"Aki nem győzött, máris vesztett"
Kereső  »
XXI. ÉVFOLYAM 2010. 19. (561.) SZÁM — OKTÓBER 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
PÉCSI GYÖRGYI
Izgalmas közöny
Márkus Béla
A poén derűje és bánata – Engedelmével –
Matei Vişniec
Versei
Karácsonyi Zsolt
JANCSÓ NOÉMI 1988–2010
KOVÁCS FLÓRA
Szobrok, rajzok - Jancsó Noémi szövegeire
Jancsó Noémi
A De consolatione Philosophiae népszerűsége a 18. századi magyar olvasók körében
RADU VANCU
Versei
Szőcs István
JEGYZETEK - Ők maguk
Kántor Lajos
A Forrás (elő)történetéhez
Sebestyén Mihály
Szakszerű hangápolás
Oláh András
Versei
SZABÓ ANDRÁS PÉTER
Panaszkönyv
Szántai János
Rózsa Sándor a Harleyt ugratja
Terényi Ede
ZENÉK, ÉLMÉNYEK, EMLÉKEK - Szűkül, szürkül – a Világ?
Hírek
 
SZABÓ ANDRÁS PÉTER
Panaszkönyv
XXI. ÉVFOLYAM 2010. 19. (561.) SZÁM — OKTÓBER 10.

Az utóbbi időben egyre-másra jelennek meg az ötvenes évek erdélyi fejleményeit bemutató szakmunkák és forráskiadványok. Ezek sorába illeszkedik az újságíróként és történészként egyaránt ismert Benkő Levente nemrég megjelent kötete, Az őszinteség két napja. A címben említett két nap 1956. szeptember 29. és 30. – kevesebb, mint egy hónappal a Romániában is nagy hullámokat támasztó magyarországi forradalom előtt. A Román Munkáspárt központi szerveinek küldöttsége, illetve a Kolozs Tartományi Pártbizottság néhány prominens személyisége ekkor hallgatták meg Kolozsvárott az erdélyi magyar értelmiségi elit párthű részének – marosvásárhelyi és kolozsvári íróknak – az észrevételeit. A tanácskozás hosszú idő után az első olyan alkalom volt, amelyen az írók véleményüket a párt vezetése számára szabadabban kifejthették. A végeredmény a megszólalóknak a hatalomhoz való szoros kapcsolata ellenére valóságos panaszáradat lett. Ezért nevezi a kötetet megjelentető Benkő Levente az eseményt „az őszinteség két napjának”.
Benkő nem elégszik meg a tanácskozás eseményeit rögzítő jegyzőkönyv közlésével, hanem bevezetőjében a tágabb történeti hátteret is felvázolja, a levéltári forrás mellé pedig felsorakoztatja az 1956. év romániai magyar irodalmi életének néhány kulcsfontosságú cikkét. (Hiányérzetünk csak azért támad, mert korábbi köteteivel ellentétben éppen a szemtanúkkal készített interjúk maradtak el.) Közismert tény, hogy a kor kelet-európai enyhülésének kiindulópontja a szovjet kommunista párt 1956 februárjában megtartott XX. kongresszusa volt, amelyen Nyikita Szergejevics Hruscsov pártfőtitkár határozott bírálatot fogalmazott meg a sztálini személyi kultuszszal és a párton belül az éberség jegyében végrehajtott politikai tisztogatásokkal szemben. Bár Hruscsov beszéde az alapjául szolgáló titkos jelentésből csak az aktuális vezetés számára kevésbé kínos elemeket vette át, erősen tompítva annak élét, így is világtörténelmi jelentőségűnek bizonyult. Magyarországon ez a momentum indította el a forradalomhoz vezető erjedést, ez gyengítette meg Rákosi Mátyás politikai csoportjának hatalmát. A Gheorghe Gheorghiu-Dej vezette Román Munkáspárt azonban mindent megtett annak érdekében, hogy saját legitimitását, az elmúlt évek sztálinista jellegű hatalomgyakorlását  megóvja a Hruscsov-beszéd hatásaitól. A szovjet pártkongresszuson résztvevő román küldöttségtől megfontolt és tervezett lassúsággal indult útjára az információ. Még a központi vezetőség is csak március végén kapta meg az első értesítést a moszkvai eseményekről, a párt tartományi szintjén pedig csak áprilisban kezdődött meg a tájékoztatás. Gheorghe Gheorghiu-Dej pedig azt is sietett kijelenteni, hogy a Román Munkáspárt már a XX. kongresszus előtt leszámolt a személyi kultuszszal. A pártvezetés egy kisebb csoportja ugyan megkísérelte a Hruscsov-beszédet Dej ellen fordítani, a román főtitkár mégis meg tudta szilárdítani hatalmát. A Román Munkáspártnak végeredményben szinte teljesen sikerült az elképzelt mederbe terelnie a XX. kongresszusra adott reakciókat, és a közép-kelet-európai társadalmi folyamatok tanulságait levonva a belpolitikai nyitás helyett a szigorítások mellett döntött.
Az 1956 első felében tapasztalható átmeneti, később csalókának bizonyuló enyhülés a romániai irodalmi életben is jelentkezett. A korábban a sztálinista propaganda egyik „zászlóshajójaként” ismert Alexandru Jar író több megszólalásában is nyíltan kritizálta a román irodalmi életre jellemző közvetlen pártirányítást, a szocialista realizmus általa idillistának nevezett, a nehézségeket és hibákat vastag aranyfüsttel elfedő sematikus irányzatát, annak gyökerét pedig a személyi kultuszban találta meg. (Helyesen, hiszen a való élet kommunista héroszai szülték a regények és hősköltemények elvileg vörös, gyakorlatilag azonban rózsaszín hőseit.) A zsidó származású, ideológiailag igen képzett irodalmár szellemes és kifejezetten gúnyos nyilatkozataitól egyenes út vezetett a pártból való kizárásig, az irodalmi életből való eltávolításig. Jól jellemzi a román tollforgatók rendkívüli óvatosságát, hogy senki sem kísérelte megvédelmezni, és kis számú támogatója is a kötelező önkritikában keresett menekvést. Nagyon érdekes Veronica Porumbacunak Szabédi Lászlóval készített, 1956. május 3-án a román írószövetség lapjában megjelent, a jelen kötet függelékében is szereplő interjúja, amelyben az erdélyi író az irodalom kézi irányításától egészen hasonlóan nyilatkozott, mint a pártból később kizárt román kollégája: a funkcionárius író szerinte elszakadt a néptől, és önállóságát feladva szolgai módon igazodott a kritikusi-politikai elvárásokhoz.
A romániai írók 1956. június 18. és 24. között megtartott, a második ötéves terv irodalmi célkitűzéseit meghatározó kongresszusa számolt le végleg a román írók soraiban megbúvó alkotói szabadságvággyal. A gyűlés határozata, és a Gazeta literară-ban napvilágot látott, a kongresszus előkészítéséhez és működéséhez kötődő egyéb dokumentumok szigorúan elítélték az Alexandru Jar nevével fémjelzett kis csoportot. A hivatalos álláspont szerint az idillizmussal és sematizmussal szemben kritikus írók a negativizmus bűnébe estek, a hibákat túlhangsúlyozva utat nyitottak a burzsoá ideológiának és a kispolgári szellemiségnek. A naturalistának, gőgösnek, individualistának bélyegzett vétkesekkel szemben egyszerű és hatásos módszert alkalmaztak, a hivatalos retorikába átvették Jar kritikájának néhány elemét, valahogy úgy, ahogy a védőoltásba is bekerül a legyengített vírus, ám egyúttal túlzottnak minősítették a proletkult időszakot illető vádakat. A román irodalom eszményeként olyan „demokratikus” irodalmi életet tűztek ki célul, amelyben a kritika kereteit a párt határozza meg, amelyben az alkotói szabadság és a közvetlen pártirányítás – a költő és szigorú múzsája – kéz a kézben halad, és amely az irányított ihlet segítségével arany búzakalászt mutat a szocialista realizmus dús televényéből kisarjadó két burján: a negativizmus és az idillizmus között. Azaz meghirdették a fából vaskarikát.
A romániai magyar írók között is akadtak olyanok, akik aktívan hozzájárultak a gyeplő meghúzásához, mindenekelőtt Nagy István, a román írószövetség kolozsvári fiókjának elnöke. A kommunista írók idősebb nemzedékéhez tartozó alkotó az írókongresszus számára a nemzeti kisebbségek irodalmáról benyújtott jelentésében és több cikkében teljes mellszélességgel kiállt a pártirányítás elve mellett, határozottan fellépett a magyar írók körében is jelentkező negativizmus ellen, a „formájában nemzeti, tartalmában szocialista” romániai magyar irodalmat pedig a román irodalom szerves részének tekintette. A hasonló román megnyilatkozásokhoz képest mindössze az a túláradó hála jelentett többletet, amellyel köszönetet mondott a Román Munkáspártnak a széles körű nemzetiségi jogokért, és egyúttal a nemzetiségi irodalom kibontakozásához nyújtott pótolhatatlan segítségért. Nagy István mellé Gyom, amit irtani kell című emlékezetes cikkével felsorakozott a szintén az idősebb generációhoz tartozó Kovács György is. A marosvásárhelyi író azt a negativizmust nevezte gyomnak, amely Nagy István ítélete szerint a fiatal magyar írók körében is felütötte fejét, de aligha csodálkozhatunk rajta, hogy sokan konkrétabb jelentést tulajdonítottak az imperatívusznak. Kovács választ nem is feltételező harcias írásában elítélte azt a két fiatal kritikust, a kolozsvári Földes Györgyöt és a marosvásárhelyi Gálfalvi Zsoltot, akik a negativizmus veszélyét nem látták fenyegetőnek, majd habozás nélkül nacionalista jelzővel illette a baloldali mozgalom nagy öregjét, Balogh Edgárt és Bábi Tibor felvidéki magyar költőt. Kovács mellett az Igaz Szó több más munkatársa is sűrűn sütötte ezt a billogot pályatársaira. A magyar értelmiség belharcában a nacionalizmus a negativizmus megfelelőjévé vált.
Az erdélyi magyar írók többsége – köztük a párttagok nagy része is – azonban nem osztotta a fenti dogmatikus nézeteket. Benkő Levente bevezető tanulmányában levéltári források alapján feltárja, hogy az 1956. év elejétől a magyar értelmiség körében, sőt az egész erdélyi magyar társadalomban világosan kitapintható volt az elégedetlenség, amelynek hátterében mindenekelőtt a nemzetiségi jogok sorozatos megsértése állt. Igaz, a kincses város nagy üzemeinek pártalapszervezeti gyűlésein ritkán hangzott el kritika, ám mindenki tudta, hogy ez nem az elégedettség, hanem a reményvesztettség és a félelem jele. A magyar szempontból fontos kolozsvári kulturális intézmények szeptemberben megtartott alapszervezeti gyűlései pedig már éles vitákat hoztak, megelőlegezve az 1956. szeptember 29–30-án tartott tanácskozás fejleményeit,
A forrás kiadója is csak feltételezésekre hagyatkozik azzal kapcsolatban, hogy a magyar írókkal rendezett őszi találkozóra miért került sor. Benkő szerint a pártvezetés talán így akarta kiengedni az erdélyi értelmiségben egy évtized alatt felgyülemlett gőzt. Véleményünk szerint a tanácskozás összehívásában az is szerepet játszhatott, hogy a párt ki akarta puhatolni az írók, szerkesztők hangulatát, megbízhatóságát, a kultúrpolitikai szigorhoz való viszonyukat. Bizonyosan arra is kiváncsiak voltak, hogy milyen ellenállást tanúsítanak majd az egyre inkább nacionalista színezetű belpolitikai törekvésekkel szemben. Nagyon jó lett volna a történésznek tisztáznia (és a napjainkban is élő néhány szemtanú segítségével esetleg nyílt volna erre esély), hogy milyen formában történt a meghívás, és hogy megjelölték-e előzetesen a tanácskozás témáját. Ráadásul a gyűlés menetét rögzítő jegyzőkönyv, az írásban beadott hozzászólásokat leszámítva, nyilvánvalóan hiányos. Több résztvevő – például Sütő András – beszédét pedig csak vázlatosan közli. Valószínűleg már a gépelt jegyzőkönyv alapjául szolgáló gyorsírásos feljegyzések is sok rövidítést, kihagyást tartalmaztak. Benkő Levente szerint az erősebb mondatok élét tompíthatták is. Érdemes felsorolni néhányat a nagy hiányok közül: nem maradt fenn Nagy Istvánnak a gyűlést megnyitó, feltehetően a kongresszusi jelentés szellemében fogant beszéde, a zsidó származású Szilágyi András gondolataiból kihagyták a speciálisan a zsidóságra vonatkozó elemeket, végül a legtöbb esetben kimaradtak a felszólalásokat követő szóbeli megjegyzések. Csehi Gyula beszédéből az is világos, hogy több résztvevő szavait közbekiabálások szakították meg, amelyek szintén nem szerepelnek a jegyzőkönyvben. Nagyon fontos azt észben tartanunk, hogy az írók és a párt kolozsvári tanácskozása zárt ajtók mögött zajlott. A magyarországi Petőfi-kör hasonlóan kritikus hangvételű, szintén baloldali értelmiségieket felvonultató üléseivel ellentétben egyáltalán nem kapott nyilvánosságot. Jelentősége tehát igazán csak az utókor szemszögéből mutatkozik meg.
A párt részéről taktikai engedmény lehetett az, hogy helyszínként a magyar nacionalizmus tűzfészkének tekintett Kolozsvárt választották, és az is, hogy az írók felszólalásai – nyilvánvalóan tolmácsolással – magyarul hangozhattak el. Az pedig a történelem kegye, hogy a harminchárom író, költő és szerkesztő véleménynyilvánítására egyáltalán sor kerülhetett, hiszen a magyarországi forradalom után ilyen kritikus megjegyzések már nem maradtak volna büntetlenül.
Mi ellen irányult a résztvevők kritikája? Ahogy az minden kor értelmiségi szereplői közt szokásos, részben egymás ellen. A szavaknak azonban különös súlyt adott a párt képviselőinek jelenléte, és a kommunista hatalomnak az irodalmárok belharcába való rendszeres bevonása, a megszokott kakasviadal így egymás besározásával is bővült. Természetesen kirajzolódik a felszólalásokból az ötvenes évek erdélyi irodalmi életének nagy törésvonala, az 1953-ban Marosvásárhelyen létrehozott Igaz Szó és a valamivel kevésbé vonalas kolozsvári Utunk szembenállása. Egyértelmű, hogy az előbbi lap fiatal és karrierista főszerkesztője, Hajdú Győző iránt bátyján, az író Hajdú Zoltánon és néhány munkatársán kívül mindenki mély utálattal viseltetett, ám az is kiderül, hogy néhányan az Utunk főszerkesztőjével, Sőni Pállal sem voltak elégedettek. Több ízben, néha bocsánatkérések kíséretében, előkerültek a múltban egymás ellen elkövetett vétkek is.
A gyűlésen nem az írókongresszust meghatározó tematika, a szocialista irodalom jellege és a pártirányítás szerepe játszotta a főszerepet (ezek elvi jelleggel csak Földes László és Horváth István megszólalásaiban kerültek elő, mégpedig a hivatalos állásponttól erősen eltérő szemszögből), hanem a romániai magyarság kulturális élete. A könyv- és folyóiratkiadás nehézségeitől, a kétnyelvű feliratok hiányától, és irodalomszervezési kérdésektől azonban a legtöbb résztvevő hamar eljutott a sokkal általánosabb problémákig. A kolozsváriak közül többen szóvá tették a szakmunkásoktól megkövetelt román nyelvvizsga igazságtalan voltát, az iskolai diszkriminációt és a román nacionalizmus más megnyilvánulásait. A paraszti származású írók pedig általában megemlékeztek a kollektivizálás során elkövetett erőszakoskodásokról és hibákról. A világháború előtt is aktív mozgalmárok szóvá tették számos régi elvtárs, munkások és írók érthetetlen meghurcolását. A sok kisebb-nagyobb panaszból kirajzolódik a romániai magyarság sérelmeinek teljes térképe, ám arra senki sem vette a bátorságot, hogy magát a pártot vagy annak szerveit kritizálja, az általános jelenségeket is a „túlkapás” ma is használatos eufemizmusába burkolták, és egyes személyek tudatlanságához, rosszindulatához kapcsolták. Egyértelmű, hogy megnyilvánulásaik őszinteségének erős korlátokat szabott a mozgalmi szocializáció és a logikus következtetések levonásától való félelem.
Egyetlen kivétel talán mégis akad: az a hívő marxista Szabédi László, aki írásban is benyújtott hozzászólásában valóban őszintén beszél a nyelvhasználat korlátairól, a román írószövetségen belül külön magyar tagozatot akar, az Akadémia kereteiből általában kiszoruló magyar tudósok számára pedig külön ernyőszervezetet. A sérelmek hátterében ő „román nacionalista erőket” sejt, amelyek az államosítást románosításként fogják fel. Beszédének már a felütése is egészen kemény, és később sem fukarkodik az éles és találó megfogalmazásokkal. Nagyon jellemző, hogy a legtöbb megszólalóval ellentétben a romániai magyar kisebbség kapcsán nem a nemzetiség, hanem a nemzet kifejezést használja, a politikai nemzet román felfogásával is szembemenve. Nem tagadhatjuk annak a Szilágyi Andrásnak a bátorságát sem, aki a kritikus megjegyzések sorát megnyitotta. Természetesen több példa akad a szervilis magatartásra is, Nagy István mellett Hajdú Zoltán és Papp Ferenc sem merészkedett messzire a kanonizált állásponttól.
A központi vezetőség, illetve a tartományi pártbizottság képviselőinek teljesen semmitmondó záró szavaiból világos, hogy a panaszok süket fülekre találtak. A kritikákra csak egészen felszínesen reagáltak, keveset ígértek, és talán ellenszenvükben megerősödve távoztak. Az „őszinteség két napja” tehát érdemi következmények nélküli két nap maradt, és bár a tanácskozás valóban a szabad véleménynyilvánítás ritka ünnepe volt, az őszinteség hangját szordínó tompította. A jegyzőkönyv azonban vitathatatlanul egy kor kulcsfontosságú dokumentuma, amely Benkő Levente kitűnő forráskiadványa révén most talán megkapja a régóta megérdemelt nyilvánosságot.

Benkő Levente: Az őszinteség két napja – 1956. szeptember 29–30. Erdélyi magyar értelmiségiek 1956 őszén. Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2007.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében