Helikon - Irodalmi folyóirat

„Jaj istenem a világ / kinek szoros kinek tág / jaj de szoros a világ / csontig hatol velőt vág / hogy kitágul a világ / ha egyszer jobb időt lát.” Szilágyi Domokos Bartók Amerikában c. versének szép, igaz szavai zengnek tudatomban, szívemben. Mert nagyon várom, várjuk, hogy a világ egyszr jobb időket érjen meg, hogy ne fonódjék körénk szoros hurokként. Egyre csak várunk és a világ egyre szűkebb köröket „rajzol” életünk köré. Mindenből egyre több lesz. Több az autó, a gép, az információ és a többi ezernyi dolog, és mi mind kevesebb helyet kapunk éppen miattuk ebben a világban. Ezernyi zene szól, és szinte fulladozunk a kavargó, zavaros áradatban, szívesen kiúsznánk a partra egy kis lelki-testi pihenőre. De hol is van az a part, egyáltalán, van-e part?
A szőküléssel együtt jár a beszürkülés is. Pedig pont az ellenkezőjét keresi a világ: a színek eldorádóját, a DESIGN-POMPÁT. A minap autóban ülve néztem az elsuhanó kertek virágait. A szép, őszi napsütésben minden szín kivirult. De megpillantottam a távolban egy feltűnően színpompás kerti szögletet is. Amikor közel értem a SZÍNEKHEZ, akkor döbbentem csak meg igazán: négy-öt motorbicikli (színesek) voltak egymásba „tolva”, mint egy csokor gyönyörű virág. Íme – gondoltam –, színes a világ. De a színek mögött kellemetlen benzingőz szagát érezni, a kipufogó-dobok zavaró hangját hallani és ezek már a szürke hétköznapok emlékét idézik fel számunkra. A színes látvány vajon felejteti-e velünk a mögötte felsejlő szürke „semmit”?
Mindennel így vagyunk: a színes külső mögött egyre szűkebb, szürkébb világ vesz bennünket körül. Mit tesz, mit tehet ilyenkor (ilyen korban!) az Ember? Megpróbál befele fordulni; önmagában is, a világ dolgaiban is. A muzsikus a zenében keresi a mélység titkait, felfedezni valóit. Rég elfeledettnek hitt dolgokat kutatnak fel. A zenei historizmus áramlatát éppen ez a befele-fordulásunk hozta létre és egyben élteti is. A kis barokk mesterek reneszánszát követően Bruckner, majd Mahler szimfóniáiban kerestük az elfeledett mélységeket azzal a jelszóval: hogyha kint szoros és szürke a világ, legalább bennünk táguljon ki és színesedjék ezerfényűvé.
Mostanában láttam egy rendkívüli Falstaff-előadást tv-felvételről. Verdi késői remekműve az Otellóval együtt a ritkábban felhangzó művek közül való. Előadástechnikailag sem könnyű mű. A rendezőnek sem könnyíti meg a dolgát, hát még a színészekét. Ezen a glyndebourni fesztiválon a londoni Filharmonikusok pazar zenekari játékával egy nagyszerű színpadi változat született meg. Első látásra nagyon furcsának tűnik minden: a színpadkép gyerekrajzokra emlékeztető egyszerűsége, szándékolt elnagyoltsága, a kosztümök „összevisszasága”. a sok(k)féle pantomim-tréfa. Először csak belepillantottam a felvételbe, és máris félretettem. Másodszorra hosszasabban voltam kénytelen belemerülni vendégeim kedvéért. És akkor döbbentem rá, hogy a külső „egyszerűség” mögött a legszínesebb, legfantáziadúsabb előadást látom, amit valaha csak láttam a Falstaff-változatok hosszú sorában.
A két-három alapszínre „mázolt” kisvárosi ház a sok zöld (mű)fejes-salátával az előkertben egyszerre mozgatta meg bennem a gyerekkori emlékeket és a mindenben valami értelmet kereső érettkori értelmemet. Így volt ezzel a közönség is. Amikor Falstaff felcseréli utcai ruháját rövidnadrágra, a tekintélyes zakó folytatásaként, harsány nevetés söpört végig a termen. Úgyszintén, amikor a „víg nők” hírvivője katonai egyenruhában keresi meg Falstaffot a fogadóban, aki éppen a lábát áztatta előtte egy lavórban. Ötletek, tréfák sokasága készteti a hallgatóságot minduntalan nevetésre. Ilyen színes vígoperai előadást ritkán látni-hallani. Elgondolkoztam: miért is jönnek létre az ilyen szupernova-előadások? Miért ez a hatalmas igyekezet a mindent beragyogó színekért, a tökéletesnél is tökéletesebb zenei megszólaltatásért, a szinte a végletekig vitt színpadi játék kifejezésbeli tündökléséért? Mert ellensúlyozni szeretnénk a mind jobban kiürülő világunk szürkeségét, beszűkülését. Szilágyi Domokos szavaival: „Ki szűknek érzi a mindenséget: teremt.”