Többször olvastam a nemrég-múltban, hogy a magyar nem ért a műfajfilmhez. Akadt olyan múvi-agyvelő, aki meg is mondta: csáljon a magyar inkább olyan filmeket, mint Tarr Béla, mert az a zigazi Hunicum, meg Mű-vészet, meg csupa illyen (kérem a korrektort, ne javítson bele, Fülig Jimmy-s átirat ez). Persze a felületes figyelő bedől. Elég, ha elolvassa a Himnuszt. Vagy belenéz a magyar történelembe, és látja, hogy 1526-ot követően a nagy fordulópontokat csupa katasztrófa, nyomorúság, sorscsapás jelöli. Majdnem-majdnem antik tragédia. Honnan jöhetne hát az erő a rendbe vetett hithez? Ami, ugye, a műfajfilm egyik alapvető eleme, legyen az horror vagy krimi vagy thriller vagy fantasy vagy eastern vagy bármi. Pedig, ha belegondolunk, lett volna esély. Az elnyomott népek (vizuális) kultúrájában előbb-utóbb felüti a fejét például a boszszúfilm. Van erre példa, magyar is. De inkább irodalmi. A népmesékről nem is beszélek. De ott vannak például Móricz Rózsa Sándor-regényei, különösen az Összevonja a szemöldökét. Remek trash cím ez. A Lovát ugratja is az, viszont a második regény inkább idomul a címhez. Nem véletlen, hogy éppen ezzel elégedetlen az utókor. Történelmietlennek, széttördeltnek, panelnek minősítik. Még maga Móricz is elégedetlen volt vele. Na ja, a hungár alkotók elsöprő többsége mindig is icipicit sznob volt ahhoz (kapásból három, idevágó kivétel jut eszembe, kronológiában Aszlányi, Rejtő, Lőrincz L. László, de azért több is van), hogy merjen. Talán a hagyomány az oka ennek, talán nem, ezt firtassák okosabb fejek. Viszont tény – a filmhez visszavágva –, hogy a magyar mozgókép története nem bővelkedik jó műfajfilmekben, és ha akad is bátor ember, többnyire fél nem művészkedni. Vonatkozik ez Antal Nimród Kontrolljára vagy Gigor Attila A nyomozójára is. Bár Antal esetében elég volt a félmunka egy Predatorsra. Amit korrektül meg is csinált. Elképzelhető, hogy a műfaji felszabaduláshoz szükség van Amerikára. (Bár ez csak kósza sejtés.) Ahol nincs ezeréves határ, viszont sznobéria sincs föltétlenül. Legalábbis azokban a bugyrokban, amelyek például Robert Rodriguez legújabb trasherjét, a Machetét is kitermelték. Tradíció persze van, és ha a magyar és amerikai hagyomány arányait tekintetbe vesszük, akár ottani szemmel nagy múltúnak is lehet nevezni. Lásd a 60-as évek trashfilmjeit, élen Francóval meg Romeróval (hm, ezek is mind „latinók”), hogy csak két példát említsek.
A Machete első ránézésre mexploitation film. Vagyis nyakon ragad egy problémát, a mexikói bevándorlókét, és nyakló nélkül kizsákmányolja, a primér szórakoztatás céljából. A tények kedvéért: van egy zsellér (Machete), aki korábban csendőr volt, egy gonosz báró elpusztította a családját, és (film)idővel a nép hősévé, főforradalmárrá válik, Harley Davidsonját ugratja, legyőzi a gonosz, xenofób és nagyon WASP (azaz fehér, angolszász, protestáns) burzsujokat, majd kilovagol a filmből, ölében szerelme, övében kése. Nagyjából ennyi. És akkor. Nem értek egyet Rodriguez azon kritikusaival, akik kijelentik, a filmnek igenis van politikai üzenete. Persze bele lehet magyarázni, hogyne. Ott van például a két kiváló fizetett hirdetés. Az egyik csótányokhoz hasonlítja a mexikóiakat, a másik egy bérgyilkost reklámoz, a szent cél érdekében. (De tényleg, vérforralóan imádnivaló!) A néző, kritikus, politikus, emberjogi vátesz ebben a helyzetben úgy lép fel, mint manipulátor. Ha libsi, akkor zászlóra tűzi, mondván, hogy az amerikai kormány még mindig nem elég toleráns a bevándorlókkal szemben. A konzi tajtékzó szájjal követeli azt a bizonyos elektromos kerítést, amely ellen a Machete Rózsa Sándora tűzzel-vassal harcol. De aki ezt teszi, sznob. Ezek a filmek nem erről szólnak, kérem tisztelettel. Sőt, Rodriguez és infantilis kreátorbandája röhög az egészen. Beszélj, bolond, ha komolyan veszed. Lényegében a manipulátor manipulálásáról van szó. A rendező úgy tesz, mintha... és ez az ilyen típusú filmek lényege. És akkor engedd meg, nyájas Olvasó, hogy bevezessek egy terminust. Snobsploitation. A mindenféle exploitation filmek gyűjtőneveként ajánlanám. Mert ha bárki néző, amolyan értőként, belekotor ezekbe a filmekbe, többlettartalmakat, rejtett üzeneteket keresve, Jézust vagy Sátánt kiáltva, elveszett.
Azokkal sem értek föltétlenül egyet, akik felróják Rodrigueznek, hogy valójában nem tud történeteket mesélni. Való igaz: amint leáll az eszelős pörgés, a másodpercenként-négy-hulla típusú akció, a Rodriguez-filmek általában leülnek. Na persze, mert meg kell magyarázni, hogy miért történt a kurrens miniholokauszt. Valóban vicces, amikor Machete helyett (aki lakonikusan kijelenti: Machete don’t talk!) az éppen élő figura, mintegy kibeszélve a filmből, összeférceli a néző számára a hellyel-közzel koherens sztorit. Ugyanakkor lélegezni engedi a nézőt a következő vérfürdő előtt. Ugyanakkor időt ad a nézőnek, hogy felfedezze (már ha egyáltalán látott elő-mozgóképet) az átlátásokat, és örüljön ennen műveltségének. Ha végigmegyünk a rodriguezi életművön, a Mariachitól a Grindhouse-ig, ugyanez a séma dereng fel a sár-és-vér-és-játék mögül. Nem állítom határozottan, hogy Rodriguez TUD történetet mesélni, úgy, ahogy az például Egri Lajos vonatkozó alapművében le vagyon írva. Nem is állíthatom, hiszen tudomásom szerint még egy olyan filmet sem csinált, ami meg ne bukna Lajos bátyánk iskolájában. Ha megnézünk pár Rodriguez-opuszt, kiderül, hogy rendkívül erős, ám nagyon rövid jelenetek sorából állnak, egy pongyolán megalkotott nagy dramaturgiai roncsgerincen. Viszont határozottan állítom, hogy igenis képes élő mozgóképet teremteni. A hogyan nem érdekel, ha egyszer tudom, hogy milyen bugyorból érkezett. Mondják, Tarantino és Rodriguez kisajátítja az exploitation filmek hagyományát. Egy frászt. Csinálják ezt sokan, és csinálhatja bárki, aki úgy érzi, ki tudja vonni magát a sznobéria bűvköréből. Ami csak látszólag könnyű. Hiszen bármi többletjelentésű, mélytartalmat sejtető elem szétroncsolja a lényeget. Tehát szétroncsolandó. Azt hiszem, ezért nem állnak össze Rodriguez filmjei. Mert mihelyst valami súlyos fenyegeti a „szemetet”, azonnal zúzdába kerül. Egy olyan narrációval állunk szemben, amely felfalja önmagát. Persze lehet, hogy tévedek, és Rodriguez rajtam is röhögne. Már ha tudna magyarul, és olvasná ezt a szöveget.
Ami pedig az innen nézve határon túli magyarokat illeti, addig nem fognak jó műfajfilmeket csinálni, amíg a történeteiket féltik az önpusztítástól. Bár ezért talán a magyar filmfinanszírozási rendszer is okolható. Ahol Tarr Béla-klónok ülnek. De hátha tényleg eljön majd a Wajna-korszak, és akkor...
Machete, színes amerikai film, 2010, 105 perc. Rendező: Ethan Maniquis, Robert Rodriguez. Operatőr: Jimmy Lindsey. Vágó: Rebecca Rodriguez. Zene: John Debney. Szereplők: Danny Trejo, Jessica Alba, Michelle Rodriguez, Steven Seagal, Robert De Niro, Lindsay Lohan, Cheech Marin, Don Johnson.