Rég kezdődött literátori berkekben annyi eszmefuttatás a „na végre!” felkiáltással, mint Mario Vargas Llosa irodalmi Nobel-díjának kihirdetése után. Az elégedettség verbális megfogalmazása nem kizárólag a perui író – hosszú várólistás időszakot követő – elismerésének szólt, hanem egyfajta közérzületet is tükröz. Ennek lényege az a jobbára kimondatlan, ám annál alaposabb gyanú, miszerint a Nobel-díj(azás)hoz nem elegendő, ha valaki „pusztán” jelentős és olvasott szerző, ehhez egyéb, az irodalom lényegével szoros kapcsolatban nem álló összetevők is szükségesek. Nem árt, ha az író, közéleti emberként, rámutat korunk égető problémáira, felemeli szavát a világ elnyomottjai mellett vagy szenvedélyesen küzd a hátrányos megkülönböztetés minden formája ellen.
Ez így még jól is hangzik, hiszen a világ legrangosabbnak tartott irodalmi díjával kitüntetett személy bizonyos értelemben – a rá irányuló óriási figyelem miatt – több önmagánál: példa, amely szétsugárzik, megnyilatkozásainak társadalmi hatása ugyan nehezen mérhető, de bizonyára jelentős; elismerése ezért üzenet, számos tényező felelősségteljes összehangolásának végeredménye, tettértékű kulturális esemény. Csakhogy vannak olyan írók, akik már jóval azelőtt képesek magukra felhívni a közfigyelmet, hogy egyáltalán szóba kerülne díjazásuk lehetősége – mondjuk, írásaik minősége, népszerűsége és az irodalmi folyamatokra gyakorolt hatása miatt. Ezeket a szerzőket aztán a svéd akadémikusok elhelyezik egy képletes lerakatban, vélhetően arra gondolva, hogy ha éppen nem akad olyan, egyébként – minden irónia nélkül – kétségkívül kitűnő írástudó, aki kellőképpen aggódik az esőerdőkért, akkor még mindig elő lehet venni, teszem azt, Umberto Ecót. Ennek a módszernek megvan az a kockázata, hogy az aspiráns nem várja meg a Nobel-bizottság jóindulatú gesztusát, és időközben elhalálozik, mint az „örök esélyes” John Updike. Ezért is oly meglepő Mario Vargas Llosa kitüntetése, bár egyébként a legkevésbé sem kéne annak lennie; neki ugyan van társadalmi-politikai munkássága, de az aligha illik bele a Nobel-kompatibilis író virtuális profiljába. Nincs más megfejtés: az ítészek ezúttal kizárólag az írói kiválóságot jutalmazták, és ez mindenképpen jó hír.
Aminthogy az is jó hír, hogy egy újabb Nobel-díj vándorolt a „Dél keresztje alá”. Hiszen egy képzeletbeli panoptikumban Vargas Llosa helye ott van a nem díjazott és már nem is díjazható Borges vagy Cortázar, a díjazott García Márquez vagy Asturias, a nem díjazott, de még díjazható Mutis vagy Fuentes mellett. Latin-Amerika irodalmi kincsestára, úgy tűnik, máig kifogyhatatlan – és nincs annyi Nobel-díj, amellyel ezt honorálni lehetne.
