A 18. századi Magyarországon többször újrakiadták Anicius Manlius Severinus Boethius De consolatione Philosophiae című művét, mint magyar nyelvterületen bármikor azelőtt vagy azóta. A tanulmány a Boethius-mű hirtelen népszerűség-növekedésének okait vizsgálja, olvasmánytörténeti módszerekkel.
A kor minden társadalmi sajátosságát tekintetbe véve megállapítható, hogy szinte elkerülhetetlen volt éppen a De consolatione Philosophiae népszerűvé válása. A politikai, vallási viták kereszttüzében megfáradt olvasó igényelte az erkölcsről tisztán, ugyanakkor líraian értekező filozófus művét, a bebörtönzött Boethiusét, aki számára az írás, avagy a filozófia vigasztalása élete utolsó hónapjainak létszükségletté növekvő tevékenysége volt. A De consolatione Philosophiae egy köztes térben, élet-halál között, börtönfalak között íródik, az idő sürget, a körülmények mostohák, a szerző számára pedig ekkor, az élénk haláltudat lélekállapotában nélkülözhetetlen fontosságú választ találnia erre a – teljes mélységében csak a halál előtt mutatkozó – kérdésre: mi az élet értelme? A halálraítéltség tudatában újraértékelve mindent, ami a börtönévek előtt történt, a lét értelmére vonatkozó kérdések megválaszolása rendkívül fontos, elsősorban lélektani okokból. Boethius nem pogány istenekben, nem az akkoriban egyre befolyásosabb római katolikus egyház Szentháromságában, nem az egyelőre még politeizmusba burkolt őskereszténységre olyannyira jellemző szent-imádásban keres menekvést, nem is a teljes hitetlenségben, hanem a bölcsesség szeretetében, a nővé vált Filozófia racionális, pogányul mitikus és keresztényül misztikus szavaiban keres vigasztalást. A De consolatione Philosophiae kevert műfajú alkotás, egyszersmind próza és líra, bölcselet és szépirodalom, ugyanakkor szókratészi módszerekkel felépített párbeszéd, amelyet a szerző éppen Platón hatására használ. Ugyancsak Platón gondolatai késztették évtizedekkel a De consolatione Philosophiae megírása előtt a fiatal Boethiust arra, hogy politikai funkciót is vállaljon, fordítói, írói, bölcselői munkája mellett. A platóni utópia, avagy a bölcsek által irányított állam eszméje követőre akadt Boethiusban, aki – fordítómunkája révén – mély tiszteletét fejezte ki Arisztotelész iránt is. A börtönévekben pedig Boethius neoplatonikus eszméi mellé sztoicizmus társult. Valószínű, hogy az analógiakeresés révén fedezte fel magának a sztoikus bölcseletben rejlő bölcsességet. Hiszen Boethiusnak is szüksége lehetett történelmi analógiákra, arra, hogy az övéhez hasonló helyzeteket idézzen fel magában. Kézenfekvő volt tehát, hogy Néró kortársait, az öngyilkosságra kényszerülő szabadszellemű bölcselőket, közülük is leginkább a sztoikus Senecát engedte hatni magára, hiszen Seneca teremtette meg azt a műfajt, a consolatio-t, melynek révén Boethius a legpontosabban kifejezhette börtönbéli lelkiállapotát. Seneca, a consolatio műfajának első alkalmazója, Seneca, aki értett a szép halál művészetéhez – Agamemnon című művében bírálja is mindazokat, akik nem képesek megvetni azt az életet, amit a zsarnokság kizsigerelt: „O quam miserum est nescire mori!”1 –, a sztoikus Seneca volt sok más halálraítélt filozófus között az, akiben Boethius megfelelő hasonlóságot fedezhetett fel saját helyzetéhez viszonyítva. Az a tény, hogy a Consolatio két szereplője a Platón műveiből ismert szókratészi dialógus módszereivel élve kommunikálnak, voltaképpen utalás arra a Szókratészre, akit szintén halálra ítéltek, lévén, hogy más daimonokban hitt, más eszméket tisztelt, mint amit a város elvárt volna tőle.
