„Romantika, klasszicizmus –... Nagy általánosságban szólva nem jelentenek többet, mint az alárendelés és nem alárendelés elvét, mely a művel, az alkotással szemben a klasszikus és romantikus magatartásban megnyilvánul (...) Szépen fejezi ki ezt André Gide, mikor azt mondja, a klasszikus műalkotás egyedül a romantika megfékezése által válik széppé. Ebből az aforizmából a megfékezés szükségessége önként következik.” Igor Stravinsky-t idéztük, azt a zeneszerzőt, aki a modern korban (látszólag!) a legkövetkezetesebben romantika ellenes volt. Ő a romantika megfékezéséről beszél és ezzel indirekt elismeri a romantika és klasszicizmus egymástól való függését: egyik sem létezhet a másik nélkül. Ebből következik, hogy abszolut tiszta romantika vagy klasszicizmus nem is létezik, e két világ mindig vala milyen mennyiségi kombinációban együtt nyilvánul meg a műalkotásban. Gyakran mondjuk, hogy a klasszikus stílusban az érzelem és értelem egyensúlya uralkodik. Tehát az ösztönvilág és a szellemi lét harmóniája. Ez a harmónia a zenei klasszicizmus idején sem volt minden alkotónak vagy műalkotásnak a sajátja. Viszont a nagyromantika idején is születtek alkotások, amelyekben ez az egyensúly, A REND – ahogyan rendszerint megfogalmazzuk – érvényesült. Példa erre Wagner Nürnbergi mesterdalnokok-ja. Egyébként a klasszikus megjelölés csak értékmérő, még pontosabban fogalmazva: az egyensúlyi állapotot jelzi. De egyáltalán létezik abszolút értelemben vett egyensúly? Nyilván hogy nem létezik olyan „közegben”, mint az állandóan változó, szinte csepfolyós állapotban létező, az idő dimenziójához kötött és annak teljes mértékben alárendelt zenében. Rendkívül kockázatos egy zeneszerzőt akár klasszikusként osztályozni. Mozartnak, Haydnnak vannak „Sturm und Drang” művei, afféle romantikus beütések, irányváltások eredményeként, a g-moll és fisz-moll szimfóniák romantikus világában. És nemcsak teljes művekre kihatva nyilvánul meg a szemléletváltás a romantika felé, de sok száz mű részleteiben is mutat ilyen koncepcióváltást; a mérleg szárának kilendülését egyik vagy másik irányba.
Még klasszikusnak tartott remekműben is gyors egymásutánban váltakozhatik az egyensúlyi helyzet, főleg a már címükben is erre utaló zenékben, mint például a fantáziákban, a lerögzített improvizációkban, versenyművek szeszélyesen váltakozó hangulatú, virtuóz elemeket felvonultató CADEZA-iban.
A romantika utat nyitott a tudatalattinak, az álmok „káoszának”, a szélsőségeknek, de csak utat nyitott, minden alkotó a maga világának megfelelően járja végig ezt az utat. Freud és Jung és követőik a pszichoanalízis révén a legmesszebbre jutottak ezen az úton. Jung archetipus-rendszere révén behatolhatunk a művészi alkotás „álomfestésébe” is. Az álom a tudatalattink jelzése: a szimbólumok segítségével befolyásolja életünket, gondolatmenetünket. Bartók esetében sokszor említett jelenség a napraforgó iránti érdeklődése, „kedvenc virágjának” nevezi. Világos utalás a kör-szimbolikára, a mag-spirálrendszer aranymetszés arányaira, arra a világra, amit Lendvai korszakalkotó elméletében Bartók kromatikus világához kapcsol, az organikus életjelenségek megnyilvánulásaként, az ösztön, érzelem, az intuíció, az ihlet, a pátosz, a halandók, az ÉLET jeleként. Ezzel párhuzamosan viszi végig Bartók-elemzéseiben a másik világ, a szellemi lét megjelenésének minden alapvető formáját, a logikát, az ötlet, a stílus, a diatonia mindent átható jelenlétét. Végkövetkeztetése: „Szerkezeti megkötés nélkül a zene anyaga szétfolyik. Aránytalanság csak akkor támad, ha a forma csupán a mű „homlokzatát” képezi (ezt a tartalom nélküli formát nevezi a nyugati esztétika „homlokzat-realizmusnak”), viszont tudjuk, hogy a zenetörténetnek minden igazi nagy alkotása mögött ott él az anyag tökéletes birtoklásának, a teljességének a vágya. De Bartóknál ez mást jelent: az ember diadalát a zabolátlan ösztönök felett, vagy vajon a „művészet” szó egyik értelme nem éppen a formátlan forrongó anyag „megfegyelmezésében rejlik?”. Íme vissza jutottunk a „megfegyelmezés” szükségességéhez. Bartók zenéje a megfegyelmezésen túl a RENDET juttatja érvényre modern korunkban.
