Vállát húzták a számszeríjak. Fájt is egy ponton, ahol még előző nap kidörzsölte a prófuntos tarisznya. Szívesen lehajította volna a halott szerszámokat a sárba, úgysem akadtak már egyetlen zsoldosnál sem az idegeikre illeszkedő tölgyfavesszők, mégsem tette, mert a báró csak úgy tízlépésnyire állt előtte, és köztudomású, hogy neki még a hátán is szeme van. A folyó szelíd sodrában fatörzsek úsztak, körülöttük mintha feltorlódott volna a víz. A vándor megannyi halat látott felcsapni a mélységből, a gyomra a szokásosnál is nagyobbat korgott ettől a látványtól. Ahány esőcsepp lyukat ütött a folyó hátába, a vándor szemei előtt annyi hal táncolt, legszívesebben odaszaladt volna, hogy kézzel merje ki a pikkelyes jószágokat és azon nyersen falni kezdje. Négy napja alig evett. Előző nap ugyan valamicskét tudott lopni a prófuntos tarisznyából, amit cipeltettek vele, s azon felül befalta a neki alanyi jogon járó szeletkét is, de olyan volt az, akár akasztott embernek a bírói kegyelem. Az egyik öreg zsoldos megjegyezte, hogy ez bizony már a mardosó éhség, bizony, ezt nevezik annak. A vándor nézte a folyót, az eső verte vízben továbbra is halak szelíd, eledelül kínálkozó nyájait látta: jószerével már elindult feléjük, amikor feltűntek a bárkák. Egy karcsú hajó tolult a látóterébe, fülébe hangok hatoltak: a sereg örvendezett, az emberek melléből sóhajok szakadtak fel. Megérkeztek értük a vízen járó emberek, megmenekültek. Talán enni is adnak, gondolta a vándor, és az előbbi félig éber, félig önkívületi elhatározás maradékának erejével vett egy utolsó lendületet, hogy a vízhez közelebb lépjen. Az egész sereg vele lépett. Csak a báró magasba emelt keze állította meg a férfiakat. Tízesével, okosan vetette hátra a báró. Szájról szájra járt a parancs. Engedelmeskedtek. A bárkák a part közelébe suhantak, az elöl állók a báró intésére belegázoltak a vízbe, nagyokat léptek a dereglyék irányába. Mikor elérték őket, felkapaszkodtak rájuk. A vízenjáró emberek kampós botjaikat akasztották a lábuk közé, úgy húzták fel a katonákat, akiknek nemigen maradt arra erejük, hogy maguk mászszanak be a csúszós, nyálkás felszínű fatestekbe. A vándor térdeit a habok nyaldosták, a bárkák mind közelebb és közelebb kerültek, mikor mögötte kiáltozásban törtek ki és lökdösni kezdték egymást a zsoldosok. A vándor megfordult volna, megnézni, mi történik, de kíméletlenül fellökték. Arccal a folyóba esett, a számszeríjak a hátáról a fejére csúsztak, a tarkóját nyomták, az arcát bele az iszapba, nem kapott levegőt. Kapálózott és vergődött, a fülei zúgni kezdtek, mintha az agya ki akarna tolulni rajtuk, hogy egyesüljön a folyó vizével. Nem kívülről befelé, inkább belülről kifelé érzett valami rettentő nyomást a fejében. Attól tartott, a koponyája beleroppan. Hanem akkor végre ki bírt bújni a számszeríjak hevedereiből, kicsusszant a súlyos fegyverek alól, térdre emelkedett, és a víz fölé kerülve nagy lélegzetet vehetett. Mire újra látott vérbe borult szemeivel, azt nézhette meg, ahogyan a pár perce még közelgő bárkák egyre távolodnak. Lenézett maga köré: vér festette a vizet vörösre, hullákat evett a folyó. Egy lovas gázolt a vízbe éppen mellette, emelte fölé a kardját, ám le is engedte nyomban, lehajolt érte, megragadta a ruhájánál fogva, maga elé emelte a nyeregbe, ahol keresztbe fektette, hasmánt. A vándor nem értette, mi történik vele, ellenkezni sem próbált. A ló egyenletes ügetésbe kezdett, a lovas erősen markolta a grabancát. A nyeregkápa a gyomrába fúródott, az éhség odabenn, a csiszolt fa idekinn kínozta. Hosszú percekbe tellett, mire ráébredt, hogy az ellenség fogságába esett. Utolérték őket, a sereg hátulját levágták, a többiek, akik már a dereglyékre másztak, elhajóztak a túlpart felé, a biztonságba, sorsukra hagyva a néhány tucat hátramaradót. A vándor lehunyta a szemét, fárasztotta a furcsa perspektíva, ami a lovon keresztben fektében adatott neki. Amilyen fáradt volt, talán el is szundikált kissé.
Éles fájdalmat érzett az oldalában, az orrába szennyes lé hatolt. Magához tért kábulatából, megállapította, hogy ledobták a nyeregből, egyenesen a sárba. Még mindig esett. Körbepillantott. Egy omlásnak, romlásnak indult vár udvarán hevert. Négy másikat látott a sárban fetrengeni az övéiből. Felrángatták mindannyiukat, taszigálták a föld alá. Félhomályos kazamatákba rugdosták őket. Egyikük sem szólt, egyikük sem jajdult. Kettőnek közülük sebe volt, ruháikon átütött a vér. Hallgattak, sötéten méregették az odút, amibe kerültek, szorongva figyelték egymást. Némán, mogorván. Ismeretlenekhez tartozó ismerős arcok. A falakon nedvesség csillogott, a vándor érezte, hogy a vállára csöpög a víz. Egyik csöpp a másik után, monoton egyhangúsággal, szabályos időközökben. Szívesen szólt volna, szívesen hallotta volna a társak szavát. Nem szólt, nem hallott. Halott csönd telepedett közéjük.
Kisvártatva színes ruhákba öltözött alak lépett a kazamatába, kezében rongyos szélű papír és nádtoll. Latinul szólt, amit egyedül a vándor értett. A négy másik egy emberként biggyesztette le alsó ajkát, közben rosszallóan csóválták a fejüket, mintha egy rugóra járnának. Hallgattak továbbra is, tekintetük azonban még sötétebb tónusra váltott. A vándor közben a feltett kérdésekre válaszolt, ahogy tudott: átabotában. A színes ruhás írta, amit mondott. Végül intett, kövesse.
Elállt az eső. Átvágtak a várudvaron, az egyik sarokban emelkedő lakótorony felé lépkedtek. Dagasztották a sarat. A várfal mellett néhány katona álldogált, lagymatagon figyelték a színes ruhást és a vándort, egészen addig, míg el nem érték a kerek torony ajtaját. Az alsó teremből csigalépcső vezetett feljebb. Az első szinten drága öltözetű férfiak és egy szokatlanul magas asszony beszélgetett. Ahogy a színes ruhás feje megjelent a lépcsőfeljáróban, elhallgattak. Mikor a vándor is felért, érdeklődve vizslatni kezdték. Néhány lépést tett a terem közepe felé, a színes ruhás egy kézmozdulattal megállította az ablakon beeső gyönge fény körében. A drága öltözetű férfiak és a szokatlanul magas asszony körözni kezdtek körülötte, akár állatvásáron a kiszemelt ló körül a kupec. Vizsgálódón figyelték. Az asszony szólította meg végül, latinul.
– A garázda báró seregében szolgáltál, fiú?
Mélyet sóhajtott, mielőtt felelt volna. Kicsit szédült, talán az éhségtől, talán a félelemtől. Igyekezett uralkodni a testén.
– Egy báróéban, asszonyom, igen. Garázdaságokat is elkövettünk, valóban.
