"Aki nem győzött, máris vesztett"
Kereső  »
XXI. ÉVFOLYAM 2010. 19. (561.) SZÁM — OKTÓBER 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
PÉCSI GYÖRGYI
Izgalmas közöny
Márkus Béla
A poén derűje és bánata – Engedelmével –
Matei Vişniec
Versei
Karácsonyi Zsolt
JANCSÓ NOÉMI 1988–2010
KOVÁCS FLÓRA
Szobrok, rajzok - Jancsó Noémi szövegeire
Jancsó Noémi
A De consolatione Philosophiae népszerűsége a 18. századi magyar olvasók körében
RADU VANCU
Versei
Szőcs István
JEGYZETEK - Ők maguk
Kántor Lajos
A Forrás (elő)történetéhez
Sebestyén Mihály
Szakszerű hangápolás
Oláh András
Versei
SZABÓ ANDRÁS PÉTER
Panaszkönyv
Szántai János
Rózsa Sándor a Harleyt ugratja
Terényi Ede
ZENÉK, ÉLMÉNYEK, EMLÉKEK - Szűkül, szürkül – a Világ?
Hírek
 
Szőcs István
JEGYZETEK - Ők maguk
XXI. ÉVFOLYAM 2010. 19. (561.) SZÁM — OKTÓBER 10.

De ha a fák hegyét lemetszed,
Hogyan nőhetnek ég felé?
Aki nem győzött, máris vesztett.
A szójáték Luciferé.

Ő dob most szavakat kalapba.
Az angyal áll csak, nem beszél.
Hallgatva csillog hegyes kardja.
Olajfa illatú a szél.
                              (Kerényi Grácia 1981)

1)… Amikor 1984 koratavaszán meglátogatott, alig egy évvel azelőtt, hogy meghalt, és pontosan negyven évvel azután, hogy a Budapestet lerohanó németek elfogták, már majdnem hatvanéves volt, de ezt nem lehetett megállapítani róla, mint ahogy a madarakon sem látszik a kor, ki tudná megmondani csak úgy szemre egy hattyúról vagy gyöngytyúkról, hogy hány éves? Nem hiába volt apja Kerényi Károly, aki a Görög mitológiát írta és a Jung intézetben dolgozott (Svájcban, ahova 1943-ban kiment, részben Bethlen István biztatására is, hogy „legyen aki majd a háború után egy-egy jó szót ejtsen el mirólunk”), Grácia valóban olyan volt, mint azok a fürjek, harkályok, rigók, akik a görög hitregékben az istenek mennykövei, gerjedelmei és szeszélyei elől menekülve futkorásznak babérfák és fűzek és sziklák között, riadtan, de kötelességtudóan, mert tudják, hogy a végzet által írt szerepet el kell játszaniok, nem rikácsolnak, amikor végül is az isten nyíla eltalálja őket is maguk is babér bokorrá, harkály-já, márványkő-ldökké változnak (omphalos).
Zavarba jöttem, amikor átvettem a Dalok könyve második kiadását: a fedőlapján egy sutácska gyermekjáték-mackó sziluettje. (Az igénytelen nyomdai kivitelű, kis formátumú kötetecske második lapozásra szét is esett).
A versekből kiderül: a ballagás óta volt a kabalája, amikor letartóztatják is vele van: „Ismerték a bakák, s a Gestapó tisztek, mindenkivel szembenézett és senkit sem tisztelt.”1)
Nem származás juttatta Auschwitzba, hisz apja is amolyan németmagyar, temesközi sváb sarjadék; ki hitte volna, hogy a tizennyolc évét alig töltött törékeny lány: ellenálló!. Holott a marcona, viharvert férfiak között is alig egy-kettő akadt akkor ebből a fajtából, mint Somogyvári Gyula, Bajcsi-Zsilinszky… A legelső napokban elhurcolták, erről is éppoly keveset-semmit sem tudok, mint haláláról, amikor Zeusz mennyköve végül is egy Trabant kormányánál találta el.
Szóval, sétáltunk Kolozsváron a Fellegvár alatt s a helyi viszonyokról érdeklődött, amikor mintegy mellékesen, minden felhang nélkül kiejtettem legnépszerűbb és legfennforgóbb költőnk nevét. Hirtelen megrezzent, szembefordult velem, a karomra tette a kezét, távolülő, különös gombszemeivel rámnézett, és inquit, (azaz, így szólt): Nézze kedves uram, én megfogadtam, hogy soha senkiről semmi rosszat nem mondok. Arra kérem, maga se mondjon nekem! – Pedig: fogalma sem lehetett, mit szándékoztam mondani! Ki tudja, mihez lehetett szokva? Hiszen ilyen verseket is írt:
Szánkáznak ma a pillátlan halottak
a szél tajtékzó szájjal felnyerít
kávét darál az égett szájú ember
s hadarja rozsdás őrültségeit
a fák zsibbadt lábakkal táncra kelnek
az élet megrepedt márványszobor
egy sárga pontja sincs a mennyezetnek

2) … A legfurcsább társítás, hogy Gráciáról gyakran Kelemen Lajos jut eszembe, „Erdély legendás levéltárosa”, ahogy Sas Péter nevezi; nemcsak azért, mert hogy az említett luciferi humorral élve, ő „nem ismert gráciát”, irgalmatlanul szigorú ember volt, de közösnek éreztem bennük azt a szikár, már-már szentséges szívósságot, ahogy céljaikat követték; az emberekhez való viszonyuk egymásénak éppen a tükörképe.2) Megszenvedett élet nála is, de ellenkező természetű következményekkel: tüskés, akációs ember volt.
Szervilizmusnak semmi nyoma benne; amikor pl. valaki megkérte, hogy Horthy kormányzó családfáját tekintse át, kimutatta, hogy ősei afféle szekeres hajdúk voltak, fel is kereste egy fehérparolis törzstiszt, hogy legmagasabb helyen annyira megvannak máris elégedve kutatásaival, hogy úgy vélik, felesleges volna azokat tovább folytatni. Szörnyűséges történeteket mesélt erdélyi mágnásokról, amelyek nem is illenének ide… Csak annyit, hogy amikor az elaggott Bánffy Miklós 1949 őszén – az éhhalál elől menekülve – végleg elutazott Kolozsvárról, Kelemen Lajos volt az egyedüli, aki búcsúztatására megjelent a vasútállomáson: „Köszöntöm kegyelmességedet abból az alkalomból, hogy családja nyolcszáz év után végre elhagyja Erdélyt.”
Nemcsak arisztokratákkal bánt így. Tordai Zádor filozófia szakos egyetemi oktatóról is mindegyre elemlegette, hogy ez az Albon Zádor is (mindenkit mindig, előző nevén tartott számon), szóval „ez az Albon Zádor is a háború alatt hitlerjugendista egyenruhában parittyázta a macskákat!”
Amikor a múlt század ötvenes éveinek közepén Bodor Péterrel, a vásárhelyi zenélő kút és más csodadolgok mesterével szerettem volna foglalkozni, természetesen először hozzáfordultam eligazításért, a Farkas-utcai levéltárban. Noha már nagyon öreg volt, hirtelen mélyen leguggolt, és előre mutatott: Látja ott lenn, azon a leghátulsó polcon? Azokat az iratkötegeket végig kell olvasni, és ha végzett velük” – hirtelen fölegyenesedett, mintha egy molylepkét akarna leütni, „ott fenn! Az a sor Miscellanae, és utána meg…”
Nekifogtam, egy évig böngésztem… akadt sok érdekes „adalék”, de éppen Bodor Péterről semmi. Egy nap odalép hozzám Dani János levéltáros: „Nem valami ilyesmit keresel?” Egy az 1800-as évek elején írt levél, egyik idősebb Jósikának, egy malom építéséről, amit Bodor Péter függőlegesen (perpendikuler) álló tengellyel tervezett, s amit a tanult mérnökök kigúnyoltak, de ami végül is nagyszerűen bevált stb. Ez az, üvöltöttem, add csak ide, s rohantam vele Kelemen Lajoshoz. S akkor ő nagy elképedésemre kívülről fújta a levél tartalmát, sőt, pontosan megmondta, melyik polcon, melyik iratcsomóban volt a levél. De hát, kérdeztem, ha az igazgató úr pontosan tudta, miért nem tetszett az elején megmondani? – Erre ő pirosodott ki s ugrott fel az asztaltól: „Mert az nem úgy van! Hogy maguk csak úgy bejönnek elhalászni az eredményeket! Leszedni a sápot! Igenis: tessék megtanulni kutatni, tessék megtanulni dol-goz-ni!”
3)… Dani János? „Az ember csinál valamit. Csinál valamit, attól ember. „Ő azonban, másnak, csak úgy szeretett csinálni valamit, ha az esetlegesnek, mellékesnek tűnhetett. Ha „rendeltem” valamit tőle, csak legyintett: ez most nem megy. Ám ha mellesleg említettem, hogy Kemény József szerint valaha létezett egy hangszer, amit zongornak neveztek, akkor néhány nap múlva megállított a késő esti korzón, zsebéből néhány ív összehajtott papírt vett ki, bólintott és elment másfelé. Otthon aztán láthattam János Zsigmond fejedelem, (valamint „király” is) levelének másolatát; kézzel, azaz pennával írott, kissé cirkalmas betűkkel, amelyben egy főrangú esküvőről esik szó, és amelynek kapcsán a fejedelem (tulajdonképpen „király” is) utasít valakit, hogy hozza magával a zongort is. Avagy arról beszéltem, mennyire érdekel a Júlia Szép Leány – és ugyanígy hozzájuttatott egy-egy, az 1600-as években latinból fordított versikéhez, a Gabonaleányról és a Gabonaasszonyról. – Viszonzásul sohasem fogadott el mást, mint egy szál cigarettát, vagy pohár sört. (Igaz, mesélik, hogy egy vizuális művészetekkel foglalkozó szerző, akinek kézből átpasszolt egy egész gyönyörű kötetre való felvételt, egy egész liter állami bort fizetett neki!)3) Szegény ember gyermeke, de ő is hívő keresztény, akit nem egyszer láttam a Szent Mihály templom esti homályában a padsorok között térden csúszni az oltárig; és olthatatlan kíváncsiság égett benne a vallásos nők iránt, eleven cáfolata volt Kassák Lajos tételének, amit az ifjú Gaál Gáborral kapcsolatban írt le: hogy „aki az egyház kegyelemkenyerén nevelkedett, az sose lesz képes lemosni magáról a klérus aljasságát”, szóval meg akartam írni, hogy vannak nagyon szép kivételek, de Kassák akkor nyolcvanévesen meghalt, aznap, amikor fel akartam tenni a levelet. Daniban egy irgalmas nővér és egy hívő költőnő jámborsága munkált, másrészt egy főinkvizítor dühe is lángolt a nagyképű, fontoskodó „közéletiek” ellen. Ha azt kérdeztem, hogy szerinte mi a baja a világnak, kivörösödve sziszegett: „Az, hogy sokan megállás nélkül, folyton pofáznak!” Azt vallotta, amit Grácia: „Az angyal áll csak, nem beszél / Hallgatva csillog hegyes kardja… A barna éjben kínjaink / A hajnal Krisztusára várnak”. Akartam mondani neki, hogy Sztálin is papnövendékként kezdte. De hálából jobbnak láttam mindig hallgatni, ha ki-kitört…

Jegyzetek
1A mackó Auschwitzban egy lengyel kislányé lesz, aki a táborban született. Akár jelképes indítópontja vonzalmának a lengyel költészet iránt, amely nemcsak kitűnő műfordításokban, de a varsói egyetem kandidátusi fokozatában is tetőzött.
2A tükörképünkön jobb oldalunk a balfelünkké válik –, de érzelmi vonatkozásban is. E!zért Kelemen Lajos emberlátásának egyik keserű tantétele: „soha se tehet az ember szívességét anélkül, hogy valami kellemetlensége ne származna belőle.”
3Bár sohasem hivatkozott rá, Dani János is követője volt annak az utóklasszicista szkepticizmusnak, amit Kölcsey a Parainesis-ben így fogalmazott meg magyarul: „Ne írj könyveket fiam! A könyvírás is korunk betegségeihez tartozik!” Az ember akkor tehet legtöbbet a világért, ha napi munkáját hallgatagon végzi.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében