„A klasszikusok közöttünk
járnak-kelnek.”
A címbeli zene szót idézőjelbe tettem, mert amiről írni szeretnék, az az a titkos zenehallgatás, ami versek olvasásakor felhangzik képzeletünkben, lelkünkben. Nagyon igaz Kányádi Sándor szép mondása: „a vers az, amit mondani kell.” Ugyanis a vers zenéje akkor szólal meg valóságosan, ha az élő beszédtől zengeni-bongani kezd. Sok vers hozzám is így jutott el. Emlékezetes szavalóesteken vésődött tudatomba, fülembe sok nagy vers zenéje. Ezek a versmondó-hangversenyek hozták el sokunk számára azt a muzsikát, amit titkosan verseikbe álmodtak a költők. Mert a költők igazából zeneszerzők. Néha talán még ők maguk sem gondolnak erre, csak árad, ömlik belőlük a MUZSIKASZÓ. Hát még milyen muzsikát komponálnak akkor, amikor nagy alkotók zenéjéről írnak. Az egyik legszebb modern zeneművet akkor hallottam, amikor először fölhangzott számomra Szilágyi Domokos Bartók Amerikában „szimfóniája”. Mert valóban szimfonikus zene volt ez a javából, ezerszínű hangszerek muzsikája: az EMBERI HANG orkesztráján megszólaltatva.
Zeneszerző legyen a talpán, aki ehhez a „szimfóniához” muzsikát mer illeszteni. Mert csak ILLESZTENI lehet hozzá a zenét, MERT Ő MAGA A ZENE.
Éppen ebből a versből kerestem ki egy idézetet, amikor „véletlenül” (– ugye tudjuk, hogy NINCS VÉLETLEN –) más oldalra nyitottam ki a könyvet, és azt olvastam, első pillanatra: „Hát igen: add azt, ami van, ahogy van, / hallihó nélkül, mellveretlenül: / mert minden többet jelent, mint ami, / hisz semmi sincs egyedül.” Micsoda özöne az i betűknek, az Í HANGZÁSNAK: igen, ami, hallihó, minden, mint, hisz, semmi, sincs… Huszonegy szóban nyolc i-betűs szó (majdnem a fele a szavaknak) i-betűs muzsikájú. És még mennyi más szó halmozódik az í betű köré a többi versszakban: Ki, érzi, mindenségét, Így, ilyen színtelen, világ, csiszolták, nincs, sosincs, minden, seszínű, mégis, ideje, világ, mi, szokik… és ezt még fokozza egyik-másik szó kétszeres előfordulása. A vers címe is í-kiáltás: KIÁLLÍTÁSON – Nagy Albertnek. És e különös muzsikájú vers előtt íme egy másik, ami most már kétszeres szándékkal zenél: „Ó, vidámnak, mert fiatalnak / lenni s maradni, szomorún is / és megvénült fiatalul! / kacagni, míg a kacagás / titokban zokogni tanul! / játszani – s a játék titokban / holtsúlyossá komolyodik: / megrendeltként szabadnak lenni / a legutolsó hangjegyig! / – Nehéz volt? – bekopogtatok, / gondterhelt élő, víg halottnál. / – Azt akartam: a világ / észre se vegye, hogy fáj.” (Mozart)
A vers gondolati tartalma az egyik legszebb kitárása a Mozart-titoknak, de zenéje nem mozarti muzsika, ez a Szilágyi Domokos Hommage à Mozart zenéje. Modern, meg-megszakadó, máskor egylélegzetre kimondott sorok, fel-le hullámzó magánhangzók cikázása, a három felkiáltójel finom disszonanciája és az egymást váltó kilenc, illetve nyolc szótagos sorok végső kicsengéséül a két utolsó sor hétszótagúságának váratlansága MODERN ZENESZERZŐRE VALL, aki Mozart emléke előtt tiszteleg, a maga új eszköztárából merítve zenéjének elemeit.
A Mozart című vers fölött egy Bach-muzsikát idéző versét olvasom. Pazarul ragadja meg a barokk zenében oly gyakran előforduló VÉGTELEN DALLAM áradó hömpölygését: a huszonöt verssorban egyetlen pont van az utolsó végén, és egyetlen felkiáltójel az elő verssor végén. A vers egyetlen mondatként hat, VÉGTE-LEN HÁBORGÓ ŐSELEMKÉNT („végtelen / zene, zene, őselem” – zárja versét a költő is).
Van itt még egy harmadik vers is: Honegger (II. szimfóniájához, 1940). Három rövid versszak a háromtételes vonószenekari szimfóniához. A második versszakban a mű lényegét megragadó ostinatót szinte belevési tudatunkba a költő: „Kísértsél csak, visszajáró, / halotthangú ostinato! / Ne hagyd magad, megkísértett, / ne hagyd, »földiekkel játszó…«!” Szavak a mélységes szomorúság hangján felsóhajtó dallamismétlődő, el-elcsukló hangjai alá? Több ennél: maga az ostinató, szavakba vésve. Az utolsó versszak a mű zárótételének páratlan jellemzése: „Világ hangját hanggal győzni, / segíts holttalan időzni, és a reményt, amíg lehet, / tíz-húsz évvel megelőzni.”