"mert nincs honnan visszafordulni"
Kereső  »
XXI. ÉVFOLYAM 2010. 20. (562.) SZÁM — OKTÓBER 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Mózes Attila
Kicsi Vargas,
Papp Attila Zsolt
Dél keresztje alatt
BOROS LÓRÁND
Ausztronéziáig – a nyelvablakon át - Beszélgetés Benedek Dezső nyelvésszel, antropológussal, a Georgiai Állami Egyetem tanárával
Pomogáts Béla
Magyar-román értelmiségi találkozó 1990 tavaszán
Szőcs István
Jegyzetek
Ferenczes István
ESTEBAN VASCOS DE ZAZPI Y AITZGORRI VERSEIBŐL
Balázs K. Attila
Versei
Láng Orsolya
Versei
Marosán Tamás
A Micimac kód
CSUSZNER FERENCZ
Hollók röpte
BENE ZOLTÁN
Háború
CSÁKÁNY CSILLA
Maestro Erkel gálaest Kolozsváron
SERESTÉLY ZALÁN
„...áldott a te méhednek gyümölcse...”
Boros-Jenei Székely László
Ének az északi nyughatatlanságról
Terényi Ede
ZENÉK, ÉLMÉNYEK, EMLÉKEK - Szép „zenék” társaságában
Novemberi évfordulók
 
SERESTÉLY ZALÁN
„...áldott a te méhednek gyümölcse...”
XXI. ÉVFOLYAM 2010. 20. (562.) SZÁM — OKTÓBER 25.

Nem mondhatom, hogy Borbély Szilárd legújabb kötetének címválasztása – A Testhez – meglepett, viszont annál inkább aggasztott, mikor kezembe vettem a könyvet. Hogyan lehetséges úgy szólni az emberi testről, hogy az ne váljék ismétléssé? Lehet e kérdéshez hozzátenni valamit? Lehet.
Az alcím, mely rögtön a borító főcíme alatt is megjelenik: Ódák&Legendák. Két alapvető megjegyzést fűznék ehhez: a két műfaji kategória közt megjelenő „&”-el jelölt mellérendelő viszony a populáris attribútumok felé tolja a két műfajt – túllendíti a klasszicizáló műfaji besorolásokon. Várunk itt valamire, ami nyelvében, műfajában, formájában, referenciáiban nem annyira a magyaros hagyományok rendjét, illetve szabályait szolgálja. Hogy ez populáris, univerzális, globális, most ne döntsük el! A másik dolog ismét csak a műfajisággal kapcsolatos. Óda valakiHEZ: ez egyetlen magyar beszélőnek sem bántja a fülét. A legenda valakiHEZ viszont annál is inkább. Legendája van valakiNEK, van valamiNEK, legendák vannak valamiRŐL, valakiRŐL, viszont... Ezt a kérdést, olvasatomban bár igen fontos lesz, most mégis hagyjuk nyitva.
A kötet 59 szöveget tartalmaz. Ebből mindössze 19-et tartok „legendának”. Szempontom, mely ezek műfaji elhatárolását szolgálja, igen egyszerű: igyekeztem olyan szövegeket keresni, melyek a prózai szöveg látszatát (!) keltik. Emellett ugyanakkor (a nem laicizált!) legendaműfajról az is általánosan elfogadott, hogy  jól elhatárolódnak benne az adott műfaj szerkezeti „kellékei”. A tizenkilenc szöveg többé-kevésbé eleget is tesz ennek a kritériumnak, nagyobbrészt arab számokkal tagolt egységek válnak azonosíthatóvá. Csakhogy ez az általam ódákként azonosított szövegek némelyikénél is fennáll. A műfaji behatárolás eszközei viszont itt is adják magukat, mégpedig explicit módon. Borbély minden szövegcímhez arab sorszámot rendel. Ez csupán formai szempontokat érvényre juttatva, műfailag máris könnyedén tagolhatjuk a kötet szövegeit. Ugyanakkor adott még egy nagyon súlyos megkülönböztető jegy, mely végérvényesen alkalmas a tagolásra: mind a 19 szöveg női hangon szólal meg. Témáikat tekintve e szövegek szintén erős kohéziót mutatnak: többnyire a biológiai, fizionómiai, anatómiai értelemben vett nő a témájuk, ezen belül pedig az, ami csak nő. Ez könnyen világossá tehető: az anya-gyermek viszony, a nő szüzességhez való viszonya („Szégyelltem volna vizsgára nagy pocakkal menni”, 25.), a nő magzathoz való viszonya, a nő vetéléshez való viszonya („A magzat elvételét mindenki súlyos bűnnek kiáltja. Ugyanakkor az anyaságot semmire se tartja”, 14.; „Elől a halott baba jött, ő nem segíthetett nekem”, 45.), a nő fogyatékos gyermekéhez való viszonya („Marci révén megismertem sérültek szülői aggodalmát, hogy mi lesz, ha majd nem leszünk?”, 52.), az anya (itt szándékosan nem nőként beszélek róla, hiszen teljesen másról van szó) és a férfi-férj viszonya, orvos és anya viszonya („Profeszor mondta, ha nem műt azonnal, biztos halál. Módszerét Amerikában tanulta. Rajtam kísérleti jelleggel alkalmazta. Témát kutatta, belőlem publikálta. Kimetszés megtörtént, de nem sikerült”, 78.), a nő tömeggyilkossághoz való viszonya („A szelekció utolsó stációja. Innen út vezet a gázba. Kapuját Isten türelme felvigyázza”, 39.; hátborzongató rész: meg kell jegyeznem: „a szelekció első stációja” tulajdonképpen az, amikor megkülönböztetik, és ennek megfelelően különböző sorba terelik a férfit és nőt. Az első stáció tehát a nő férfitól való megkülönböztetése, a második stáció, az ezt követő, a nő élőktől való megkülönböztetése. Az ember tehát csak a maga biológiai nemének megfelelő szabályok szerint – hely, idő – halna meg? Bele sem merek gondolni. A nő nőként, a  kutya kutyául. Stb...).
Ezek a női hangok konfessziószerűen szólalnak meg. Elhangzásuk körülményeiről semmit sem tudni. Kik ezek a nők? Nevük nincs. Neve van a férjnek, a térnek, melyben léteznek, léteztek, a gyermeknek (a holtnak is!), akit világra hoztak. De nekik nincs. Nincs egyebük, csak nyelvük van. Arra esetleg gyanakodhatnánk, hogy e szövegek valamiféle terápia részei. Az is feltehető, hogy eredeti médiumuk nem is a papír, hanem a hangzó beszéd. A szövegek nyelvállapota következetesen romlott, vannak egyéni, illetve ismétlődő hibák (a -ban helyrag -ba-val való felcserélése, betűkihagyás – ez egyébként máris cáfolni látszik azt a feltevésem, miszerint hangzó szövegekről lenne itt szó –, a névelők elhagyása, kifelejtése, a szórend kisikamlásai, redundáns szerkezetek). Borbély ezeket az esetlegességeket „meglovagolva” egy nagyon izgalmas technikát hoz létre. A prózanyelvet a hibák gyakorításával, ismétlésével időről-időre áttolja versnyelvbe. Ami végül is nem kisebb konklúzióval jár, mint hogy a versnyelv olykor nem több, mint szerkezetileg leegyszerűsített, illetve az egyszerűsítéseket, az egyszerűsítés szabályait és alakzatait felduzzasztó prózanyelv. Ez a technika azt a liroepikus nyelvet is meghaladja, melyet számomra Mándy művel a legmeggyőzőbben.
E témabeli, nembeli kohéziókon túl a megszólaló nőket semmi nem köti egymáshoz.
De miért volt nekünk szükségünk a műfajok megbízható kötetbeli tagolására?
A továbbiakban szükségesnek látom a konvencionalizált műfaji definíciókat idézni. A legenda eredete szerint középkori műfaj. Funkciója tulajdonképpen a szentté avatás rítusában termelődött ki, mintegy védőbeszédként, argumentációs eljárásként szolgált, a szentség bizonyításaként. A narráció a szent élettörténete mentén halad az emberi kor kronológiai sorrendjét követve, a jelekben gazdag gyermekkortól a „termékeny” halálig. Ez tulajdonképpen a szent életével párhuzamosan haladó csodatételek, illetve az illető szent erényeinek példaadó, épületes célokat szolgáló történetét jelenti. A legendák többnyire négy divízióból kompilálódnak össze: (1.) a szent nevének etimológiája, (2.) a szent élettörténete (vita), (3.) szenvedéstörténet (passio), (4.) a csodák jegyzéke (miracula), e negyedik azzal a megjegyzéssel, hogy zárásképp általában egy bizonyos értelemben elkülönülő egység jön létre, mely a szent sírja felett bekövetkező csodák lajstromát idézi.
Az óda szintén középkori terminus, jelentése tulajdonképpen fenséges dal. Extázisig feszült érzések, lelkesedés, rajongás, kétségbeesés kifejeződési formája, alakzata.
Amit Borbély itt elvégez, nem kevesebb, mint valamiféle műfaji revízió. Olyan korábbi definíciót alkalmaz mindkét műfajra, ami ma nem biztos, hogy az éppen aktuális műfaji kánon szerint való. De történik még valami. Amellett, hogy egyfajta revízió megy végbe, tulajdonképpen expanzió is történik. Nemcsak visszaállít valamit a műfajok eredeti aspektusaiból, de ki is bővíti a konvencionális műfaji határokat. Egyes jegyeket megtart (divizionálás, prózanyelv (?), a szentség argumentumai – bár ezek mindenképp indirekt, nem tartalmi, tendenciózus módon), másokat átír vagy felold (a szentség itt nem a szüzességhez járul, hanem adott esetben épp a teherbeeséshez, az anyasághoz.)
Visszatérnék korábbi kérdésemhez: hogyan szólhat a legenda valakiHEZ, nem pedig valakiRŐL? A válasz épp a legenda műfajának imént felsorakoztatott sajátosságaiban rejlik. Egyébként a kérdés fordítva való feltétele éppígy releváns volna, azaz, hogy a kötetbeli ódák nagyon súlyosan valamiRŐL, nem pedig valakiHEZ szólnak, ami teljesen ellenkezik az óda konvencionális vonzatszerkezetével. Erre viszont már az is logikus válasz, hogy bármennyire is igyekszünk eltakarni az irodalmi szövegek valamiRŐL szólását, ez a VALMIRŐLSÉG alapértelmezésben, alapvető funkcióként mindig megmarad neki, hiszen gondoljuk csak el: képtelenség akár valakiHEZ is úgy szólni, hogy eközben ne szólnék NEKI valamiRŐL. Azaz lehetséges: akkor, ha a nyelvi közlés a köszönésre korlátozódik, de irodalmi szövegekről lévén szó, ez esetünkben semmiképp sem releváns.
A legendaműfaj meghatározó egysége a sír felett történő csodák lajstroma (miracula). Ez Borbély legendáiban a halott csecsemők fizikai- vagy emlékteste felett történő anyai reveláció. És íme, rá is akadtunk, kiHEZ szólnak a legendák. Illetve a szövegekben benne marad a konvencionálisan felfogott műfaj RÓLja is, ők lennének az anyák, a nők. E kettő (csecsemőkHÖZ, anyákRÓL) mindig egy vallomásban, gyónásban egyesül, olyan gyónásokban, melyeket a RÓLok tesznek a HÖZökHÖZ. Jól látszik, hogy itt tulajdonképpen két HÖZ és két RÓL van. Vannak anyák, akik gyónnak. MagukRÓL beszélnek el valamit és elhalt magzataikHOZ szólnak. A műfaj, melyben elbeszéltetnek e nők, eleve arra rendeltetett, hogy szóljon RÓLuk, de ne úgy szóljon, hogy ez csupán tartalom legyen, hanem, hogy ez nyelv, forma, külső ítélet is legyen.
A HOZ/HÖZ épp ilyen tagolt. Mert van egy gyónás, ami a csecsemőkhöz, elhalt magzatokhoz szól e nők tollából/szájából, és adott egy nyelv, egy beszédhelyzet, ami megteremti a HOZzájuk való viszonyulást, ami csak kívülről olvasható.
Vannak ezekben a szövegekben konkrét világok, melyek a közlések tartalmi szintjein konceptualizálódnak, és van egy másik világ, ami a nyelvben konceptualizálódik. Például egy értelmi fogyatékosokkal foglalkozó pedagógus(nő) mondja: „Teherbe újra estem”, 104.; vagy: „Nem mente vissza munkahelyre. Saját céget alapította, itthon dolgozo”, 81. Ezt egy közgazdász(nő) mondja. Nyelv kérdése tehát a dolog.
Mit látunk a fenti szöveghelyeknél? A nők helyzete megmásíthatatlan, mindenekelőtt férfi-művelte kiszolgáltatottságok elszenvedői ők, duplán, triplán, végtelenszer magukrahagyottak, elárultak, kiszolgáltatottak, többedmaguk (azaz gyermekük) által még inkább. Másrészt ezeknek a nőknek felelősségteljes társadalmi szerepkörük is van: pedagógus, közgazdász. Itt van a társadalom, aminek ez a nő pedagógusa vagy közgazdásza. E tekintetben a társadalom helyzete is nagyon súlyos, merthogy olyan pedagógusai és közgazdászai vannak, akik szakmájuk minimumát sem sajátították el, vagyis az írás alapvető szabályait. Borbély úgy oldja meg ezt a referenciamechanizmust, hogy nem lesz belőle vád. Azért történhet így, mert nincs a szó elsődleges értelmében vett vádló és vádlott. Hiszen maga a nyelv, a közlés mikéntje nem emelhet vádat. Másrészt e történetek éppen a kontextust próbálják létrehozni, az adott állapotokat értelmezőt. Szociológiai-történeti keretbe teszi e képeket, egyfajta long durée-ben mutatja a szó elsődleges értelmében értendő analfabetizmus jelenségét (háborúk, deportálások, meghurcoltatás, elforduló férjek, törtető orvosok amerikai módszerei, az Egyesült Államokba vetett mindenkori bizalom stb.)
Szólnék a mű – szerintem – legsúlyosabb tétjéről. Borbély dermesztően nagy bravúrt visz végbe. Megpróbál leszámolni a szentségek maszkulinitásával (ha ennek még mentalitástörténeti, mentalitáskritikai következménye nem is lehet). Segítségemre legyen e szöveghely: „De én már tudom, hogy ő már többé nem fog megszületni néktek”, 106. Az utalás nyilvánvaló. Ki másról lehetne szó, mint Jézusról, aki megszületett, élt, tanított és érettünk megfeszíttetett. Még egy prófécia is beékelődik az adott Biblia-parafrázisba: ’hiába várjátok a messiás második eljövetelét, hiszen ismétcsak eltakarta őt az emberi hús’ (valahogy így fordíthatnánk a kontextus függvényében). E beszédhelyzetben csak annyi az érdekes, hogy a beszélő itt nem Mária. A fogantatás nem szeplőtelen. A gyermek pedig elvétetett, és mégis Krisztus tud lenni. Azért tud az lenni, mert testben és testként halt el, s e testben hordozott mindent, amit Krisztus. E test szenvedését, fenyegetettségét, a világot, mely e test rettegései szerint tagolódik, és magát e test halálát is, mely időről időre kivesz egy darabot a világból. Ez a gyermek visszafelé kezdi szentséggé tenni a húst, a testet. Ezúttal Krisztus nem azáltal szentség, hogy Isten fia, hanem azáltal, hogy egy (névtelen) emberi nőben fogant (ezúttal nem szeplőtelenül), aki saját testéből hordta ki az ő halálát és megtörettetését, s ki gyermeke életével áldoz, az maga Isten, mert önmagából áldoz, a legtöbbet, amit tehát áldozni lehet.
Maradt még egy igen összetett kérdés. Korábban már beszéltem test és test közötti hierarchiáról. Borbély e viszony legsúlyosabb szintjét férfi és nő viszonyába rajzolja bele. Olyanok (javarészt) e női testekben megfoganó magzatok, mint valami önműködő biológiai bombák. Olvasatomban – tiltakozva vagy menekültükben – a férfialakok ezzel a szemlélettel azonosulnak. Amikor Borbély nő-elbeszélői bebocsáttatnak a terhesség szentélyébe, a férfi számára mindez elviselhetetlenné válik („Sose lesz szobatiszta, nem fog se járni, beszélni se. Elszomorodom néha emiatt. A helyzetet a férjem nehezen fogadta. Válásunk ennek lett következménye”, 51.; „De Jani hallani sem akart a gumiról. Négyszer mentem abortuszbizottság elé”, 59.; „Tamásnak lett egy nője”, 73.; „Korábban engem csak vertek vagy elviseltek”, 85.). Persze ezt semmiképp sem érdemes általános érvényre emelni, hiszen vannak itt másmilyen férfiak, férjek, apák is. E szövegek zömében ugyanakkor az látszik nagyon tisztán, hogy mi történik, amikor egy paradigmának csak a felszíne törlődik el. Ezek már nem azok a férfiak, akik üvöltenek (bár még ilyenre is hozhatnék szöveghelyet). Nem is azok, akik kékre verik feleségüket. Viszont ezek a férfiak azok, akik piásak, megfutamodnak, elhárítják a felelősséget vagy pusztán csak nem veszik tudomásul, óvszert semmi szín alatt, s ha a gyermek fogyatékkal születik, ez nyilván a nőt terheli. Szövegileg is érdekes markerei vannak a jelenségnek. Ugyanis a retrospektíven narráló szövegek majdnem mindenike ütemében gyorsulni kezd a fogantatás szövegbeli pillanatát követően. A szövegek itt kezdik elveszíteni diszkurzivitásukat, az idő elveszíti linearitását, sűrűsödnek a mindeddig csak hellyel-közzel adódó helyesírási vagy beszédhibák. Nyilván ezeken a határokon érződik először, amint a prózanyelv átcsúszik a versnyelvbe.
Borbély nem azáltal teremt éles női karaktereket, hogy ezek a nők nagyon önreferenciálisak lennének vagy nyelvük bármilyen metafunkciókat hozna létre. Az ő referenciájuk éppenhogy a lerombolt nyelv, melyen megszólalnak. Adott helyzetben úgy hangzik szájukból a nyelv, mint beszélni tanuló gyermekek ajkáról. De pont ezáltal lesz ez a nyelv pontosabb, súlyosabb, behatóbb. A konkrét, a testi, a tárgyi, a tapintható közelében helyezkednek el ezek a nyelvek, és ennélfogva az isteni közelében is. Nem véletlen, hogy a kötet mottójával Borbély épp Simone Weilt idézi. Nyilvánvaló tehát, hogy a terhességről, a vetélésről, a fogyatékkal élőkről való beszéd sem hagyományos beszédhelyzetekben történik itt. Egyetlen női beszélő sem mondja ki azt, hogy „áldott állapotba kerültem”. Mert egészen nyilvánvaló, hogy a helyzetekhez mérten csak akkor szólalhatnának meg eképpen, ha nyelvük a legkisebb mértékben se igazodna a tényekhez. Ami nagyon súlyos e konfessziókban, az a nyelvi tapogatózás, nyelvkeresés, mely ugyanezen időben a világban való tapogatózást, olykor otthontalanságot, megismerni akarást tudja mutatni. E nőkkel tulajdonképpen csoda történik saját magzataik holtteste felett, és ez a csoda a nyelvben történik meg.
A fogantatás retrospekcióját követőn felgyorsul a szövegek ritmusa. Rövidülnek a mondatok, szerkezetük egyszerűsödik, tétjük felduzzad. Ez már a férfi-perspektíva jelölője is lehet. Az önműködő biológiai bomba működésbe jötte. Innen kezdve a férfi számára kívül reked minden, ami olyan értelemben paradoxális, hogy míg ez neki KINTként tételeződik, a nő számára BENTként. Míg szemléletükben mindeddig a KINT és BENT viszonylag jól és együttesen körülhatárolható és megélhető fogalmak voltak, mostantól már nem lehetnek azok, és ez örökérvényű. Innen tehát két út adódik a férfi számára. Megérteni ezt, vagy elmenekülni (ezalatt természetesen nem csak a menekülés fizikai állapotát, hanem az értés elől való menekülést is értem).
Javaslom a bibliai passzus újraértését: „áldott vagy te az asszonyok között és áldott a te méhednek gyümölcse...” Áldott tehát az anyaméh és a magzat egysége, áldottak a testek, melyekben egyesül a BENT, illetve két test, ami BENTté tud egyesülni.


Borbély Szilárd: A Testhez. Ódák&Legendák. Kalligram, 2010.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében