Eurüdiké magán hordhatja a lényeget, a poézis lényegét. Nem is kell erről feltétlen tudnia. Orpheusz rá akar pillantani. Választania szükséges a poézis lényege és Eurüdiké között, majd ezek után aktualizálódhatnak újra meg újra. Ez a mítoszújraírás ismétlődése. De mi történik, ha Eurüdiké tudja, hogy a lényegnek, a poézis vagy bármiféle létrehozás lényegének hordozója? És mit tesz, ha ezt a lényeget formába akarja önteni? Akkor kerüli, hogy megláthassa őt Orpheusz, hogy igazán láthassa? Eurüdiké ez esetben maga próbál formálni, vésni, faragni? De nem valami fémes szerszámmal, nem, finomabbal. Csak gondolatban érint egy márványtömböt. A márványalak szívét sem felejti. Vagy szénceruzával rajzol? A ceruzával egyre nehezebb lesz felvinnie anyagot, egyre jobban a papír fölé kell hajolnia. A ceruzával rajzolás brutalitásáról le is mond Daniel Ludensi, a gondolatrajzoló Eurüdiké. A tömböt ismét életre kell kelteni, formálni, formálni, formálni. A formálás, simítás során márvány hull. Olyasmi fátylat képezhet, amelyen üggyel-bajjal lehet átlátni? Ha így van, akkor hozzá lehet úgy férni a szívhez, hogy a gondolatszövetek roncsolása sem észlelhető, még az elevenítőnek sem, aki a fehér szívet, nem, nem feketét, életre szorítja.
A ceruzát nem képes már tartani Ludensi, hiszen az nehéz. A márványtömbön könnyedén siklik a kéz (vagy a vékony gondolatpapír) s viszi le a márványhószerű réteget. Az el-nem-bírható ceruza még egy darabig kesztyűvel megtartható volt. A kéz és a ceruza közé került ekkor egy réteg, amely akadálynak is minősülhet a közvetítés során, de ez az akadály sokkal inkább segítőnek mutatkozik. A rajzolás során, a szén anyagát felvíve, a papír anyagába belépve a ceruza anyagából, a szénből el is veszik. Az elveszett, mintegy fölös anyagként meghatározható szén úgy hullik, mint a márványhó. Ám ez az anyag sötét, talán fekete. És ez nem gondolatanyag, de lehetne az. A gondolatrajzolást is folytathatná Ludensi, s ezt is teszi. A gondolatrajzolás és a gondolatsimítás azonossá válik.
Márványszerűséget nemcsak a gyakorlott gondolatrajzoló lát, nem, hanem a felhőket márványnak látó és a felhőkbe lábat akasztó is. Ők milyenek? Egyrészt a felhőket könnyűnek vélők, másrészt az azokra támaszkodók. A felhők ellenben elkezdhetnek bomlani. Önnön megszűnésükhöz vezet ez? Úgy írnak egy újabb lapra, hogy önmagukat engedik el/le. Hasonlatosan, mint a ceruza, írásban vesznek részt. Kérdéses, hogy keletkezik-e melléktermék. Mindazonáltal egy teremtési folyamat szereplőivé is válnak a felhők, amelyekbe a lábat akasztó és amelyekre támaszkodó leesik. Félrerajzolt.
Ugyancsak átrajzolódnak Csokoládé-főnök gondolatai. Valójában az oly könynyedén alakítható teste is. Itt sincs mégsem szó vésésről, hanem Tejtündér magyarázatán végigmenve, sokkal inkább egymásra találásról. Ez lehetne a tökéletes találkozás. Csokoládéfőnök beleolvad Kiflibálna testébe, együtt megteremtve a szöveg alapján a kettejük egyik legjobbnak vélhető variációját. De nem feltétlen ez az egyedüli variáció. Mielőtt Csokoládéfőnök beleolvadt volna Kiflibálna testébe, ez utóbbi megfürdött. Jóllehet tejben, megpróbálta lemosni addigi jegyeit. Ezek szerint volt(/ak) már előző találkozás(/ok). Le akarta mosni jegyeit, hogy felvehessen újakat is? A jegyek eltávolítása ebben a fürdéstípusban nem valósulhatott meg egészen.
A nővérnek sem sikerült soha megtisztítani Ludensit, megfosztani jegyeitől. Nem sikerült a megelőző lehetséges érintéseket lemosni, a találkozások során felvett jegyeket eltávolítani. Valójában a nővér és Ludensi esetében nem lehet találkozásról beszélni, csak fürdésről. Ludensi óvja a gondolatrajzok s a gondolatszobrok készítésének folyamatát a nővér közbelépésétől, a nővér által okozott hiátusoktól. Daniel Ludensi kimenti, partra húzza gondolatdarabjait.
(Jancsó Noémi — Maurice Blanchot — Mircea Cărtărescu — Jean Cocteau — Nemes Nagy Ágnes)
