zöldséget szoktam benne vinni” – toldottam meg kissé epés hangon, és indultam is tovább. Utánam szólt:
„Ezek szerint szabadságon vagy. Találkára mész?”
„Nem találkozom senkivel...”
„Úgy látom, nem vagy boldog... Itthon sem.”
Az ilyen nők szemét nem szokta elkerülni egy apróság, amiből nem nehéz kikövetkeztetni, hogy az illető férfi, amióta nem találkoztak, mire vitte önerejéből... De honnan tudta, hogy itthon talál? És mit keres a városunkban? – folytattam magamban a megszakadt dialógust.
„Honnan tudtam, hogy itthon vagy?... Sok mindent tudunk rólad. Nemrég jártál Bécsben, nemdebár?!...”
Nagy szemét rám emelte (ezt máskor is átéltem már); a gondviselő szerepében képmutató szívélyességgel kezemre tette ápolt kezét, és cirógatni kezdett finom ujjaival...
Akárhogy is veszem, tüneményes jelenség volt (a szívem egy pillanatra elszorult) ebben a koszos nyomorúságban.
Lefekvés után időnként minden megvilágosodik előttem. Rigolyáim, kudarcaim, a fölösleges gyötrődések. Az összeilleszthető elemek tisztázása közben rendszerint elalszom. Mire fölébredek, már nem emlékszem a fontosnak tartott részletekre.
Nincs még elég erőm szembesülni azzal a gondolattal, hogy az egész életem értelmét vesztette (csak tudnám, mikor), és a legbalekebb áldozat vagyok. Amióta már nemcsak idegrohamaimnak, tudatzavaromnak vagyok kiszolgáltatva, hanem konkrétan egy idegen banda zaklatásainak is.
Kívülről nézve nyoma sem volt katasztrófaveszélynek. Kint mínusz 20 ˚Celsius, minden hó és jég alatt, a fagy a csontokig hatolt.
Magamra zártam az ajtót, és eszembe jutott, hogy mi lenne, ha szereznék egy hangszert és elkezdenék rajta pötyögni néhány ismert zeneszámot, mondjuk a klasszikusoktól. Gyermekkoromban ugyanis tanultam zongorázni, igaz, csak magánórákra jártam. A partitúraolvasással minden bizonnyal hadilábon állok; de van úgy, hogy hangszer nélkül is tisztán szólal meg bennem egy-egy zenefutam. Felnőtt koromban csak elvétve volt lehetőségem koncertekre járni, pedig lelkiállapotom egyensúlyát mindenképp jól szolgálta volna a rendszeres zenehallgatás. Fogékonyan érintett egy-egy Schopenhauer-vallomás a művészetről; és Nietzsche filozófiai játékai, például az, hogy a legfőbb rossz hozzátartozik a legfőbb jóhoz, vagy amikor össze akarta zúzni a maga teremtette bálványt. A Wagnerre köpő, mindenben, életmódjában is gúnyoló Strindberg pedig megírja erről a maga „forgatókönyvét”.
Fölfelé kaptattam a fárasztó úton – írja a beteg (rossz az emésztése, a hideg rázza folyton), betegesen bizalmatlan Nietzsche; végül már hét-nyolc órát tudott mászkálni, barangolni a hegyekben. Önhittségében is önlebecsülő volt, idegtépő várakozás előzte nem egy találkozását a sikeres emberekkel, nem csupán a zsenipózt levetni képtelen, megszállott Wagnerrel...
(Ki vagyok én, hogy ilyen hasonlítgatásra ragadtassam magam – csak titokban –, depressziós hangulataimra gyógymódot keresve akár?! A penészes, komor falak árnyékában bukfencet vethet-e, még ha ügyetlenül is, egy magamfajta, reinkarnációra áhítozó lény?...)
Mindenképp üdvös volna, ha összhangba tudnám hozni szellememet válságba jutott lényem állapotával. Válságtudatom ébren tartása lehet, hogy nem volt szerencsés megoldás; s az sem, hogy durván utasítottam vissza az alantasnak tartott pártfogók segítségét. Kezdem nem érteni magamat (se): talán valamilyen amatőr csodában bízom? Ki akarnám védeni (most is, egy nyugodt alvással) az idő újabb alattomos támadását, amikor – azok után, hogy szüleim nyomtalanul felszívódtak a vad, ismeretlen ásóktól (a nyomok tanúsíthatják) fellazított-bolygatott talajban – körülöttem természetszerűleg bomlásnak indult minden?! Odajutottunk, hogy egyesek nem hajlandók tudomásul venni még azt sem, hogy ebben a városban százötven éven át volt családi sírhelyünk. Az élők kiebrudálása öröklött javaikból mintha még nagyobb intenzitással zajlana. Apámból már csak a neve van. A városomtól azt is elidegenítették.
A muzsika, amely egész lényemet elöntötte, elringatta, pillanatnyilag mindenképp jobb hatással volt rám, mint egy zuhanyozás. Előbb a klarinétfutam. Aztán a villamos csengők, az autóduda (ez egészen más, mint az erős stressz, aminek ki vagyok téve); nem ismertem ezt a kikölcsönzött művet – „A civilizáció bukását” –, csak a katartikus érzést egy Honegger-szimfóniából; habár ott a pontos zenei konstrukció segít, hogy átéljük a megsemmisülés letaglózó hatását.
Egy zeneműnek köszönhettem az abszolút szabadság érzését. Megfeledkeztem szerencsétlen függő helyzetemről. Gondolatban se kapálóztam az együgyű igazság ellen, hogy lehiggadva (se mámor, se nyüzsgő pondrók!) az ember mégiscsak jobban érzi magát, mint zaklatott állapotban.
Szóval: jól tettem, hogy magamra zártam az ajtót.

A kopogtatást nem hallottam meg (a csengőm egy erős nyomástól megint kiégett), csak amikor már dörömböltek, löktem le magamról a takarót, és indultam ajtót nyitni. Két hekus, civilben; udvariasan köszöntek. Nem lepődtem meg, amikor hibátlan magyarsággal kimondták a nevemet; közölték, hogy velük kell mennem; sejtettem, hogy nem a bükkerdőbe invitálnak. „Formalitás az egész – mondta a zömök –, szembesítésről van szó.” Kapásból az orosz nőre gondoltam – a magas szárú csizmás, bőrszivaros tüneményre. Semmiképpen sem arra, hogy egy hullával fognak szembesíteni.  
Mintha a napi apró bosszúság-pelyheket súlyos, nagy hógolyóvá gyúrta volna hirtelen a Sorsistennő keze.
A halott kilétét nem sikerült kideríteniük. A hatóság aligha nyugtalankodik emiatt (nálunk ez nem szokás). Voltam már cikisebb helyzetben is – amikor az állomás restijében ültem, a gyér világításban többen várakoztak körülöttem üres asztal reményében. A sör állott ízű volt, inkább édeskés, mint keserű. Mielőtt felállhattam volna, hogy fizessek, rajtaütésszerűen megleptek. Szintén két pofa volt, csak türelmetlenebbek. Az irataimat kérték, majd – mivel kezemben a söröskorsóval ültem – felrángattak a székről, és sietve átvezettek a síneken. Egy tehervonat tolatott az orrunk előtt. Akkoriban gyűlt fel bennem a láthatatlan epeméreg, s a kóros rohamoké. Rosszullétem még gyanakvóbbá tette őket; nem akarták engedni, hogy hányjak... De az egy más történet volt.
Még utoljára viszont láttam a szőke orosz nőt. A tüneményből semmi sem maradt. Mintha párás kirakatüvegen át néztem volna. Érzetem, hogy valami nincs rendben. (Bizonyára nálam se, tépelődtem magamban, különben mit keresnék most itt?) A hetykén hátravetett fej, a lenyűgöző karcsúság, az ágyba csalogató combok. A letűnt fegyverkovácsné balladája jutott eszembe: az én csinos tündérem sem perdül táncra többé, mint a szél; pedig dér s hervadás nem fenyegette, a tegnap még üde volt, s mára egy rossz fityinget se ér. A szemhéja alá szorult a szenvedély örökre, borzongató finom ujjai kékké fagyott pálcikák. (Idézzem Mallarmét, akinél a Kék örök égi és derű és irónia és lenyűgöző?) Te hanyag szépség; érzem, hogy belülről mardos valami; a lelkem üres; méltó lettem a rongy megvetésre, ha már csak az elfolyt vértől borzadok!... Bűnösök, áldozatok hamvai a ködben, hosszú cafrangjaim elől a széles ég alatt hová fussak?...

Az első kérdésem az volt, hogy: Gyanúsított vagyok? A választ nem hallottam. A holttest borzalmas állapotban hevert, darabokra szabdalva... Ezt a mondatot mintha egy ócska krimiből másoltam volna ki. A feltételezések szerint, a neve után ítélve, litván állampolgár lehetett; de mivel a nyelvét is kivágták, felmerült a lehetőség, hogy talán mégis orosz vagy ukrán „kézimunkaóra” produktuma.  
Kémények gyászos füstkorma kavargott a szélben. Az anyag átváltozásának ilyen kegyetlenül gyors illusztrációjától elnehezült az agyvelőm. Haranggá vált szívem is le, az árokba húz. Nincs eszme, amely lehetővé tehetné, hogy én vagy bárki tisztán eszméljen, feloldozást nyerve a bűn alól.
Az ismeretlen tettes után kutatva még átfésülték a várost. Hetek múlva lekerültem a gyanúsított személyek listájáról. S én, a cinkos tanú – ha nem is szemtanú – cinikusan hallgattam. Hol az a prüszkölő ló, aki tudatos igazságérzetével minden kellemetlen bosszúságot, megalázást vállalva vágtatott a felszabadító erejű nyugtalanság felé? (Valamikor jóleső szívdobogást kaptam ettől a felismeréstől, hogy rajtam múlik, hogy kiválasztott legyek.)
Hosszú ideig a járókelőket is közömbösen kikerültem. Egyszer-egyszer mégis döbbenten álltam meg és néztem utánuk. Kevés jóakaróm szerint újabban, ha többé nem is vakmerően, de növekvő kíváncsisággal lézengek a gyarló banalitások és törvénytelenségek világában, mely a legtöbb esetben túlságosan könnyen ragasztja lázas homlokodra a téboly bélyegét.
Bár a legjobb elzárkózni a tolakodó emberek elől.
              *
Petra éjjel megszokta, hogy egyedül aludjék, összezsugorodva. S habár csak fél éjszakát töltött velem, mégis szokatlanul éberen élte, éli meg a kételyekkel teli, bizonytalan folytatást, mintegy újabb rajtaütéstől tartva (pedig azóta egyszál-magában fekszik és kel), az érzéki öngerjesztés pillanataiban hiába keresi a korábban érzett gyönyört, nem tud feloldódni többé, mint ahogyan ma reggel is idegesen ugrott ki az ágyból, s összehúzott szemekkel keresett valamit a konyhaszekrény oldalára rajzszegezett falinaptáron. A megszokott piros betűs ünnepnapok sem engesztelték ki egyelőre; minek megjátszani a vidámat. Megfogadta magában, hogy ha kerülne is újabb alkalmi partnere, nem fogja megjátszani a kielégített vigyorú bestiát; az átlátszó hízelkedés már régóta ingerültséget váltott ki belőle, a férfiak idétlen élcelődéseire különben eddig sem reagált.
Ilyennek szeretném látni Petrát(?) – a Ma-, vagy legalább Újjá-születettet. Könnyebb kosztümös kalandfilmek hőseinek szerepébe képzelnem magam. Mire vihettem volna vajon hibátlan fogsorommal, sportos alakommal, ragyogó reflexeimmel, ha mondjuk, néhány évszázaddal korábban születek?...
Ahogy visszaemlékszem rá: mikor a líceum udvarán nem is egyszer alaposan helyben hagytak, megtöröltem kézfejemmel vérző számat, s a másik percben már kihívó, büszke derűvel fordultam szembe a magányos áldozatukat minden együttérzés nélkül (le)kezelő, kis, sunyi banditák ellenszenves gőggel bekent pofájával.
„Mi az! Nincs merszed ennek a gengszternek a provinciális képébe köpni?! Ha bevallanád, hogy nincs elég vér a pucádban, még ez a semmi-húsú kis éjjeli pillangó is megvetést érzene irántad!”... Valamikor így gondolkoztam.
...Egy bárpultnál álltam, remegő térddel. A gunyorosan kihívó hang még jobban fölingerelt. („Buzi alak! Ettől tartottam én az előbb? Kész röhej!” – hékliztem magam.) Az ütések elbizonytalanodtak, mind puhábbak voltak, én viszont mind jobban szorítottam ellenfelem kövér nyakát, körmeimet is belevájva, mint egy szendvicses masszába. Aztán a biztos győzelem előtt a kezem hirtelen elernyedt, mintha a benne felgyülemlett erőt felsőbb parancsra megbénította volna valami. Sajnálatot éreztem, és megbánást. A fogaim közt kesernyés nyál gyűlt, mint egy köpés.
A nagyvonalú kíméletnek vagy kíméletlenségnek ezt a belső fénytörését nem könnyű felfedezni az ember arcán. Petrának, úgy látszik, elég volt az a néhány kritikus perc, hogy fölismerje bennem a rokonszenves áldozatot.
A túlélőt is?... Ezt eldönteni egyelőre egy kicsit nekem is sok.  

A t.-i állatkert mint látvány. (Zaklatott gyermekkorod üzen?) Ezekhez – a fogva tartott vadakhoz – képest, emberi arcot képzelni a rács mögé kétségtelenül kellemetlen látvány. Közérzetem korántsem kielégítő... Úgy bánni az emberi lénnyel, mintha nem volna beszámítható!
Még egyszer – a visszajátszhatatlan. (A kronológia különben is kimúlott; a klasszikus regény agóniájához-haldoklásához fogható valami történik, de ha konvencionális értelemben történés sincs már?! – packázik, velem is; számtalan tünet tanúskodik erről, mióta már. Holott a régi szép templomokat, oltárképeket, kastélyablakokat, kőcirádákat meg -hidakat kellene memorizálni, a gótikát, a reneszánszot, ami mind fakóbban jelenik meg a retinán.)
A télvégi hulla... Le se fényképeztem!
A cékla ízű verejték.
A megfeketedett bőr.
A minden démonit kizáró, korai lárvanyomok.
Higgyük, a hosszúkás, úszó leveleket utánzó örvényférgek emlékezete még ennyire sem szabatos.
Csak egyensúly és arányvesztés. Utálkozás. Közöny.
Hiányzik egy kis széllökés, huzat. Kint is fülledt, nyomasztó csend van.
Szélcsend.
(Nevetve mesélte – mármint Petra –, hogy elaludt az „árnyékszéken”... Már maga ez a régi – a színes csempékkel körülfogott, fénylő angolvécé-kagylóhoz nem illő, elvont – kifejezés is meghitté tette az őszinte vallomást.)

Sokan várták, hogy az Angyal végre elsuhanjon, bár az új évben, a fejük felett. Az pedig, ha igaz, csak nézte a zűrzavart, hogy az embercsorda az Adriától Mezopotámiáig mennyi bűnbe gázol – s míg fortélyától felforr tó és tenger vize magától, megváltásra hiába vár.
Olykor már nem is akartam elaludni, csak színleltem az alvást; mint egykor a gyermek a délutánra elsötétített szobában, midőn a párnája alatt dugdosott kedvenc olvasmányait lapozgatta titkon a sötétben. Azt tudta, mi a hallgatás, de nem tudta, mi a halál. A halottak megszólaltak neki mégis. Hasonlóképpen a befüggönyözött szobához, fagyveszélyes tavaszkor fekete kátránypapírral letakarva áll kint a kaptár; s a fiú, aki kintről még aludni látszott, mint a csupasz akácok alatt a kaptárok sora... bentről, ahogy fülét a szürke fára nyomta, valami különös mozgást hallott, valami gyöngéd, sűrű, izgatott, rejtelmes zümmögést. „Akárha bennem szólna – s gondolatban akkor már sejtette, hogy kaptárok vagyunk és zümmögnek bennünk a holtak s az emlékek...*
Ha szobádban ülsz, Petra, vagy a víz parti szomorúfüzek alatt haladsz, ha a réti tocsogókban sárgán virít majd a gólyahír, és csordultig telsz hallgatással, meglásd, megszólalnak a te halottaid is. A te kaptárodban is hallatszani fog a rejtelmes zümmögés.


IV. (Elég, hogy élsz)

Egyre nagyobb erőfeszítés áttörni a nagy, nyirkos ürességet. Ahol elhaladok, bontják a régi házfalakat és a kerítést.
Őseim, egy-két kereskedőt, jegyzőt kiéve, várvédők, diplomaták, huszártisztek, voltak, mi több: volt köztük vértanú tábornok is. Nem nehéz elképzelni, hogyan tülekedtek a csatatereken.
„Te nem vagy beszámítható!” – mondaná keblemre való (értsd: melegszívű) fivérem. Aki, sajnos, a rideg kórházi ágyon túl van az agónián. Önállósulási kísérletei 1990 után kudarcba fulladtak. Lévén gyógyszerész, mindent patikamérlegre tett. Hiába. („A sorscsapások mindenütt – mondaná imára kulcsolt kézzel anyám. – Az ország, a nemzet után a családon a sor...”)
Fivéremnek külön gépre kapcsolták rá az agyát – ezek szerint végre(!) önállósult; habár ezt a lehetőséget nem önszántából választotta... Már ki se tudok magyarázkodni előtte, hogy: Nyugi, öregfiú, nem keveredtem semmilyen kravallba, pláne mocsokba! A Veszély, Damoklész kardja a fejem fölött legfeljebb annyit jelent, hogy valahol nyilvántartanak engem is – nem a telefonomat, a postacímemet... A kalasnyikovot biztosan kezelő, belevaló fiúk. Hátha nem is igazi maffiózók?... Gondoltam, írok nekik pár sort, hogy hagyjanak fel az üzengetéssel, hisz minden próbálkozásuk hiábavaló; nem kötöttem velük szerződést... De aztán meggondoltam magam. Reggel józanabb az ember, világosabbak a gondolatai.
Időnként felzúdul a lakónegyed, többnyire holmi piszkos ügy – közösségi izgatás – miatt. Részeg alakok fognak körül, a mellüket verik, és rázzák az öklüket. Volt úgy, hogy nem úszhattam meg dulakodás nélkül.
„Süssétek meg az országotokat!” – vetem oda, látszólag lezserül, a közönséges provokátoroknak. Bánom is én, pofázzatok az államosított házatok, vagy az elrekvirált földetek miatt, amelyikbe apátok, nagyapátok belevágta volt az ekéjét; csak ne az én húsomba készüljetek belevágni a bicskátokat! Gőzfejű surmók, sunyi parasztok, megérdemelnétek, hogy valaki úgy istenigazából megtáncoltasson benneteket!...
Az a suhanc is, aki ott fetreng a sárgás latyakban, ruhája, képe csupa sár, az orrából folyik a vér, s nyögdécselve a terroristákat emlegeti. (A múltkor több ajtón is dörömbölt, felkapott egy követ, hogy beverje az emeleti ablakot, mert állítólag onnan jött a kornyikálás. A székely himnuszt bömbölte valaki.)
Úgy látszik, most emberére akadt.
„A terrorista is áldozat... Lám, a tömeghisztéria is ezt igazolja.” Megpróbálok szépíteni, hazudni Petrának. „Gondold végig: valaki egy olyan erővel kötött halálos szövetséget, amilyennel mi, közönséges filiszter sorsú halandók nem találkoztunk, s nem is tudnánk soha szót érteni vele...”
Az én oroszországi Tüneményem is a sajátmaga emelte fanatizmus korlátjainak volt az áldozata; s mint ilyen: legyőzhetetlen.
Közben a pórul járt hazafi lógó orral megy be a házba, még köpi a vért.
„Jól van, Erzsi, Bekísérem a gyermeket, hogy ne bántsák” – hallom a magyar szót a hátam mögül, a másik tömbházból... „1:1; egyelőre döntetlen. Ez még nem eredmény!” – hallom a nálam is pechesebb Mátyás Öcsi vicces üzenetét a másvilágról.
Nyoma sincs dulakodásnak.     
              *
A városba érkezettek feldúlt arcát fürkészve hasztalan kerestem a honfoglalók megszállottan csillogó tekintetét. Csak a romlott hal szaga, az udvarokban még fonnyadt kerti gaz. A nyúlós fényben kicsípett újgazdagok bankettre sietnek nevetgélve, fintorogva. A szemetes járdaszélen fekete fejkendős asszony olcsó szobrocskákat, giccses nippfigurákat árul. Mikor csak mocsok vall arról, ami a tiéd volt, a sétány végén mit kezdesz a rozetták ragyogásával, a barokkal?...
A nyári színház előtt haladtunk el Petrával (ez már a sokadik viszontlátás), akinek az apai tiltás jut eszébe váratlanul. Ilyen szontyoli képűnek még nem láttam.
„Nincs színházba járás” – mondta; akkor még együtt volt a család. Lemaradtam mellőle, s egy meglett férfi, nem is suhanc – emlékszem, itt történt valahol, a sarok közelében – megragadta a csuklómat, talán mókásan. Én persze abban a pillanatban elkaptam a karomat, és kiszabadítottam kezemet csontos ujjai közül. Apuska ránk nézett, ennyi elég volt... Az idegen bocsánatkérő gesztussal hátrálni kezdett. Motyogó hangja alázatos volt, bár arcán a zavart pírba egy kis kópéság is vegyült... Egy ennyi elég volt, hogy évekig nem fogadhattam senki barátot, apuska szerint a „züllött társaságot”. Volt úgy, szobafogságra ítélt. Ott álltam a hatalmas szoba közepén a csillár alatt, először fel se fogtam, miért vagyok bezárva. Ordítottam, ráztam a kilincset, de a házban csönd volt; anyám elmenekült otthonról, hogy ne lásson, ne halljon semmit... A körömlakk, a krémek sokáig a női cicomázás, a hiúság bűnös bizonyítékainak számítottak otthon. Mindez több gyötrődést okozott nekem, mint az iskolapadban megkísértő kétely – reggelente én indultam el hazulról utolsónak –, hogy biztosan eloltottam-e a gázt, vagy jól bezártam-e az ajtót?... Képzelheted: valahol egy-bugyorba zárva éreztem magam a legjobb hangú osztálytársnőmmel, akinek a szülei szektásak voltak, és nem mehetett zenefőiskolára, hogy énekesnő legyen és színpadon szerepeljen.”  
Azzal próbáltam vigasztalni Petrát, hogy én a saját hülyeségemnek köszönhetem, hogy semmire se vittem. Zavaros ürügyeket kerestem, hogy ne kelljen folytatnom a tanulmányaimat. El akartam némítani magamban a jó tanulót, aki a szülői ösztönzéssel dacolva fellázadt az ellen, hogy a számára kijelölt pályán mestereinek a biztatására várjon... meg versenyvizsgára.
Éjszakánkét most zihálva forgolódom, képtelen vagyok derűs belenyugvással fogadni a feltartóztathatatlant. Nem voltak elképzeléseim – mindegy, hogy Bécs felé, vagy kelet felé indultam portyára –, csak hiányérzetem ösztökélt. Hogy el innen!... Hahó, rohanó pej („reme roma!”), kifeküdni a szűzi hóra, várni jóra – mindegy első, vagy végső óra. Frankok, gótok, hunok, gepidák földjén csak hazugság-hernyón hizlalt látomások kísértettek: szkizo-trének hátán obsitos legények, kiket szoldateszka s az orosz hadifogságban oligofrén menyecskék apolgattak. A szétszedett, ezer évig széle-hosszát pusztító országban, a tiltott gyászban leépülve nem telik új légióra. A révületből nem lesz új rege.
Billenő világdeszkán balkáni koszban fekszel, örök vesztes; két térded összekoccan.
„Lazíts” – mondja Petra a sokadik éjszaka után.
Lazíts, ha tudsz. De nem enged a pillanat. Gondolatban még kupán vág egy-egy sajgó idézet. Mintha néma zene szólna, s gyűlnek ráncaid, miden rejtett érdemet elorozva.
Pedig kár lemondani a boldogságnak legalább a reményéről. Mit szólnál, gyomrozom magam, egy újabb helyváltoztatáshoz?... (Egyedül attól tartok, ki ne derüljön, hogy mindenütt csak rögeszmék, és rég halott morál.) Nemsokára illúziótlan életkorba lépek; tegnapi sóvárgásom még nagyra növesztett – egy elveszett könyv, egy haldokló arc is belefért... Van még valami, ami rejtve van (fáradtság, gyámoltalanság?) – amit csak az Isten láthat!
Kevélyen, három színben tekeredő girlandok alatt a rezes képű fúvószenekar. Harsogó május.
Villámaival üzen messziről a kénköves nagyidő. Az égbolt varjúszárnyak boszorkányseprű-rajzásával kérkedik.
– A nyomasztó „bufet”-légkörben nyilvánvalóvá válik az ember előtt – az olcsó bor kilöttyent a pohárból, amint Petra felé fordulva, tetten értem sajnálkozó pillantását –, hogy mielőbb szakítania kell morbid környezetével. (És most nem az ósdi szertartásokra és az édes likőrreceptekre gondolok, amelyek ellen a naiv „locsoló fiú” már iskoláskorban lázadozott a családban!)
Mint aki maga is bűzlik már az újgazdagokra a keserűség mérgét fújó szegényeknek a szagától s az igazságától – mégsem ítéltem el senkit, aki nem akart éhen dögleni, még ha koldulásból tartotta is fenn magát... Amit azzal a vénemberrel műveltek, sok volt. Már nem igényelt semmit, szinte eszméletlenül tűrte a koldusnak kijáró bánásmódot. Csak a kutyájának volt szemrehányó a tekintete; talán megérezte a veszélyt.
Valamikor tisztviselő volt. (Anyám még „tisztességes úriember” korából ismerte: megbízható bútordarab valamelyik kisipari szövetkezetben; ott érte a gyors leépítés.) A megaláztatást méltósággal elviselő egykedvű, merev tartásában nem volt semmi Don Quijote-i. Mellékes, hogyan került a kezük közé, s miért történt az egész. A lába is úgy mozgott jobbra-balra, mint két merev pálca. Az alantas munkaviszony feltétetlen engedelmességre, számtalan kompromisszumra nevelheti az embert; arra viszont már nem, hogy valaki úgy haljon meg, ahogy ő.
Tarkóján a néhány szál haj, mint naptól kiégett fehér fű a prérin, fel-felágaskodott a huzattól. De ő maga csak hajlott csontváz; üres térben vonagló, formáját kereső massza. Tekintetébe néztem: oly kifejezéstelen volt, kocsonyás, undorító, hogy szégyenkezve sütöttem le a szemem. A rühes kutya azonban, bár rúgták s gúnyolták eleget, megbabonázva csak a gazdáját látta, nem tágított mellőle, foltos felöltőjének kirojtosodott szegélyét nyalogatta. Egy sértődékeny, sántító alak kezdettől fogva beteges elfogultsággal kerülgette az aggastyánt. „Mért nem maradtál a jó meleg szobácskádban és olvasgattad volna a Bibliát?” – kérdezte a koldustól, s heherészve, mintegy kedveskedve fordult a rumot nyakaló ifjú titánok felé. Leste a hatást. A kutya morgott, rávicsorgott a szögletes fejű, furán bicegő alakra. (Később sikerült kiderítenem kilétét: Barna Simion úr, jelenleg munkanélküli, volt szekurista.) A kínos csendben – a brancs csak később, miután lerészegedett, szánta el magát a szerencsétlen akcióra – a vénség, hogy, hogy nem, a söntéspultnál könyökölő s vele csúfot űző alakra emelte vizenyős tekintetét, a szögletes, kocka alakú fej közepébe. Az izgága ember (azóta már tudjuk a nevét: Barna úr) ettől mintha megriadt volna, előbb bosszúsan, idegesen forgolódott, mint aki híveket akar toborozni magának, heves gesztikulálással körbejárta a poharazgató társaság asztalát, mintegy a fiataloktól várva a segítséget; aztán a kutyát óvatosan kikerülve a vele ujjat húzó vénséghez lépett, s a szék hátát megragadva, előbb hármat, négyet koppantott, majd rugdosni kezdte a szék lábát. „Mért néz rám olyan provokatív módon?!” – kiáltotta méltatlankodva, román nyelven.
Bár az öreg koldus meg se moccant, a kitartóan bámuló értelmetlen tekintet mocorgást váltott ki másokból is, az asztalnál ülők előbb rászóltak (ugyancsak az állam nyelvén), hogy: „Na, elég volt, vénember!” (Moşule!); a második figyelmeztetés már cseppet sem volt nyájas. „Ugye, mondtam, hogy közönséges provokátor? Ki ne ismerné!” – fortyogott fojtott dühvel a kockafejű; mire az egyik bőrdzsekis ifjú (arca tele volt gennyes pattanásokkal) morogva állt föl, és a vénember fülébe hajolva ordította: „Tata, ugye nem vagy süket?!...” Az aggastyán kapkodva szívta be a levegőt, krákogott, s ahogy előrehajolt, a zsíros kalapja leesett a fejéről. A hűséges ebnek több se kellett, sunyin beleharapott a bőrdzsekis bokájába. A fiú felszisszent, a roskatag vénség közben felállt – nem várta meg, hogy elzavarják –, és jámbor, csoszogó alázattal megindult a kijárat felé. Talán, ha nem jut eszébe a földön heverő kalap, és nem fordul vissza... De a pórul járt pattanásos képű, aki a rühes dögöt vette üldözőbe – viszonzásként a harapásért – elakasztotta.
A többi pillanatok alatt, szinte némán zajlott le. Az aggastyán magasba emelte koldusbotját, hogy lesújtson. A galeri tagjai habozás nélkül rávetették magukat, mint a haramiák. A bot kiesett a kezéből, két tenyere közé fogta reszkető remete-fejét, s hajladozva, ingatag fatörzsként az eszméletvesztésig hangtalanul tűrt mindent... S mi, akik kívülállóként láttuk, halkan szipogva, Júdás-könnyeket hullattunk gyáván.
Amikor a rozoga hátas székre zuhanva kimúlt, piros foltok ütöttek ki a Petra homlokán.
Rothadó szerveidben láthatatlanul gyűl a félelem. Hogy merjen itt az ember emberben bízni? Nem csak puskacsövön csap ki a gyűlölet sárga lángja. Beszűkülő szempár: célba találja patinás lelkedet. A képzőidet, a neveden az ékezetet. El lehet képzelni nehezebbet, minthogy tiéd ez az istensújtott táj?!

(folytatjuk) 




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében