Célszerű lenne esetleg utánanézni, pontosan kitől, mikor és mi hangzott el, mert egyértelmű, hogy a csupasz tények ismeretében, néhány elkapott félmondatra ugrottak rá oly bőszen azok a...
És az sem volna értelmetlen, ha kideríthetnénk, honnan származnak azok a bekeményített félmondatok (idézetek?!), töredékek, elszólások vagy micsodák, amelyekre Ön is hivatkozik.
De sajnos nem tudjuk.
Semmi megbízható alkatrésznek, nyomelemnek, félreértésnek (pláné félretekintésnek, sanda labdázásnak, kerítésszaggatásnak), vitatható eredetnek nem vagyunk birtokában; senki nem tette be az udvarunkra, mint egy megőrzésre szánt kopott biciklit, akár egy csomagot az ismerős trafikba, hogy aztán sietve távozzunk és soha vissza ne térjünk. Akár egy elhagyott temetői parcellasor a Lombos utcai sírkertben (ahol a halottak halottainak és elevenen megégetett hozzátartozóiknak nincsen sírjuk); akár egy lezárt boríték, amelyért senki nem jött. Évekig őrizzük, minden költözéskor magunkkal visszük, odább tologatják az egymásra haragvó nemzedékek. De fel nem bontanák, tiszteletben tartják az „örökhagyó” akaratát, titkát, szégyenét. Akár…, akár a világ végéig…
Találgatásokra vagyunk ítélve, tévelygő-tapogatózó sejtésekre, gyanúsításokra fanyalodnánk egyéb bizonyosság hiányában. Azt a dolgot mellékesen mondták-e avagy szándékolt volt?
Persze, hogy szándékos volt. Micsoda marhaság feltételezni, hogy úgy mondta ki az illető (használjuk jobb híján ezt a rohadék szót, ezt a nemtelen, minden pórusából gyanúsítást lehelő, rendőrségi szobákból kilopott rongyos fedőnevet), hogy akaratán kívül csúszott ki a száján egy egész fenyegetés/jóslat vagy annak töredékekben parázsló szándéka. Persze, hogy az ember kiköpi a füstölgő szavakat, nem forgatja a nyelve egész felületén. Összeégne a szájpadlása, megpörkölődne a nyálkahártyája, a nyelve. Bekormozódnának a fogak, felpattogzana a zománc róluk, ha elhallgatta volna. Joggal feltételezhető. Utólagosan igazolhatatlan, de helytálló hipotézis.
Kicsoda? Az illető?
Az az alak. Valaki, egy embertársunk, egy beszélő élőlény az univerzumból, egy elmeállapot. Nem, nem volt szándékomban fokozni az ismeretlenség súlyát, úgy mondtam, ahogyan eszembe jutottak az egymást távolról sem helyettesítő azonosságok, rokonértelmű kétértelműségek.
Ráadásul mostanában folyton előkerülnek rovott múltú gyűjtők, kétes egyének, megfigyelők, megfigyeltek, felbéreltek, önszorgalmú hangyászsünök, akik szüntelenül emlékezni vélnek valamire, amin ott sem voltak, amely nem előttük nyilatkozott meg; éjszakánként telefonon, táviratban, a világhálót vetve felénk, erről kérdezgetnek megállás nélkül, szemérmetlenül. (Bennünket – olyan irodalmiasan elkarcsúsítva.) Mintha nekünk valamilyen szinten (mértékben, fokon, hivatalból) közünk lenne a kérdéses dolgozathoz, nyilatkozathoz, amelyet az elnök tett.
Miféle elnök? Erről eddig szó nem esett. És egyáltalán minek az elnöke? Bizonyos vagy benne, hogy nem valami alacsonyabb kompetenciájú beosztott kotnyeleskedett, szivárogtatott ki felsőbb utasításra hivatali titkot?
Szóval mégis tudjátok, kitől számazik? Ezt eddig miért nem árultátok el, miért csak most, a vizsgálat során derül ki, hogy jóval több adat, töredék, nyom, palimpszeszt van forgalomban, mint ahogyan ez a vizsgálat előtt/elején látszott.
Szó sincs vizsgálatról, szögezi le az elnök. Csupán arra lennénk kíváncsiak, ha valóban elhangzott-é a feltételezett mondat. Ha volt, van, lesz ennek következménye az utánunk következő korokra, ökotársulásokra, ipari övezetekre, bölcsődékre, iskolákra, nyelvi állapotokra?
Az elnök elnézett a fejünk fölött, tekintete üveges (üreges/öreges) volt, az ajtót bámulta, mely a hátunk mögött nyílott (elméletben), várta, hogy belép valaki kopogtatás nélkül és utasítást ad, miként folytatódjék a vizsgálatnak nem nevezhető súlyosbító körülményekkel tarkított alku. Itt közbevetőleg jegyezném(/nk) meg: több fejünk volt ugyanis, a nélkül, hogy a hét-, kilenc-, tizenegy- (rendszerint páratlan fejű) sárkányra hajaztunk volna.
Az utolsó katalán vértanú is felvonult a katakombákból, elkeveredett a tömegben; elfoglalták a szabadon hagyott székeket; gombaszagú ruhájukból áradt az ősz, régi kirándulásokra emlékeztetett az egész, amikor apa kézenfogott bennünket és kisétáltunk egy verőfényes őszi szombaton délelőtt a Körömhegyre őzlábat gyűjteni. (Én azt gondoltam, az őzek futása közben, midőn a vadász vette űzőbe őket, ejtették el, hogy gyorsabban szaladhassanak. – ?!!? –)
A terem falán hitünk nagyjai aranykeretben. Némelyik keretére régi poros kokárda és művirág is erősítve, az elnök hasonlót viselt a zakójára tűzve. Középen Lucky (Luciano, Luce?) de St. Bernard abbé mosolygott reánk.
Ettől megbátorodtunk és visszakérdeztünk: Ki volt jelen, amikor a vonatkozott szöveg elhangzott? Atyák, vértanúk, járókelők, szem- és fültanúk, az eset koronatanúja? Mikor koronázták meg? Kitől kapta a koronát? Neki is II. Szilveszter pápa küldötte? Szilveszterkor? Zöld csütörtökön?
Itt csak mi kérdezhetünk, válaszolta élesen-epésen széthasadozva az elnök. Ekkor vettük észre, hogy az elnök tükörképe lebegett mindvégig előttünk. Holott egész idő alatt egyetlen valóságos személyhez intéztük megdöbbenésünket. Ki tudja, mikor tehette fel a kérdéseket, esetleg meg sem hallotta a miénket. Még nem hallotta. Valószínűleg soha nem is játszák le előtte. Minek? Nem is vagyunk olyan fontosak. Lehet, hogy az egész faggatózás arról a nyavalyás „kérdéses” mondatról, kijelentésről, részletnyilatkozatról nem más, mint egy jól szervezett átverés. Átpasszíroznak minket a hülyeség-szitán, uram!
Ne légy már olyan maradi. Kamerák vannak mindenüvé beszerelve, kamerák közvetítik az arcodon a rángást, az átsuhanó zavart, a szemedben a molekulák mozgását. Egyetlen mozdulatod sem marad rejtve. Tudod: aktába írják, hol, mikor…, s azt is, ki érti meg.
Az idézet pontatlan, mondta váratlanul az egyik katalán. Már neki is készülődött, hogy elmondja a teljes és helyes verset, ahogyan egykor hallotta az Apolló-termében Gy-től és E-től.
Az lehet, hogy rögzítették, de hátha meghamisítva játszák vissza majd az egészet? – mondtuk még mindig bízva az európai racionalizmusban és felvilágosodásban.
Túl sok a ha, jegyezte meg az elnök ezer részletre szétaprózva. Túl sok. Lehetne kevesebb. Mi lenne, ha felmentenének az urak a nyavalygásaiktól? A feleletet várjuk Önöktől.
Szétnéztünk. Senki nem akart megszólalni. Az volt a külső (objektív, kihelyezett) figyelőnek a benyomása, mintha a teremben sokan ülnének azok közül, akik egykor jelen voltak, fontos embernek számítottak, sokak sorsa függött kevesektől. A világ rendje. Mintha azok tudnának egyet s mást a mondat természetéről, belső vízrajzáról, a hangsúlyok domborzati viszonyairól. Többet annál, amit elárultak. De ezt csak az érzékelhette, aki szabad szemmel néz bennünket, a kamerák nem képesek ilyen finomságokat felfogni, továbbadni.
Good for You.
God with Us.
Csak semmi szigetországi fecsegés. Térjünk vissza az eredeti kiindulási ponthoz. Az ősnyelvhez.
Nem az ősködhöz? – próbálok szellemeskedni.
Hagyd, mondja a mellettem dekkoló, ezek nem értik a viccet. Ezek semmit sem értenek a hely és az idő szelleméből.
Talán nem is ebből a világból valók? – kockáztatom meg gyáván, mintegy mentséget keresve számukra.
A katalán vértanúk felállnak, s fegyelmezett rendben a Luciano de St. Bernardo képhez járulnak, térdhajtás, felületesen lehelt csók a kinyújtott jobbkézre, van akinek az ajka a gyűrűt érinti, mások megelégednek a kézfejjel, kisujjal. És távoznak. Büntetlenül.
Mi volt ez?, súgom oda a szomszédomnak.
Az nem válaszol, most mit válaszoljon, már az őzlábas históriánál is olyan furcsán nézett reám.
Az elnökség zenét kapcsol be, rászórja a fejünkre, pergő homokszemek, nem túl élesek. Szeptemberi esőszitálás. Azt gondolják, így talán könnyebb lesz emlékeznünk. Még azt is elmondjuk, amire nem is emlékszünk.
Tévedés, nagy tévedés, mondja a feleségem, aki nem tudom, mikor lépett a terembe. Olyan halkan, mint amikor vajas zsemlét hoz sonkával, lelógó salátalevelekkel és egy negyedes ásványvizet. A mondat-varrodába.
Összeszalad a nyál a számban. Egyáltalán nem tudok arra a mondatra gondolni, pedig az előbb szinte emlékeztem rá. Valami elővillant. A mondat – ezt tudom határozottan – nem tőlünk származott. A mondat – jut eszembe evés közben – összefügg valahogyan a pusztulással, a nemléttel, az Istenről való elfelejtkezéssel.
Minden mindennel összefügg, teszi hozzá az elnök. Nem túl eredeti gondolat, gondolom gondolatban. Hol másutt?
Nyugtalanság fut végig a padsorokon. A hátam mögött a hetedik vagy nyolcadik sorban, a terem végében egy hang azt mondja:
„Imé, rád török…”
Egy másik férfi folytatja: „azt mondja a Seregek ura…”
Igazam volt, nem a mi mondatunk. Hallhattad: a Seregek Ura. Csapataink harcban állnak, az ellenség, mint általában, hátrál. A győzelemig.
„És orcádra fordítom a ruhád alját” – veszi át a szót egy vinilinkabátos nő a szomszédomban.
Előttem hívatlanul feláll egy barátságtalan városházi hivatalnok. Referál:
„És népeknek mutatom meg mezítelenségedet” – miközben meglazítja a nyakkendőjét. Verejtékezik, látszik, nehezére esik a közmeghallgatás. Nincs hozzászokva a nyilvános fellépéshez.
Egészen váratlanul (magam előtt is megmagyarázhatatlanul, hiszen én semmit sem adtam volna ki, nem ismerem az egész szöveget eleitől végig, én csak később érkeztem a helyszínre, nagykabátban állva, a falhoz támaszkodva, lábaimat váltogatva, zsibbadó balkarral hallgattam: a kinyilatkozás már meg volt kezdődve) feleségem a szendvicset letéve – holott egész idő alatt eperlekvárt főzött be negyedik emeleti thájkonyhánkban – befejezi az idézetet:
„…és országoknak gyalázatodat.”
Ez az, mondja az elnök és elégedetten néz reánk. Ennyira biztosak lehettek a győzelemben, hogy előre felvették a végső tekintetet? Persze kíváncsi lennék, mit kezdenek az igazsággal. Meghamisítják?
A képernyő szilánkjai elhalványulnak. A teremben egyszerre gyulladnak fel a csillárok, rengeteg izzó lelkesen adja önmagát. Az előadásnak vége.
A katalán vértanúk még a ruhatárban küzdenek az oroszlánokkal.