A nő elismerően csettintett a nyelvével.
– Beismered? Kölyök létedre férfiasan! Remek!
– Nem vagyok én már annyira pelyhes állú, asszonyom. Jóllehet az Úr a maga tréfás kedvében olyanra formálta az ábrázatom, mintha ifjonc volnék. Satnya testem is inkább vall fiatalra, mint meglett férfiemberre, mégis azt kérem, higgyék el kegyelmetek, öregebb vagyok, mint látszik. És higgyék el azt is, hogy én nem vagyok zsoldos. A magyar király alattvalója vagyok, mint a sereg zöme, ezért csatlakoztam hozzájuk. Bízva abban, hogy velük hazajutok.
– Mit kerestél itt?
– Tanultam, leveleket vittem, sétáltam a városokban – sorolta a vándor. – A báró úr nemrégiben megengedte, hogy vele tartsak, ha hasznomat látja. A prófuntos tarisznyát cipeltem, meg számszeríjakat. Döglött fegyvereket, asszonyom. Mind kifogytunk a vesszőkből.
A férfiak hümmögtek, az állukat simogatták, a szokatlanul magas nő felnevetett.
– A garázda báró meg sem áll a hegyekig! Amíg azokon átvergődik, minden embere odavész. De ő akarta, nem mi. Méltányosan megfizettük volna, ha hozzánk pártol.
– A báró úr hűséges a királyához.
– Ezt nem kérdeztem, ember! – keményedett meg a nő arca. – De ha hűséges, hát hűséges. Megszabadultunk tőle, az a lényeg, Istennek legyen érte hála! A másik négy odalenn?
– Egyszerű zsoldosok, halálosan fáradtak és kettejük sebes.
A férfiak továbbra is csak az állukat simogatták és dörmögő hangokat hallattak, az asszony viszont elgondolkozva, a vándor arcát fürkészve bólogatott.
– Majd elválik, majd meglátjuk – suttogta, mielőtt intett a színes ruhásnak. Az megragadta a vándor karját, durván a lépcső felé terelte. Indultak vissza a kazamatákba: le a lépcsőn, keresztül az udvar sarán, vissza a föld alá.
A másik négy zordan fogadta a vándor visszatértét. Nem kérdezték, mit végzett, mit akartak tőle. Először undorral elfordultak tőle, utána rá se hederítettek. Nem bíztak olyanban, aki latinul társalog az ellenséggel. A vándor megértette őket, noha sajgott a szíve otrombaságuk és bizalmatlanságuk miatt. Szívesen keblére ölelte volna mindannyiukat, megszorította volna a kezüket, megsimogatta volna borostás, elgyötört arcukat, hiszen honfitársai voltak, természetes szövetségesei, akikkel egy nyelvet beszél, akiknek érti a mozdulatait, de még a mozdulatlanságait is…
Akár egy éles tőr a puha húsba, úgy döfött belé az éhség. Összegörnyedt a kíntól, térdre rogyott, majd elnyúlt a mocskos padlón. Társai ügyet sem vetettek rá.
Telt az idő, a föld alatt nem tudta senki, mennyi. Kaptak enni is valamiféle nyúlós kását, talán több alkalommal is, de ebben a valamilyen mértékben mindnyájukat gyötrő láz miatt nem voltak biztosak. A két sebesült állapota óráról órára romlott, sebeik bűzt árasztottak, félrebeszéltek és zihálva szedték a levegőt. A vándor a sarkain ült, félhangosan imádkozott.
A színes ruhás egyszer csak (napok, hetek, de talán csak órák múlva) viszszatért, felrugdosta a vándort a földről és a lakótoronyhoz kísérte megint. Át az udvaron, fel a csigalépcsőn. A szokatlanul magas nő most egyedül várt rá. Türelmetlenül intett, mire a színes ruhás meghajolván távozott. A terem sarkában kicsiny, kenyérrel és valami mócsingos hússal terített asztalka állt. A nő újra intett, ezúttal lágyabban, engedékenyebben. A vándor elértette a mozdulatot, az asztalkához lépett és csak úgy, álltában, nekilátott. Néhány falat után azonban úgy érezte, menten szétszakad. Ott, belül. A nő kíváncsian figyelte, ahogy kínlódik, ádámcsutkája fel s alá jár, birkózik a falattal. Végül nagy nehézségek árán nyelte le, a nyelőcsövében mindvégig ott érezte a hússal elkeveredett kenyérdarabot. Mikor végre a gyomrába ért az étel, elhátrált az asztal mellől.
– Hálás vagyok, asszonyom, a jóságért – mondta rekedten.
– Alig ettél – jegyezte meg a nő. – Azt hittem, a sereg kiéhezett…
– Talán túlságosan is, asszonyom – vélekedett a vándor. – Talán annyit éheztünk, hogy soha többé nem bírunk már jóízűen enni.
– Te valóban nem vagy zsoldos, ifjúnak tűnő nem olyan ifjú ember. A szavaid meggyőzőek. De ne szólíts asszonyomnak! Szólíts fenségnek!
A vándor meghajolt. A nő volt olyan előkelő jelenség, hogy meg sem fordult a fejében megkérdőjelezni a cím valódiságát.
– A garázda báró milyen ember? – tette fel újabb kérdését az asszony, közben fel s alá kezdett sétálni a teremben.
– Azt beszélik róla, fenség, hogy még a hátán is szeme van. Nem régóta báró, királyunk emelte magasba egyszerű köznemesi sorból. Nagy erejű ember, egyetlen ökölcsapással leteríti a rohanó bikát, és öt-hat férfit egyszerre a magasba emel. Egyébiránt goromba és iszákos ember. Ennyit tudok róla, semmi többet.
– Meséld el, mit láttál a háborúban!
– Magam sem tudom, fenség – vonta meg a vállát a vándor. – Engem börtönbe dugtak Nápolyban, ahol békésen időztem, a légynek sem ártva. Ott penészedtem időtlen időkig. Váratlanul fogtak le és váratlanul is engedtek szabadon. Egy hajnali órán, hideg téli napon, még az elmúlt évben. Ahogy kitettem a lábam a börtönből, iszkoltam ki a városból, ahogy bírtam. Az országúton bolyongtam napokig, ott botlottam a király seregébe, immáron az újesztendőben. Visszatértem vele Nápolyba, végignéztem, mint fosztják ki a zsoldosok. A fosztogatásnak ugyan hamarosan véget vetettek, de a király tavasszal hazament Magyarországba, mert megérkezett a pestis. Én maradtam. Mikor Johanna újra Nápolyba jött és a város üdvrivalgással fogadta, megint futottam, ezúttal Wofhardt Konrádhoz, akit a királyom helytartóul hagyott hátra. A német védte magát a Tarantói herceg támadásai ellen, aztán megjött Lackfi vajda és miután a hírhedt Werner herceg is hozzánk pártolt, Nápolyig jutottunk megint. A német zsoldosok ekkor nekiláttak nőket megbecsteleníteni, gyerekeket felkoncolni, öregeket megverni. Megkínozták a harcban elfogott nápolyi főurakat, hogy minél nagyobb váltságdíjat csikarjanak ki a családjukból. Válaszul a nápolyiak a magyar foglyokat gyakran elevenen megnyúzták. A német vezérek elmaradt zsoldjukat követelték, végül a vajda ellen fordultak, és az kénytelen volt magyarjaival az elfoglalt területeket feladni. A német zsoldosseregek a Johannától kicsikart újabb hadisarcokkal és az elrabolt nőkkel kárpótolták magukat, azzal kivonultak a Nápolyi Királyságból. Lackfi akkor már hazafelé lovagolt, de én egy szerencsétlen véletlen folytán nem tarthattam vele. Egyedül maradtam, kiszolgáltatottan. Ekkor akadt rám a báró, aki fenséged véleménye szerint garázda. Hazafelé tartott ő is, valahol délen kalandozott, későn ért vissza, nem tudott idejében Lackfihoz csatlakozni. Ha már így alakult, dúlta és rabolta a vidéket, míg az ellenség be nem szorított bennünket a folyóhoz. A többit tudja fenséged is…
– Amit mondtál, alig ért el füleimhez – sóhajtott a nő. – A neved sem tudom, az ábrázatod, magad mondtad, hazug. Nemrég még ti voltatok a győztesek és mi a vesztesek, rokonaimat gyilkoltátok, miután mi a ti véreiteket öltük. Most mi vagyunk a győzők és ti a legyőzöttek. Ennyit értek ebből a piszkos háborúból, semmi többet.
A nő elhallgatott, sokáig nézte a vándor arcát. A vándor állta a tekintetét, jóllehet a hátán futkosott a hideg.
– Visszaengedlek az országútra, mert nem lehetsz zsoldos. Azok nem beszélik a latint, azoknak nincsenek gondolataik. Talán érzéseik sincsenek, legfeljebb állatiak. Veszélyesebb ugyan lehetsz egy zsoldosnál, de ez most nem érdekel. Az isteni gondviselésre bízlak, mert ehhez támadt kedvem. Arra bízom a társaidat is: tűzpróbának vetjük alá őket.
A vándor tiltakozásra nyitotta a száját, ám a szavak, amelyek elhagyták ajkait, egészen másképpen hangzottak:
– Az Isten igazságos, döntésében megnyugodhatunk.
Ezekkel a szavakkal mondta el társainak is a kazamatában, mi vár rájuk. Értetlenül, üres tekintettel néztek rá, miközben beszélt, talán csak valami halvány gyűlölet csillant meg a szemükben, semmi több. A két sebesült nagyon rossz állapotba került addigra, egyik sem volt eszméleténél. A vándor azt magyarázta, hogy a tűzpróbát ugyan elsősorban eretnekek és boszorkányok esetében alkalmazzák, de még mindig jobb, hogy ez vár rájuk, mintha vízpróba alá vetnék őket. Az ugyanis abból áll, hogy az összekötözött vádlottat vízbe dobják: ha fennmarad, bűnös, elvégre még a víz is kiveti magából, ám ha elsüllyed, akkor ártatlan. Ez utóbbi esetben viszont megfullad. Ártatlanul. Idáig jutott, mikor fegyveresek léptek a kazamatába, felráncigálták és kilökdösték a foglyokat a várudvarra, ahol tucatnyian gyűltek össze. Újfent eleredt az eső. Egy cingár férfi lépett hozzájuk, kezében egy fogót tartott, abban vörösen izzó vasat. Kiválasztotta az egyik zsoldost, a kezébe nyomta a vasat. Kilenc lépést kellett megtennie, csak utána dobhatta el. A vándor tolmácsolta az olaszul elhangzó utasításokat. A tűzpróbának kitett katona sziszegett és szitkok özönét zúdította a vándorra, de biztos léptekkel tapodta a sarat. Mikor elengedhette a vörösen izzó fémet, koszos rongyot vetettek elé, amibe bebugyolálhatta a kezét. A másik talpon álló fogoly is végrehajtotta ugyanazt, mint az első. A két eszméletlen sebesültnek kis időre a tenyerébe nyomták a vasat, a lépegetéstől nagylelkűen eltekintettek. A vándort mindvégig beszéltették, egyetlen pillanatra sem kaphatta le a tekintetét társai kínjáról. Végül mind az öt foglyot visszakísérték a föld alá.
Különös módon, miután egyedül maradtak, a foglyok nem szóltak egy szót sem. A vándor szégyenkezve hallgatott, a két magánál lévő katona egy-egy sarokba húzódott, a sebesültek az odú közepén nyöszörögtek. Estére meg is halt mindkettő. Nem vitték el a tetemüket. Harmadnap reggel jött csak újra látogatójuk: a színes ruhás írnok, egy barát és a cingár férfi. Megvizsgálták a hullákat, majd szolgákat hívtak, akik kicipelték a tehetetlen testeket. Ezután a cingár kibontotta a két megkínzott kötéseit. Mindkét seb levedzett és bűzt árasztott.
– Az Úr ítélt – állapította meg a barát. – A sebek mocsokkal teltek. Ez a két férfiú tehát megátalkodott bűnös.
Miután az ítélet kimondatott, a három látogató méltóságteljesen kivonult a kazamatából. A vándort magukkal vitték. A színes ruhás kísérte újra a toronyba. Ezúttal magasabbra kapaszkodtak és egy aprócska szobába nyitottak be. Az írnok belökte a vándort a helyiségbe és becsapta mögötte az ajtót. A szokatlanul magas nővel találta magát szemközt.
– A társaidat felakasztjuk – közölte az asszony.
– Engem is köttessen melléjük fenséged – horgasztotta le a fejét a vándor.
A nő felnevetett.
– Még szerencse, hogy ezt magad sem gondolod komolyan!
Elhallgatott, hosszan nézte a férfit.
– Vetkőzz le! – utasította. A vándor zavartan pislogott, az asszonynak meg kellett ismételnie a szavait. Parancsoláshoz szokott, magabiztos hangon szólította fel újra. A vándor engedelmeskedett. Csakhamar meztelenül állt a nő előtt, aki körüljárta, nézegette. Olykor egészen közel hajolva hozzá meg is szagolta. A vándor testén futkosott a hideg.
– Nem neveznélek szép férfinak, zsoldosokkal cimboráló emberke – jelentette ki az asszony hátulról a férfi füléhez hajolva. – De a szép férfiak amúgy sem érdekelnek.
A nő a vándor elé lépett, hátat fordított neki, előrehajolt és felhajtotta szoknyáit.
– Tedd, amire gondolok – mondta.
A vándor nehezen engedelmeskedett. Sokkal inkább a félelem, semmint a vágy vezette el végül a tettekhez. Miután behatolt a testbe és mozogni kezdett, a fenséges hölgy továbbra is hang nélkül, mozdulatlanul állt előre hajolva, míg egyszer, minden előjel nélkül fel nem szakadt belőle valami mély, gurgulázó sóhaj. Akkor rándult egyet, majd hirtelen felegyenesedvén előre lépett. Szoknyája visszahullott a bokájára.
– Öltözz és távozz – vetette oda távoztában az asszony a vándornak, s egy hátsó ajtót kinyitva magára hagyta a szobában.
A vándor kapkodva öltözött, arcát vörösre festette a szégyen. A szoba előtt a színes ruhás várta, arckifejezése semmilyen érzelmet nem tükrözött.
– A társaidat elvitték akasztani – mosolygott csúfondárosan. – Ilyen az igazság, már csak ilyen…
A vándor szeretett volna, de ne tudott mit válaszolni. A várkapuhoz kísérték, amely megnyílt előtte. Mielőtt azonban kilépett volna rajta, a színes ruhás egy levelet nyújtott át neki.
– Add majd át azoknak, akiknek kegyében állsz – arcáról nem törölte le a csúfolódó mosolyt. – Úrnőm nem kíván ellenségeskedést, csak azt teszi, amit tennie lehetséges. Egy magányos özvegyasszony miként is cselekedhetne másként?
A vándor átvette a levelet, megint szavak után kutatott, de nem talált megfelelőket. Megelégedett hát anynyival, hogy mellénye alá rejtette a levelet és kezével intve vett búcsút az írnoktól. Arca égett, pedig hideg idő volt. Csizmái cuppogtak a sárban.
Az eső újra eleredt.
