– Számos nyelvet ismersz. Miért történik az, hogy egyesek megmaradnak 1-2 nyelvnél, mások jóval többet sajátítanak el?
– Amiről beszélsz, az tulajdonképpen a nyelvtehetség. De ami a nyelvtanulást illeti, úgy néz ki, hogy az ember már az anyaméhben elkezdi tanulni a nyelvet, mert hallja. Vannak olyan kultúrák, ahol egész oktatási rendszerek alakultak ki, amelyek születés előtt néhány hónappal kezdődnek, vagy akár hat hónappal előtte. Ismerek olyan családot Thaiföldön, akik a megszületendő gyermekeiket nem csak nyelvre, hanem zenére, költészetre is tanítják. Az is bizonyított, hogy ennek tényleg van hatása. Ráadásul születésünk pillanatában, úgy néz ki, hogy van egy úgynevezett nyelvablak.
– Ezt a nyelvablakot miként írnád körül?
– Elkezdünk nyelvet tanulni születés előtt és természetesen születés után. Kezdetben könnyen meg tudunk jegyezni új szavakat, kiejtéseket, nagyon képlékeny a memória, egészen finom különbségeket őriz meg az emlékezet, és ez így halad előre egészen a pubertás koráig. Szeretném megjegyezni, hogy számtalan egyéb dolog is zajlik ebben az időszakban. Úgy látszik, hogy sokkal több információval érkezünk a világba, mint amennyiről tudunk. Ezeknek az információknak a feszegetése, sajnos még mindig a parapszichológia területén mozog, de egyre több tudományos anyag jelenik meg erről a periódusról. Remélem, hogy a közeljövőben ezt sokkal komolyabban veszik majd. Hogy pontosan miről beszélek? Elsősorban az identitásunkról, tudatunkról. Ami a nyelvet illeti, akad néhány még meg nem oldott kérdés. Az egyik az, hogy a nyelvtanulásnak van egy nagyon sajátos formája. Különböző nyelven beszélő gyerekek, amikor összekerülnek, nagyon gyorsan megtanulják egymás nyelvét. Ebben nagy furcsaság nincs, az a különös, hogy megtanulják a nyelvet helyesen beszélni, anélkül, hogy akármilyen féle struktúrát észlelnének vagy tanulnának valakitől. Összeengedsz különböző nyelvcsaládokból származó gyerekeket és megtanulják mindazt, amit éveken keresztül kínlódok a diákjaim fejébe sulykolni. Vannak olyan nyelvtani különlegességek az ázsiai nyelvekben például, amit nem is igen tudnak megtanulni a diákok. De a gyermekek megtanulják egymás nyelvét. Miként történik ez? Nem tudjuk. Az emberi elme nagyon sok mindennel kísérletezik korai gyerekkorban, például az is tudott dolog, hogy nagyon sok gyerek kitalál egy saját nyelvet, legalábbis olyan szavakat, amelyek nem léteznek semmilyen nyelvben. Az egyes szavak repetitív használatából lehet arra következtetni, hogy ezek nem abban a pillanatban kitalált és aztán elfelejtett szavak. Olyan szavak, amelyekre emlékeznek és amelyeket bizonyos értelemmel használnak, és nem tudjuk a szavak pontos jelentését, miközben nincs két gyerek, aki ugyanazt a nyelvet használná, de ez is olyan körülmény, amit nagyon régóta ismerünk. A gyermekek lassan, egymástól tanulva, játszadozva, a nyelvet nagyon hamar elsajátítják, és ez általában meg is marad.
– Tudnál példát is mondani egy ilyen esetre?
Igen. A cigányságét. Jó száz évvel ezelőtt, amikor a vándorcigányoknak még megvoltak a nagy, éves vándorútjaik, öt-hat országon keresztül, a vándorévek folyamán a gyerekek megtanulták az ottani nyelveket. Nem irodalmi szinten, hétköznapi használatra, de megtanultak 5-6 nyelvet, anélkül, hogy intézményes keretek között tanították volna őket. Ez a nyelvablak úgy látszik, hogy pubertás- korban bezárul és utána már nagyon nehéz más nyelveket megtanulni. Ráadásul sokkal nehezebben és lassabban. Ha egy gyermek megtanul a pubertáskor kezdetéig négy különböző nyelvcsaládba tartozó nyelvet, akkor az ablak, úgy látszik, nyitva marad. Ezért vagyunk jó helyzetben itt, Erdélyben. A születés pillanatától 5-6 éves korig a legintenzívebb a nyelvablak megléte.
– Mi volt a nyelvek sorrendje nálad? Melyiket sajátítottad el legelőször?
– Magyar és német volt az első kettő, mert édesapám a tanulmányait németül végezte és velünk németül beszélt, utána jött a román, majd az orosz és a francia. Volt mellettünk néhány régi tömbház, ahol olyan egykori orosz tisztek laktak, akik román nőt vettek feleségül. Az ő gyerekeikkel is játszottunk, és ekkor hallottam először az orosz nyelvet.
– Az orosz akkoriban nem mindenütt volt divatnyelv...
– Amikor az iskolában elkezdtünk oroszt tanulni, mindenki utálta az oroszt, politikai okokból is. Én voltam az egyetlen, aki szerette, sőt, megkértem apámat, hogy szerezzen egy orosz magántanárt. Az iskolában franciát tanítottak és én elkezdtem foglalkozni a spanyollal is. Azután nekiláttam ázsiai nyelveket tanulni. Japánt, vietnámit. A japánt könyvből, egyetemista koromban a vietnámit. Akkoriban Észak-Vietnám szétküldte egyetemistáit a testvéri kommunista országokba, és Kolozsváron élt 250 vietnámi. Sikerült elintéznem, hogy beköltözzek egy kollégiumi szobába, ahol nyolc vietnámival laktam együtt. Néhány év alatt így tanultam meg rendesen a vietnámi nyelvet. Később kínait és koreait, kínaiból több dialektust, sokáig éltem Ázsiában, a doktori tanulmányaim egy részét kínaiul végeztem el a Tajvani Nemzeti Egyetemen, ahol a nép által használt legnépszerűbb nyelv egy sajátos kínai nyelv volt. Azért nem mondom, hogy nyelvjárás, mert ez a nyelv és Kína hivatalos nyelve annyira különbözik, hogy egyáltalán nem tudják megérteni egymást, mintha egy román beszélne egy hollanddal. Ezt a tajvani nyelvet beszéltük ott hétköznap, de az egyetemen a mandarin-kínait. Később még más ázsiai és európai nyelveket is megtanultam.
– Mostanság tudsz-e még új nyelveket tanulni? Ugyanolyan könnyen megy, mint régen?
– Folyamatosan tanulok új nyelveket. A memória a legfontosabb tényező ebben. Az én esetemben volt valami, amit tehetségnek neveznék. De 25 évesen már éreztem, hogy nem olyan, mint régen volt. Akkor váltam olyanná, mint a környezetemben lévő jó nyelvtanulók, de az a másság, amelynek meglétét csak később értettem meg – tünedzni kezdett. Negyven felett már kezdtem elfelejteni dolgokat, a nyelvtanulás ezzel párhuzamosan változott meg. Nyelveket talán még mindig jobban tudok tanulni, mint mások, de össze sem lehet hasonlítani a korábbi szinttel.
– Úgy tudom, számos anekdotád van a különleges nyelvi helyzetekről...
– Mondok egyet. Amerikai diákjaimmal európai körutunk során találkoztunk Franciaországban cigányokkal, akik valahonnan a Pireneusokból jöttek. A diákjaim nem értették, mit mondanak. Az elején én sem értettem, de feltettek egy-egy kérdést, és abból kikövetkeztettem, hogy valami latin nyelvkeveréket használnak. Lassan kezdett beindulni a dolog. Másfél-két óra múltán már egészen folyékonyan beszéltünk. Ha nem értették, megpróbáltam különböző rokon nyelvekből szavakat keresni, ilyenkor mindig beugrott valami. Mennyire volt pontos, azt nem lehet tudni, de amit mondtam vagy kérdeztem, azt értették, a kérdéseiket is értettem. Kezdtek kialakulni, egyértelműsödni a nyelvtani strúktúrák; izgalmas történet volt. Mai napig sem tudom, milyen nyelven beszéltünk.
A korábbi kérdésre visszatérve, a nyelvtanulásban a tapasztalat is közrejátszik. Szerintem a nyelvi ablak nyitva marad.
– Az ember nyelveket tanul, de milyen szinten? Mennyit kell dolgozni ahhoz, hogy irodalmi, akadémiai szinten is használhasd? Sok nyelvet tudsz, de gondolom, ezeken belül vannak kategóriák...
– Elmesélek egy történetet. Kutatómun-kám során eljutottam Ausztronéziába, egy kis szigetre, ahol egy kőkorszaki búvártörzs élt. Ők egy ősi ausztronéz nyelvjárást beszélnek, amit egyáltalán nem ismertem. Azt sem tudtam, hogy mondják: jó napot. Teljesen a nulláról kezdtem. Mivel antropológiai munkát akartam végezni, világos volt, hogy meg kell tanulni a nyelvet. Ez egy résztvevő megfigyelés volt, velük laktam, ugyanazt csináltam mint, ők, dolgoztam, búvárkodtam, délután fát vágtam a dzsungelben és közben tanultam a nyelvet.
Ahogy megérkeztem, felvettem valamit a földről és megmondtam, hogy magyarul ez kő, ez meg fa, aztán valaki kapcsolt, és ő is elmondta a saját nyelvén. Én azt leírtam és kiejtettem a szót. Aztán megint. Kialakult egy helyzet, hogy itt van egy idegen, aki mindenről meg akarja tudni, hogy mit hogy hívnak. Mindenki jött és mindenfélét mutatott. Így indult be a dolog. Néhány füzetet hamar megtöltöttem mindenféle információval. Hat hónap múltán a hétköznapokhoz és a munkához kapcsolódó nyelvet igen jól beszéltem, és semmiféle erőfeszítésre nem volt szükség számukra, hogy velem értekezzenek. Szerencsém is volt, mert három hónap után találtam egy öreget, akit annak idején a japánok elvittek a szigetről és megtanítottak jól japánul, ő lett volna az egyik tolmács, de a japánok elvesztették a háborút, és nem is haszálta többé a nyelvet, de egészen jól beszélte. A japántudásom nagy kincs volt a számomra. Akkor jöttem rá, hogy mennyi hibát ejtettem jegyzeteimben, mert meg tudtam kérdezni, hogy ez vagy az mit jelent. A nyelvtudásom olyan gyorsan fejlődött, hogy még én is csodálkoztam rajta.
– Túl a nyelven, a mitológiájuk érdekelt leginkább...
– Igen, a mitológia, amit ők úgy neveznek: Az ősök éneke, nagyon fontos információkat tartalmazó teremtéslegenda, számos olyan mondatszerkezet és szó létezik benne, amit már a fiatalok nem értettek. Tudtam, hogy ha az a néhány öreg, aki még az egészet érti, meghal, akkor már nem érthetem meg én sem. A kutatómunka tervezett iránya is módosult, mert olyan dolgokkal kellett foglalkozni, melyek csak később kerültek volna terítékre. De ennek az lett az eredménye, hogy nem csak a köznyelvet, de olyan dolgokat is megtanultam, melyeket a velem egyidősek már nem értettek. Két év múlva az öregekkel olyan dolgokról tudtam beszélni, amit már csak ők tudtak. Amikor meghaltak, nekem már nem volt kivel beszélni, mert azon a nyelven már nem voltak beszélők. A legendáik, az volt a cél, és eljutottam odáig. Szerintem nyelvtudásom elérte ott az akadémiai szintet, de más szint nem létezett. Tudtam a legmagasabb fokon kommunikálni, de az nem volt könnyű. Vannak olyan nyelvek adott nyelvcsaládokban, mint amilyen Svájcban a római légió veteránjai által használt nyelvből kialakult ladin nyelv, aminek én egyszer utánaolvastam és próbáltam megismerni, felvételeket hallgattam, zenéket. Volt olyan pillanat, amikor velük beszélgettem, hogy egyszer könnyen, máskor nehézkesebben zajlott a beszélgetés, öt-hat év szünet után pedig lehetett kínlódni megint.
– Milyen nehéz az átállás, a váltás egyik nyelvről a másikra?
– Egyszer Kínából jöttem haza és oroszokkal találkoztam a vonaton, órákon át tartott, amíg átálltam, mindegyre visszakanyarodtam a kínaihoz. Más esetében ez nem volt gond. Amikor az ENSZ továbbfejlesztési osztályán dolgoztam, nyolc-kilenc nyelvet használtam és egyikből a másikba álltam át, anélkül, hogy nehézségeim legyenek. Mostanság ez is kezd lelassulni. Édesapámmal, aki most 94 éves, át-átváltunk egyik nyelvről a másikra, és látom rajta, hogy működik az átállás ilyen magas korban is.
– A kínai, a japán, a koreai és általában az ázsiai nyelvek között milyen viszonyok figyelhetőek meg, melyik a legnehezebb?
– Mindegyiknél akadnak nehézségek, de mindegyikben valami más. A kínai monoszilabikus, tonális nyelv, minden egyes szónak megfelel egy jel, és a mandarin kínai esetében négy tónus közül valamelyik egy lefelé vagy felfelé hajló kiejtéssel mást jelent ugyanaz a szó. A má-t elmondhatjuk négyféleképpen és jelenthet lovat, szidást, kendert...
A kínai mindig összetett szavakkal dolgozik. Adott egy értelemadó szó, amelyhez egy hozzáadódik a precízebbé tétel miatt. Számos fonetikai nehézség bukkan fel, amelyre rátevődik az írás, ami ideografikus és életünk végéig tanulhatjuk.
Legalább 3000 jel kell ahhoz, hogy az ember tudjon kommunikálni, ráadásul kétszázezer kombinációban.
A Tajvani Nemzeti Egyetemen a kínai írás etimológiáját tanultam, ezért talán több jelet tudok, mint az átlag kínaiul tanuló; talán azért is, mert a kínai jeleknek a fejlődését és a különböző nyelvekbe való átvételét tanulmányoztam. Nagyon sok időt töltöttem azzal, hogy mi történt a kínai jelekkel a japánban, a koreaiban és a vietnámiban.
A vietnámi az egyik legérdekesebb eset, mert annak idején kínai betűkkel írtak, aztán átálltak a latin betűs írásra. Azért, mert a régi, kínaiaktól átvett ideogrammákat ők megváltoztatták, amit a kínaiak már nem tudtak elolvasni, mert öszszetételében megváltozott és már nem volt kínai, miközben a vietnámiak nem tartották be a nyelvújítással kapcsolatos szabályokat, mint a kínaiak, hanem elfogadtak mindenféle változatokat különböző helyekről. A végén már alig lehetett használni a nyelvet írásban. Otthagyták az egészet és áttértek a latin betűs írásra majd száz évvel ezelőtt. Ennek az a tragikus következménye, hogy semmit sem tudnak elolvasni a régi szövegekből. Több ezer év költészete és vallási irodalma veszett el úgymond, mert nem tudják elolvasni. Létezik New Yorkban egy társaság, amit egy ismerősöm, egy amerikai professzor indított, s amelynek én is tagja vagyok. És mi, azok, akik a vietnámi írásjeleket értjük, azzal fogalakozunk, hogy egy elektronikus program segítségével beszedjük és lefordítjuk ezeket a szövegeket a latin betűs írásra.
Benedek Dezső
1950-ben született Kolozsváron. A Báthory Líceum (akkori nevén: 3-as számú Elméleti Líceum) diákja volt 1967-ig, amikor kicsapták az iskolából, miután a román osztályok betelepítése elleni tiltakozásra buzdította társait. 1972-ben végzett a Babeş-Bolyai Tudományegyetemen, angol-német szakon. 1978-ban hagyta el az országot, az Amerikai Egyesült Államokban telepedett le, ahol kulturális antropológiát és összehasonlító irodalmat tanult. Az ősök éneke című doktori dolgozatát a Penssylvania Egyetemen védte meg. Terepmunkájának részeként négy évet töltött egy ausztronéziai törzs körében. Kulturális újjáélesztési munkát itt, valamint Kelet-Timorban és a Fülöp-szigeteken végzett. 1980 és 1982 között a Tajvani Egyetemen cserekutatói programban vett részt. Középiskolásként tanult meg japánul, romániai egyetemi évei alatt kínai és vietnámi nyelven, összesen 18 nyelven beszél. Jelenleg a Georgia Állami Egyetem előadótanáraként kulturális antropológiát és kelet-ázsiai nyelveket, valamint összehasonlító irodalmat tanít. A londoni székhelyű Humanitad Alapítvány kulturális igazgatója.
