A természetet minden ízében jól ismerő Palocsay Zsigmond folyamatosan megkereste a régi magyar nyelvben, tájnyelvi idiómákban és teremtette maga is fű-fa-virág, bogár és madár nyelvi birodalmát. Nemcsak vadászként és halászként, természetjáróként kapcsolódott be a kis és nagy ciklusokba – és szenvedte meg az átlagnál is jobban az örök visszatérés, keletkezés és elmúlás nagy körforgását, a tavasz-nyár-ősz-tél szívet dobogtató egymásra következését –, hanem nyelvi elemek megtalálásával és teremtésével, alkalmazásával közel is került ahhoz a világhoz, amelynek tudatosan is a részévé változtatta magát.
A természethez közel kerülni, annak tudatosan is a részévé válni valamilyen lényegi kihívást és elfogadást jelent, szellemi természetű kapcsolatot. A szellem a dolgok kapcsolatának az ismeretéből táplálkozik, majd helyettesítőjévé válik a dolgoknak, amelyeket így reprezentálni fog. A Szellem egy magasrendű összefüggés, amely kifejezi és hordozza a dolgok kapcsolatát, maga is létező, megszólítható egység, amely biztosítja, hogy a létező sokaság, a természet mint szinte felfoghatatlanul végtelen létezők tömkelege ne szakadjon szét darabokra. Kell lennie Földi Szellemnek, amely alkalmasint abból beszél ki, aki megtalálta és meg tudta szólítani, ez az állapot több mint az egyszerű animizmus, animista hit, amely szerint a természet minden apró kis részecskéjében a lényegi egész van és az közvetlenül megszólítható.
A Földi Szellem – egyelőre kisbetűsen és viszonylag kidolgozatlan formában – először a Fagyöngyben szólalt meg. Ha a költőt csakis és csakis önmagából magyarázzuk, akkor az itt még kisbetűs földi szellem felismert harmónia, az az összhang, amely ahhoz szükséges, hogy a saját földjén gazdálkodó ember felismerje: jól összerendezett mozgásával mindig rendet teremt, és e rend őt fogja támogatni, megakadályozván, hogy más, kisebb, rontó szellemek szétcincálják az édeni állapotot. A föld szellemének az ismerete és a vele való harmonikus viszony szükséges az emberi állapothoz. Palocsay Zsigmond voltaképpen egy eredettörténetbe, egy ádámita állapotba fogalmazza magát: „Földem kicsi volt,/ könnyen beértem/ pár száz lépéssel,/ nem érzett szükséget házamtája,/ erős fiak és szépülő anyjalánya apja voltam, / mondjuk nyugodtan: hajdanában,/…” (A dolgokról egy földi szellem). Hangsúlyozza, hogy itt egyáltalán nem egy „hóstáti” – amúgy nagyon is szeretett hóstáti – történetet kíván teremteni, hanem a történet törvényét kívánja megtalálni. Minden természetről szóló gondolkodás kell hogy éljen a kezdettel kapcsolatos valamilyen elképzeléssel, Palocsay a görög-római termé szetfilozófiai modellekhez hasonlatosan (Parmenidész, Empedoklész, Lukréciusz) az önnemzésnek az elképzelése szerint halad, a szimmetriában aszimmetrikus generatív viszonyok (szerves kapcsolatok) alapján állunk és ezeket a kapcsolatokat kell fenntartanunk, ha mi magunk képviseljük a föld szellemét, amely bennünket létrehozott. „Lettünk valahogy…/(nem vagyok szellengő kancsi szellem),/ jussom a szóra úgy szereztem,/ hogy én is éltem egyszer,/ titkom egyszerű,/ akár a tyúk titka: tojás,/ a tojás titka: tyúk/ valamit a kakas is tudott!” A folyamat törvénye itt önmagában van, nem az isteni teremtésben és nem is az evolúcióban. A természetnek ez a fajta animista szemlélete mindig homogén valóságot érzékel és teremt: „(s a dolog itt fordul) - / kellett kezdetben,/úgy, ahogy én kellettem nektek,/ hogy fiaim legyetek;/ szépülő anyjalánya apja dajkált,/ mindennap enni szerzett,/ s a dolgok mindig ölelkeztek/ - ennyit tudhatok.”
A dolgok mindig ölelkeztek – ez az abszolút törvénymondat, az eredetmagyarázat, ezt kell tudnia és mindig képviselnie a földi szellemnek, ezt kell tennie és mondania, mindig vissza kell adni a földnek valamit, hogy a dolgok ölelkezhessenek, nem elég kérlelni a delet és minden más felesleges dolog „maradjon veszteg,/ dolgom rendezem.” Miután ily módon megfejtette és betartotta a természet törvényét, „Ádám” bezárkózik a portáján és a kancsi szellemeket kizárja, szent a ház csendje, „mert a dolgok ölelkeznek”. Ezek után következik, hogy a különböző szellemekkel kapcsolatban aszimmetrikus viszonyokat kell létrehozni: „hozzunk a házba zöldet,/ ha sápad a gyermek.” De a történet folyamatos bővülésben van: a folyóra menő leány cserepe csobban a vízben, s a fodrozódó víztükörben saját arcát néző lány széplány lesz ebben a nézegető viszonyban, be is épül a vízpart szépséges természeti alakzatába, a szépség törvényei visszaépülnek a természetbe: „(kell hogy a lányod nézegesse/ folyóvízben szépítgesse magát/ - ismerje,/ hogy ez lehessen: víz lánya-barkája parti fának,/ titka a lágy víznek-csobogásnak,-/ nagyanyja unokáknak). (Fel kell figyelni arra is, hogy milyen mesteri „vízi zenét” hoz létre Palocsay a tiszta mély hangrendű magánhangzókat tartalmazó szótagok közé ékelt-lékelt magas i-ket tartalmazó magas hangrendű szótagokkal: víz-titka-víz. Komplex megoldás: a simogató, édes hatás egymagában a magyarázat és az effektus.) Következik a történet kibontakozása: a házat szép szőttesekkel feldíszíti az asszony, a férfi kínlódik, mert szekere göröngybe botlik, elakadhat a malomkerék, a medve is megtapodhatja, de az ember farag, díszíti kerekét, kapuját, és ezt a szépséget közli a röggel, mert a faragott kerék is átfordul a rögön! Tehát a házi rend működésre képes a természeti rend részeként, megvannak a saját ciklusok a nagyobbakon belül: „napjaink-éjeink telnek,/ ahogy a dolgok ölelkeznek:/ póznányi karokkal,/ apró kacsokkal/ ragadnak, fogóznak, túrnak, / egymásba fúlnak …” Ennek a mértéktelen mértékszerűségnek a megragadása is mesteri emblémája Palocsaynak, szinte érezzük az erőkifejtést, a hol sziszegő, hol tompa morgásba fúló dinamikát. Az egymásnak feszülés eme tudását immár vissza lehet juttatnia a természetnek, mint áldozatot, adót, emberi tudást. Nehezebben értelmezhető az emberi környezet, a közösség: van, amikor jönnek és egyben tartják, segítik a házat és a népét, van amikor minden hiába: szétszedik ugyanazt, minden elvisznek kölcsönbe, semmi sem működik. Ugyanúgy, ahogy a dolgok ölelkeznek, egymást keresve szétszélednek. A yin és a yang törvényének megfelelve létezik e dualitásban a természet, az ember pedig csak egyet tehet, hogy a centripetális mozgásokkal szemben is magát állítja, így az állandóság ideig-óráig megmaradhat. A földi lélek visszasegíthet: „Fekete szőnyeged,/ nem forog kereked,/ elvált a víz a cifraságtól,/ korsód a folyondártól;/ csirízeld, pótold,/ forrasztgasd jeleit magad/ (maradj a magad papja!),/ hogy a föld akarhassa:/ eged magasra rakjad,/ és éjjelre neki adjad;/ adóul: testeddel védve,/ cseppet se félve/ ölelkezz véle,/ földi lélek.” A földi szellemmel való kapcsolatban evidencia az, hogy adni kell neki, megértő módban, hogy kaphassunk. A dolgok ölelkezésében fenyegető lehetőség a szétszéledés, amitől mindig félni kell. Nyugalmat nyerhetünk a földi szellemtől, de vele sem győzhetjük le a halált. Palocsay Zsigmond itt megnyugtató kapcsolatba került a földi szellemmel, amelynek a nevében aztán, későbbi verseiben ő maga is megnyilatkozott, ő vált a földi szellemmé, aki kinyilatkoztat. Ez a viszonyrendszer költészetének alapvető kompozitorikus elve, amely egységes vonalvezetést biztosít szerteágazó-indázó természetlírájának. A dolgokról egy földi szellem értelmezhető filozófiai tankölteményként, kulcsversként, de akár oratóriumként is előadható, ugyanis sok benne a beszédelem: responsio, megszólító módok, emelkedett zárlat.
(Természetesen fontos lehet az az értelmezés is, amelyik a Szilágyi Domokos-költeménnyel veti össze: A dolgokról egy földi szellemnek is kulcsvers, záró darab a Szilágyi-féle Fagyöngyben.) Megnevezi a végtelen perspektíváját mint a költészeti alkotás nélkülözhetetlen elemét, ugyanakkor a földi szellemről mint (általa) kitaláltról szól. Az európai irodalomban azonban van egy Földszellem, mégpedig Goethe oly ismeretes der Erdgeistja, jóllehet végig nagyon is pontosítani kell, hogy mind Szilágyinál, mind Palocsaynál határozói funkciós jelzős szerkezetben szereplő Földi Szellemről van szó. Mindazonáltal aligha hihető, hogy a Faust Erdgeistja ismeretlen lett volna két ilyen költőóriás számára, és valamilyen módon ne érintette volna Földi Szellemüket.)
A Vigasz Fája (1974) c. verseskötetben háromszor is megszólal az immár nagybetűs Földi Szellem, kétszer a könyv nyitányában, egyszer pedig záróversként, kétségtelen bizonyítékaként annak, hogy Palocsay nagyon is tudatosan élt eme általánosabb hang adta lehetőségekkel, és a versesköteteit jellemző sokszólamúságban ez mindig egy egyértelműsítő monochord szólam. A titkokról a Földi Szellem1 egy, a világ zenei felfogásában és megkomponálásában használt Palocsay-dichotómiát jelent ki, a megszólalás/csend ellentétét, mint a hangzó világ szövetének az ellentétes, alkotó minőségeit. („Fecseg a felszín, hallgat a mély.”) Ebben a Földi Szellem/költő előjoga, teremtő tudása a megszólalás, kijelentés, illetve a nem-megszólalás, nem-kijelentés, azaz a titok. Az elhallgatás képessége, lehetősége és tudása, tekintettel arra, hogy a titkot mintegy beledagasztották a világba. Mindjárt a vers elején leszögezi, hogy csak motiváltan szólal meg, a föld gondjait-bajait jelzi: „Hangom nem üldöz szellem-okkal,/ lelkem csak földi gondokkal bajmol, / bogárral felvilágít ______________/ Itt érdemes felfigyelni arra, hogy a felvilágítás gesztusát (a Földi Szellemét) pompás kép hordozza, a világosítás, mint mindig, itt is tudás-vonzatú. A következő sorok megértéséhez tudni kell azt, hogy Palocsaynak nem egy kritikusa szemére vetette, hogy versei redundánsak, nem minden sora motivált. A költő feleletében benne van az is, hogy félreértették a természettel kapcsolatos eredendő álláspontját, amely szerint minden, ami megszólal, minden apróság, ami megszólaltatható, fontos, elengedhetetlen-elmaradhatatlan része az egésznek, mert más hangzásokra és titkokra vezeti a figyelmet: „értés híján fecsegésnek,/ féltésem dumának számít;/ ne vedd semmiképp papolásnak,/ szép szó maradjon az esetben,/ ha sűrűbbre gyúrattál,/ mint a legkonokabb elemek.”
A Földi Szellemet megszólaltató költő „sűrű anyag” éppen úgy rejti magában a titkot, mint az elemek saját anyagiságuk rejtelmeit (Goethe Földszellemének ismeretes módon képlete volt. „Titok szorul dagasztáskor/ így is beléd, – (sürög a tálban) – a Palocsay-képek igen gyakran az eszközhasználati szférában találják meg magyarázó értéküket – „s magát helyetted elkiáltja: kong a vas”/ megteremtődik tehát a megfelelés a költőbe beledagasztott titok és a természeti elem között: a vas kimondja magát a Földi Szellem által és – hangutánzó szókkal, hangzó anyagként „lágyat suppan az ólom magáról/ súlyosabbat __________”. Tehát az egész természet, minden egyes rendszerének megfelelően elkezd szólni, hihetetlen gazdagságú különálló hangzatokban, amolyan hangosképekben: „locsogni muszáj a holt tavaknak;/ csobog a lé, ha előre gondol,/ széllel vakkant az ég a fellegekre,/ hogy gulyái más legelőre menjenek.” Ugyanakkor van a megszólalásában valamilyen akrónia, abban, ahogy a holt tónak muszáj locsogni és az előregondoló lé csobog, a természeti kifejlés rejtett erővonalai mutatkoznak meg. A természet öszszefüggésében még az ember erőszakos pusztulásának-elpusztításának hangzói is csak az önmagába visszatérő anyag hangzó szerkezetei: „nedves ágként viszszasír a hamvasztott is/ a világba_______________/ valamit nyeklik az öngyilkos kötele; / a zsilett herseg, míg átjut az ereken; / a fájás torkodból tép hangot,/ míg kifut a sértett részeken,/ s te titkaid elfecseged.” A tiltás a feleslegesen elmondott, nem odavalóknak elszórt igazságokra vonatkozik: a titok fontossága önmagában valósága, a titok megteremti a csendet, a hallgatást.
A titok tehát kapcsolatban van lényegünkkel, megőrzése létkérdés. Az emberek világában egy szimmetrikus elvet kellene alkalmazni: hogy mi magunk ne veszítsük el, át kellene adni megőrzésre az egyetlen jó barátnak, hogy az egyetlen ott kajtató tolvaj azt félredobja, mivel nem a mienket keresi. Szép abszurd megoldás az 1970-80-as évek romániai totalitarizmusában, ahol a titokkal-titkokkal egészen mások, máskor és máshogyan bántak. (Másképpen céduláztak.) „Füvet adhatok cseprőbb bajra:/ szomszédod ha kutatgatja,/mit őrzöl - : Legyen másnál/ - az egyetlen jóbarátnál;/tolvaj, ki ott kajtat,/ titkodat félredobja,/ társadét nálad meg nem orrontja.” Hogy a jó barátok titok-őrzéséről itt most ne kelljen beszélnünk…
A Földi Szellemmel összhangban a titokra-teremtettséget, a titok-őrzést mégis az embert tevő természeti erőnek kell tekinteni, a titkok felfedése beavatkozást, megbontást, egyensúlytalanságot jelent, az egész elleni támadást. Ebben a ver-sében Palocsay a természeti beavatottság görög mítoszának megfelelően a müsztagogikus hagyomány újrateremtésére vállalkozott, amely titokőrző hagyomány újraképzése az ezredfordulón talán még a goethei Földszellem erőit is meghaladta, mivelhogy az emberek kutatni és kizsákmányolni tudták a természetet, de békésen, türelmesen, odafigyelően és megértően már nem akartak vele együtt élni.
A titokról szóló Földi Szellemet a részegen szóló Földi Szellemről szóló vers követi. A részegségből is lehet tanulni valamit, legfőképpen azt, hogy az ember – amint a szótő is utal erre a magyarban – részben van, elveszti egészségét, majd más lesz másnap. Ez a rész és ez a más együttesen kifordítja a világot abból a formájából, amelyben ismerjük, a lent fent lesz, a jobb bal, a bal meg jobb. Van valami előzetese, előzetes baja is a megrészegedő embernek: a hideg forró lesz („a jég parázslik”), a tűz meg hideg, a költő tehénlepényre írja a verseit, mert „bukfencezni látja a hegyeket” – a lent fent van, megváltozik a világ tengelye. A poháron keresztül a költő áttűnik a természetbe: mókustej édeslik a száján, boróka bódítja és „viricset csurrant a nyírfa csonkja”, merthogy a pohara „lekérgelt álom”. Bús az árva költő, ez az alaphelyzet, az árvaság meg „kifeni” minden ellen, agyaras vaddisznóvá és hiú majommá változtatja, görény lesz, aki magát is utálja látni. Vadbolond bogáncsok teremnek benne és „bögöly-mart állatok legelnek” – ez bizony cudar egy állapot, amelyet a költő nem egyszer megtapasztalt. Mi hát a megoldás? A sok rovástudó-számadó között szellemnek kellene lenni, amely sérthetetlen. A tiszta szellemi lét lenne az az állapot, amelyben az amúgy roppant sérülékeny költő sérthetetlen lenne és nem is kellene többé ezen az átváltozáson, metamorfózison átalmennie. Amúgy az archaikus természeti kultúrák és vallások is megteremtették a drogos metamorfózis lehetőségét, amely a természettel való bensőséges (és drogos) egyesülés lehetősége volt, ama egyesülésé, amelyben megszűnik a fent és a lent, a jobbra és a balra, csak az őskáosz érzése van meg. Amúgy a piák, alkoholok gyakori motívumai is a Palocsay-lírának, néhol veszélyes, fenyegető módban, néhol meg derűsen, kedélyesen, ahogy a magyar líra hagyománya Csokonaitól József Attiláig ismeri. Kicsi Kata kertjében például, ahol a költő már nem ír verseket és a kertben „nyulak ásnak/ aranytojás vermeket ––– /…/ csak pipál majd,/ csak piál majd,/ fekszik egy nagy fa alatt,/ s dalolásra biztatja/ az arra járó madarat.”
A Földi Szellem a költőnek a vágyott alteregója lett, amely romlatlanul ki tudja mondani mindazt, amit a földi élettel és önnön természetével viaskodó költő nem mindig tud közölni. De ez a szellem is a természet elemeiből van összerakva, abból él, egy szép misztikus összegzés, kivételes pillanat, amely megmarad a tudatban és az emberek nélkül is képes felmutatni a jelenlétet. A kötetzáró Egyedül a Földi Szellem a szellemmé vált költőt abban az állapotában mutatja meg, ahogy nekünk-valóan kapálja a Tormáskertet, ahol a hangjaink füvéből rakódnak a mereklyék és gyűlnek a csendek, a hangok füvéből rakott mereklyén pedig megpihennek az űzött baglyok, az évszaktalan idő pedig tudja, hogy ki a gazda. Voltaképpen a világ elvan-elvolna az ember nélkül is, csak éppen akkor nem tudná felfogni magát mint a hangok füvéből rakott mereklyét, csend sem lenne és évszakok sem. Az ember nyoma ad a természeti konfigurációknak értelmezhető szerkezetet, a Földi Szellem pedig megérti, felfogja és közvetíteni képes ezeket az összefüggéseket.
A Természet azonban önmagában él és önmagában értelmezendő, még akkor is, ha mi – antropomorf világértelmezésünk eredményeként –, úgy érezzük, hogy kegyetlenül lesújt ránk, büntet, szétzúzza városainkat, falvainkat, viaduktjainkat, életünket. Palocsay Zsigmond megrendítő poémát szentelt (Párbeszéd a környezővel2) az 1977. március 4-i 7,2 Richter-skála fokozatú földrengésnek, amely, mint ismeretes, óriási pusztítást okozott Románia délkeleti részén, és amelyben sok jeles magyar bukaresti értelmiségi – köztük Palocsay Zsigmond barátai – is életét vesztette a romok alatt. A Föld, ez az alvajáró rettenet szitált, riszált és kapuit hegy-lábbal égzengőn berúgta, „szerettem beszórta/ betonnal, kacattal,/ málló vakolattal,/ tetemét metél te/ vascsontú falakkal.” Ekkor mondja ki Palocsay amúgy oly kedves természetéről, hogy az „örök szenvtelen” és rendje közömbös. A görög mitológiából ismert erők mutatkoznak meg a felvesző földben (Dideregve), amint kapuit berúgja és „Tájra” szakaszt mindent, cikázik a „Szurdokok Bűzvirága”. Ekkor a költő azért fohászkodik, hogy a tájra zúduló kormos Föld-bika őt is pusztítsa el, ha már a többit, a szeretteket elpusztította és – ami a legfőbb tanulság – visszaadta az embernek önmaga szenvtelenségi szemléletét. Egyre gazdagabb ez a mitologikus-filozofikus szemlélet, el is mélyed a saját maga által így kialakított tematikában. Az egyik legerősebb következtetése, ami már a testet, mint a természet részét illeti, az ingatlan/ingó viszony, ez a halálos egyenlet, amely pontosan megmutatja, hogy hol a helyünk a természet rendjében. „Osztódva gyarapszik,/ oszolva bomlik a test:/ A LÉLEK INGÓSÁGA./” A test mint a lélek ingósága nagyon is inog a természeti konfigurációban, és ebből az állapotából valami az ingatlanra – a lélekre – is visszasorjázik. A test/lélek, ingó/ingatlan oppozíciók beállítják a testi ember végül is zölden foszló és eloszló helyét a Bolygóközi Függőkertben. Amely tovább inog mint a zöldülő hagyma ebben a látomásos világban, amelyet csak mérsékelten lehet és kell szeretni.
Szintén mitologikus azaz eredettörténeti szerkezetű a Szélbántón a Földi Szellem című poéma, amelyben a Földi Szellem elmeséli saját keletkezés- és élettörténetét, a sodró szélcsatornában. Valami létezés születik, valami tudatos létezés, ahogyan a Gaiaról, Uranoszról, Kronoszról, Zeuszról szóló történetekben. A Földi Szellem elmeséli önmagáról, hogy hegy-völgy közt, erdő közt Vakbarlang odva szülte és súgó fenyvesben lakott. Sziklára másztában a megeredő szél arcát harapta, mire a szelet torkon marta és husángjával szembe csapta. (A szél is őselem, arché, mégpedig az ötödik, Empedoklész szerint.) A Földi Szellem megtanulja a félelmet, és szeretné megérteni a létezését, amikor éjjelente tágul a magánya, de Oltárt épít, behemót kőkockából. Megértő módban létezik: „ma se tudom, sok mást,/ több mindent mért tettem;/ a dolgok bozsgó: habzó részét/ csupáncsak éreztem;/” – ezt a motívumot később ismétli is a poéma. A dolgokkal való azonosulás, valamint elválás, a tudatosodás pályáján jár a Földi Szellem, a megismerés a történésben zajlik a leginkább. A Felhőmező című Palocsay-poémáról szólva a következőképpen foglalta ezt össze Láng Gusztáv: „Poétikai vonatkozásban ez kezdettől mint epika és líra egymásba oldódása jelentkezett Palocsay költészetében. Verseiben – többnyire természetről, a természet „dolgairól” szóló verseiben – mindig történt valami, valóságos és valószerű, úgy, ahogyan fákkal, folyókkal, virágokkal és felhőkkel történni szokott; folyó, fa, felhő önmagát kezdte így jelenteni a versekben. De nem az ember számára idegenül; a metaforák közt tévelygő „hagyományos” költő helyett a dolgok igazi arcát ismerő s ezért a dolgokkal újra összebarátkozó ember vallomásai lettek ezek a szövegek. Az ember nem képzelete szerint, hanem a dolgok valósága szerint kénytelenült élni bennük; a természet önmagukkal azonossá vált jelenségei között az ember is azonossá vált önmagával. A képzelet játékai helyett az emberrel is az történt, ami létéből és mivoltából következett; ő maga történt, miközben élte valóságát, és ezzel a dolgok – furcsa módon épp önmagukkal való azonosságuk révén – az embert is kezdték jelenteni.”3 Az embernek a dolgokkal kapcsolatos viszonyaiból megképződő jelentések aztán ahhoz vezetnek, hogy az ember valóban megértse helyét a világban, megérti és ami néha fontosabb is: megéli. Megéli azt, hogy vadmadár rázza az ölébe a dús széplányt, akit időtlen okoknál fogva ágyára fektet. Mint egy mitologikus-mesei történetben: „Vadmadár zuhanása/ kapta fel mégis a szememet,/ és rám szegezte szárnyaival/ kapustól az egeket;/ körmében dús széplányt tartott,/ karomba rázta sietve,/ s Ő Tünde –langyú nyugalommal/ elöntött tejjel-nyugalommal;/ IDŐTLEN OKOKKAL ágyamra fektettem./” Majd a nász kapcsán és annak nyomán megérti és megéli halandóságát, de földi életét mégis autonóm módon, a mulandóság félelme nélkül szeretné megélni: „Holdzengve álltunk a kősziklára,/ - a Szél dúdolt, sajgott vagy énekelt,/ és fájón-bántott először, hogy betemet/ egyszer porral,/ ránk szokott földi okkal,/ _________________ ADDIG, –ADDIG,/ így legyen!” A Földi Szellem, amint társával holdzengve a kősziklára áll, apotetikus versfinálé, a földi élet tiszta formájának a felmagasztalása, kissé romantikusan, Zichy Mihály rajzaira emlékeztet. Azt megelőzően azonban Palocsay mozgóképek sorával, szinte filmszerűen oldja meg a tudatára ébredt Földi Szellem eszmélését.
A Földi Szellem megszületése nyomán a világnak világos kozmológiai szerkezete lesz, majd a szellem (káini) sorsot ad a világnak is. Az aggódón a Földi Szellem megismétli a keletkezés történetét, ez alkalommal kissé másképpen: „Bölcsőm ökörnyomnyi/ agyag-szőke tócsa;/ abból békászott ki/ s ejtett el a gólya./ Kóbor szellő dajkált,/ varrt rám szellemszárnyat, / örökbe szánt-adott,/ a bolygó világnak.” Nap és Hold tőle kapja a fényét és – a Nagy Történet drámai magjaként – pár véka csillagot szór a földre. Ezek kapnak össze a bamba pásztorok, „- rokon, öcs, idegen,/ aznap egymást marta,/ rücskös fütykösökkel/ hókon is vakarta:/ egyik a másikát.” Aztán a költészetére oly jellemző szerkezeti asszonáncokkal mutatja meg a pásztorok halálát: „ – arcra bukott holtak,/ szemébe hószárnyú/ fénypillék szorultak.” Ennek a kezdeti halálnak az értelmetlensége az archaikus testvérgyilkos-történet formáját követve, a földi történelem iránytévesztettségét, értelmetlenségét eredményezi.
(befejező rész következő lapszámunkban)
1Némi zavart okoz, hogy a verscím boldból van szedve, mint a cikluscímek, azonban kisebb karakterből. De a tartalomjegyzék szerint biztosan nem cikluscím. Feltételezhetnénk, hogy azért bold, mert ilyen fontosnak tartotta Palocsay, de lehet egyszerű szerkesztői elnézés is.
2Illetlen párhuzamok. Kriterion Könyv-kiadó, Bukarest, 1979.
3Palocsay Zsigmond poémája elé. Korunk, 2007. április.