„a... VI. század elején, az antik szellem még egy utolsót lobban Boethiusban (kb. 480-524), Theodorich szerencsétlen sorsú tanácsosában; börtönben írta meg sztoikus, tehát igazán római hangulatú allegóriáját, a Consolatio Philosophiae-t, amely az egész középkornak nyújtotta a bölcselet vigasztalását. Utána jöttek a barbár és hallgató századok.”2
Ám éppen Boethius az, akit – annak ellenére, hogy sztoikus hagvételű Consolatioja „igazi római allegória” – a római katolikus egyház első filozófusának tart. Erre természetesen van oka, sőt, egynél több oka van rá. Boethiusra ugyanis, a hamisítatlan római Boethius-ra, akinek szeme láttára esett szét a Római Birodalom és vele együtt az a kultúra, amely Boethius életében Európa minden más birodalmának kultúrájával szemben megfellebbezhetetlen prioritást élvezett, éppen Boethiusra és a hozzá hasonló műveltséggel, tapasztalattal és közéleti szereplésre való hajlandósággal rendelkező rómaiakra volt szüksége a barbár császárnak. Theodorichnak módjában állt leigázni a meggyengült Római Birodalmat. Ám ahhoz, hogy új kultúrával rendelkező új birodalmat hozhasson létre a réginek romjain, szüksége volt a rómaiak tapasztalatára. Barbár erőnek és ambíciónak kellett párosulnia római műveltséggel és tapasztalattal, ezt Theodorich felmérte és tanácsosává fogadta Boethiust. Ez idő tájt Boethius is felmérte, hogy kereszténynek kell lenni, engedni kell az ősök örökségéből ahhoz, hogy a római múltnak legalább egy töredékét át lehessen menteni a barbárok által meghatározott jövőbe. A dekadens római bölcselet metamorfózisa megtörtént: a rómaiak hite ebben a században vált a kereszténység fundamentumává.
Emellett a De consolatione Philosophiae nyelvhasználati sajátosságai, a szóhasználat és a mondatszerkesztés azt bizonyítják, hogy a szöveg középkori latin nyelven íródott. A metrumokat ugyan az antikvitás latin költészetéből fennmaradt versformákban írta meg, a mű hangulatát azonban főként a középkor elejére jellemző korhangulat határozza meg. Az, ahogyan Filozófia ember-álcát ölt, egészen különbözik a pogány istenek emberré, állattá vagy bármilyen más beszélni, gondolkozni képes, tehát antropomorf lénnyé válásától. Sokkal inkább hasonlít a szentek megelevenedéséhez, amely voltaképpen – az olümposzi istenségek megjelenési formáitól eltérően – nem alakváltozás, hanem a lélek körvonalazódása, fényből készült testetlen test, amelynek nincs megszámlálhatatlanul sok lehetséges megjelenési formája, hanem mindig csak egy, mindig ugyanaz. A szent nem téveszt meg, egy arca van, egy arcot mutat. A rómaiak isteneiről sohasem lehet tudni, hogy milyen alakot öltve jelennek meg.
Filozófiának egy arca van, egyetlen egy arc, a szentekhez hasonlóan. Gondolatai azonban egy sztoikus bölcselőéi, aki neoplatonikus is, de talán keresztény is egy kissé. Nem kérdéses, hogy Boethius egyszersmind keresztény és pogány3 filozófus, műve pedig reflexió és önreflexió a 6. században, amikor egymást kizáró világnézetek, vallások, kultúrák kerültek konfliktushelyzetbe és küzdöttek a területért, nem önmagáért a területért, hanem azért a létjogosultságért, ami a terület birtoklásával kijár a birtokosnak. Ugyanis a terület birtokosa irányítja – számára optimális esetben – mindazt, ami a területén található: embert és kultúrát, de alighanem azt is, amit ember nem érintett azelőtt. A De consolatione Philosophiae, mint a legsikerültebb irodalmi alkotások általában, nagyon kontextusfüggő, korhoz kötött alkotás, ugyanakkor bármelyik évszázadban aktuálisnak tekinthető. Mindenekelőtt a téma az, ami időtállóvá teszi a Boethius-művet.
A De consolatione Philosophiae különösen érdekelhette a 18. századi magyar olvasót, hiszen – a korabeli olvasók műveltségét, igényeit, az olvasók és a nyomdák anyagi lehetőségeit, illetve az egyházi, császári tiltott könyvek listáival összeférő olvasmányválasztási opciókat, mint meghatározó körülményeket, figyelembe véve – a fennmaradt adatok alapján népszerű volt, a 18. századi Magyarország egyik legnépszerűbb olvasmánya. Tanulmányom tehát arra keres választ, hogy miért éppen a 18. században érdekelte a magyar olvasót ennyire élénken a 6. századi boethius-i bölcselet, és miért éppen a 6. századi boethius-i bölcselet érdekelte a magyar olvasót ennyire élénken a 18. században.
Az első felmerülő kérdés a korabeli olvasó kilétére vonatkozik: a könyvvásárlók közül ki olvasott és mit, vagy ha nem olvasott, mi okból szerezte be a könyveket? A könyvvásárlók kategóriája – a teljes lakosság, de akár csak az értelmiségiek számát tekintve – a társadalomnak egészen szűk rétegét tette ki.4 Minden bizonnyal olvasott a nemesség. Habár Mályuszné Császár Edit tanulmányában idézi Kleberg székesfehérvári cenzor jelentését,5 amely szerint néhány művelt magyar főúri családtól eltekintve a nemesurak műveletlenek, vagyonukat pedig inkább költik mulatozásra, mint művelődésre. Ugyanerre a műveletlenségre és közönyre utal Vitkovics Mihály jogász egy cikke,6 amely hatni szeretne a korabeli magyar olvasókra; tulajdonképpen a kor minden gondolkodója sajnálattal vette tudomásul azoknak az embereknek a közönyét, akiknek lett volna pénzük ahhoz, hogy az irodalom terjesztéséhez hozzájáruljanak. Hermányi Dienes József anekdotái7 keserű humorral ecsetelik az emberi műveletlenség 18. századbéli, erdélyi megnyilvánulásait. Hermányi egyetlen társadalmi kategóriát sem kímél, kiírja a papot, bármilyen felekezetű, kiírja a parasztot, a nemesembert, kiír mindenkit, aki alaptalanul tetszeleg az értelmiségiség szerepében vagy akiben a műveletlenség gyanúja egyáltalán felmerült, márpedig majdnem mindenkiben felmerült a műveletlenség – alapos – gyanúja azokban az évtizedekben. Egyetlen társadalmi réteg létezik, a főuraké, amely ebből a szempontból kiírhatatlan. A nemességnek ez a rendkívül tehetős és lelkes része, az arisztokrácia divattá tette a könyvgyűjtést és az olvasás szenvedélyét, ezt bizonyítják a fennmaradt könyvtári címjegyzékek, katalógusok, magánlevelezések, valamint azok a mai könyvtárak, amelyek 18. századi könyvgyűjtők nevét viselik. Közülük Széchényi Ferenc és Teleki Sámuel a legismertebb.
Olvasott a diákság, elsősorban klasszikus auktorokat, de minden olyan művet, amely szerepelt a tananyagban vagy bizonyos okokból kifolyólag különösen népszerű volt. A legutóbbi, 1970-es Consolatio-fordítás utószavában említi meg Utassy Tibor, hogy a pécsi egyetemen kötelező tananyag volt a Consolatio8, tehát minden bizonnyal diákok is olvasták Boethius vigasztalását.
Olvastak a szabadelvű értelmiségiek és olvastak az egyház emberei. Az értelmiségieknek ez utóbbi két kategóriája teljesen különböző mentalitású könyveket vásárolt és olvasott, ez így természetes, hiszen a szabadelvűek számára az Index Librorum Prohibitorum9 nem jelentett sem lelkiismeretbéli, sem más jellegű gondot, sőt, semmit nem jelentett számukra. A katolikus klérus tagjai ugyanazt a könyvjegyzéket irányadónak tartották, nem olvastak tehát eretnek-irodalmat, és egyáltalán: semmi olyasmit, ami a fennálló rendet bármilyen szempontból is veszélyeztethetné. A protestáns papok olvasmányai között éppen ezek a tiltott könyvek szerepeltek, a katolikus klérus által rossz szemmel nézett Voltaire például imponált ezeknek az olvasóknak. Az erős katolikus propaganda váltotta ki belőlük a lázadás szellemét, így a protestáns papok és a szabadelvű értelmiségiek – habár egészen különböző premisszákból indultak ki ahhoz, hogy azonos következtetésekre jussanak ízlés dolgában – olvasmányairól fennmaradt katalógusokben feltüntetett könyvcímek között gyakran hasonlóság fedezhető fel. Ebben a hasonlóságban fontos szerepet játszik a kordivat is, természetesen. Az egyházi és világi értelmiségiek, ízlésük és mentalitásuk különbözőségének ellenére mégis azonos előszeretettel olvasták Boethius Consolatioját.
Ennek a népszerűségnek egyik legkézenfekvőbb oka az lehetett, hogy éppen a 18. században készült el az első magyar fordítás, Orczy Lőrincz támogatásával, aki maga is lefordított néhány metrumot a Consolatioból. Illei János, jezsuita szerzetes és tanár vállalkozott a fordítómunkára, 1766-ban jelent meg a Consolatio magyar fordításban. Illeit az motiválhatta, hogy a mű latin eredetije még a magyar fordítás megjelenése előtt nagy példányszámban kelt el. A Consolatiot – néhány évtized alatt – hatszor adták ki latinul, kétszer magyar fordításban. Aztán, mihelyt a lakosságnak sikerült beletörődnie abba, hogy az osztrák fennhatóság miatt a közélet átalakulásokon megy keresztül, és némileg megvigasztalódott a Consolatioban és más művekben megfogalmazódó, számára elfogadható bölcseletek hatására, a reformkorig újból feledésbe merült Boethius műve.
Egy könyv népszerűsége ötszáz és kétezer közötti eladott példányszámot jelentett, ami a korabeli könyvnyomtatási és reklámozási lehetőségeket tekintetbe véve10 valóban említésre méltó siker. Legnagyobb példányszámban a kalendáriumok és az imádságos könyvek keltek el, valamint néhány moralizáló eredeti mű vagy fordítás. Az olvasó igényelte a tanító jellegű irodalmat, igényelte, mert a felvilágosult költők, írók, mindazok, akik hatással lehettek rá, azt hangoztatták, hogy az irodalmi mű, ha csupán szórakoztat, értelmetlen és szépnek sem mondható. „Én kicsinységemtől fogva versolvasásba gyönyörködtem, és ámbár külföldi nyelveken nem értek, és azoknak poétáit nem olvashatom, mégis dicsekedhetem azzal, hogy jó magyar íróink munkáiból ki tudtam tanulni, miben álljon a versezet lelke. (...) De bezzeg mi ám a fő cél?... Akármicsoda tarka névvel bérmálják is el az urak versezeteiket, csak az annak a lelke, hogy eleven színű és szép hangzatú erkölcs legyen benne és tessen a léleknek. Mert hiszen az írás arra való, hogy azáltal az emberek egymást még jobban tanítsák, mint a beszéddel is. Az írók között pedig a poéták tulajdonítanak magoknak elsőséget, ők legyenek hát a legelső tanítók... Amely versezetnek nem az erkölcs a főcélja, nincsen annak lelke, akármilyen szépnek tessék is különben.”11 Alszeghy Zsolt egy debreceni olvasó, Füsüs Ilona magánleveléből idéz tanulmányában. Releváns ez a levélrészlet, mert pontos képet nyújt a korízlésről, arról, hogy milyen elvárásai voltak egy átlagolvasónak egy irodalmi művel szemben. Nem meglepő, hogy a 18. század legnépszerűbb könyvei olyan művek, mint Aesopus fabulái (ezeket háromszor adták ki ebben a században), Cato erkölcsi versei (hárman is vállalkoztak a versek lefordítására), és természetesen a De consolatione Philosophiae.12 Mindhárom mű megfelel a felvilágosodás korára jellemző hasznosságelvnek, mindhárom moralizál és oktat.
A korabeli irodalmi ízlés alakulásáért nem csupán a könyvet nyomtatók és a nyomtatott könyvek voltak felelősek, hanem ugyanolyan mértékben a folyóiratok, hírlapok vagy akár a faluról falura vándorló fűzfapoéták is. A 18. században jelentek meg az első hírlapok, folyóiratok, a nép- és nyelvművelés kettős céljával. Mivel pedig a császár határozottan ellenezte azt, hogy a parasztok újságot olvassanak vagy iskolába járassák a gyerekeiket, jakobinus felvilágosultak összefogására volt szükség ahhoz, hogy a parasztot mint potenciális olvasót de facto olvasóvá változtassák.
Jegyzetek
1Seneca, Lucius Annaeus: Agamemnon, http://www.thelatinlibrary.com/sen/sen.agamemnon.shtml, 610. sor, utolsó letöltés időpontja: 2008 május 13.
2Szerb Antal: A világirodalom története, Budapest, Révai, 1941, I. kötet, 133. o.
3pogány, a paganus, avagy „vidéki” szóból eredő megnevezést használom, mert ez fejezi ki a legpontosabban azt a kettősséget, amely Boethius korát jellemezte: egyrészt terjedőben volt a kereszténység, másrészt az elmaradott falvak lakói továbbra is a római isteneknek áldoztak
4„Már sokkal ezelőtt, de még mai napig is, ez a két országos panasza íróinknak: Nincsenek magyar olvasók! Nincsenek magyar könyv-vevők! Minek és kinek írjunk? (...) Hát a magyar nemesség, papság, de a polgárság is, édes honjuknak dolgos hív méhei nem teszik-e nagy számát a magyar olvasó publikumnak? Úgy vagyon; de mi sokan ezek közül nem szerzik meg magoknak vagy gyermekeiknek a magyar könyvet! Mi sokan nem is olvasnak! – Ezt is könnyű volna ugyan elhinni; de ha az egész nemzetet országosan vesszük, bizonyára elegendő magyar olvasó publikumra találhatunk. Elegendőre, mondom, minthogy a magyar írók nem követelnek tíz-, húszezer olvasót. Elég nekik kétezer; elég egyezer, ha ez sincs, elég ötszáz. Ennyi pedig kitelik Magyarországbúl, sőt több is; csak alkalmatosság nyújtassék a magyar könyveket megszerzésre.” VITKOVICS Mihály (VIDÉNYI): A magyar könyvek terjesztésérűl, MATOLCSY Ildikó, SEBESTYÉN Lajos, SZALAY Károly szerk.: Tudományos gyűjtemény (1817-1841), I. kötet, Magvető Kiadó, Budapest, 1985, 180.
5Mályuszné Császár Edit: Megbíráltak és bírálók, Gondolat Kiadó, 1985, 15.
6Vitkovics mihály (Vidényi): A magyar könyvek terjesztésérűl, Matolcsy Ildikó, Sebestyén Lajos, Szalay Károly szerk.: Tudományos gyűjtemény (1817-1841), I. kötet, Magvető Kiadó, Budapest, 1985
7Hermányi Dienes József: Nagyenyedi Demokritus, Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1970
8Utassy Tibor: Utószó, In: Boethius, Anicius Manlius Severinus: A filozófia vigasztalása, Magyar Helikon, 1970, 167.
9Benedictus XIV. Papa: Index librorum prohibitorum sanctissimi domini nostri Benedicti XIV. pontifici maximi jussu recognitus, atque editus, Ex Typographia Rev. Camerae Apolstolicae cum summi pontificis privilegio, Róma, 1764
10„Mely nehéz a mi hazánkban csak egynehány levélből álló könyvecskét is kinyomattatni, nyilván vagyon az: mert a könyvnyomtatónak tapasztalt kára forog benne: mert akik szeretnék a könyveket, azok pénztelenek, akiknek pedig tehetségek vagyon, azok többnyire egyébre fordítják, s így, ha mit nyomtatna a könyvnyomtató, a pénze beleveszne, hanem ha valaki egészen veszi a munkát magához.” Alszeghy Zsolt: A könyv és olvasója, In: WELLMANN Imre szerk: Barokk és felvilágosodás, Magyar Történelmi Társulat, Budapest., Alszeghy idéz Bod Péter írja egyik munkájának ajánlásából. 489.
11Alszeghy Zsolt: A könyv és olvasója, Wellmann Imre szerk: Barokk és felvilágosodás, Magyar Történelmi Társulat, Budapest., 485.
12Beöthy Zsolt: A XVIII. századi szépirodalom, In: BEÖTHY Zsolt: Magyar irodalomtörténet, Az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai R. Társulat Kiadása, 1896, 465.
