"maradj a magad papja"
Kereső  »
XXI. ÉVFOLYAM 2010. 21. (563.) SZÁM — NOVEMBER 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Egyed Péter
A Földi Szellem forrásvidékeinél
Szabó Róbert Csaba
Matolcsi víziedző halála
Hertza Mikola
Rövidprózái
Karácsonyi Zsolt
Több mint sikoly
CSÍK MÓNIKA
Versei
BERÉNYI EMŐKE
A couleur locale-ban A „vajdasági magyar irodalom”-ról
SÁFRÁNY ATTILA
A költői hiúság és az elhallgatás
NAGY FARKAS DUDÁS ERIKA
Madárének a híd fölött
SÁNDOR ZOLTÁN
Apró csodák
Szőcs István
A Divi-Zen kísértetjárása a színházakban
Cseke Péter
Egy 1931-es életigenlő tanulmány időszerűsége (László Dezső: A kisebbségi élet ajándékai)
Balázs Imre József
A „benti világ” alaptörténetei
Papp Attila Zsolt
1956, te (film)csillag
Terényi Ede
ZENÉK, ÉLMÉNYEK, EMLÉKEK - Hány éves volt – Mozart?
Hírek
 
Hertza Mikola
Rövidprózái
XXI. ÉVFOLYAM 2010. 21. (563.) SZÁM — NOVEMBER 10.

A főorvos úrnak nehéz napja volt. Mint mindig. Tulajdonképpen a főorvos úrnak szokványos napja volt. Kora reggel vizitek a kórtermekben, utána műtétek, végül délután rendelés a magánrendelőjében.
Este hazafelé menet eszébe jutott, hogy hétvégén esküvőre hivatalos. Pontosan a cipőüzlet előtt volt. Hirtelen mozdulattal beparkolta Audiját egy kacéran felajánlkozó parkolóhelyre. Telepátia – jutott eszébe. Cipőüzlet előtt eszembe jut az esküvő, és még üres parkolóhely is van… Cipőt kell vásárolnom, igen, telepátia. Vagy mi. Nem telepátia. Mindegy. Valami.
Fintorogva nézegette a polcokon bűzlő új cipőket. Nem szerette a szagokat. Csúnyán nézett a segítőkészen feléje lépő kis eladólányra. Azt sem szerette, ha beleszólnak valamibe.
Tudta, hogy az üres parkolóhelynek meg a cipőbolt előtti eszébejutásnak vásárlással kell végződnie, mégha így első látásra nem is tetszik neki semmi. Fekete legyen. Elegáns. Nem hegyes orrú. Ne legyen kemény, habár úgyis minden új cipő felsérti a sarkát.
Nem volt az egyedüli vásárló. A gálacipők sora mögött, egy másik polc előtti sámlinál középkorú házaspár nézegetett egy barna bakancsot.
A férj a sámlin ült, piros zoknis lába fázósan rándult görcsös bogba. A feleség – fáradt tekintetű vékony nő – puhán férje vállán pihentette kezét. Mintha nem akarná elengedni. Mintha mélybe zuhanó valakit kapott volna el az utolsó pillanatban.
– Drága – mondta a férfi. Nem a feleségének. A bakancsra értette.
– Nem számít – a kéz nem mozdult a vállról, az egyik ujj mintha a nyakat is simogatta volna, észrevétlenül. – A lényeg az, hogy tartós. Ez jó lesz pár évig. Nézd a varrott, vastag talpát: ezt nem fogod egy tél alatt eljárni!
– Nagyon drága – panaszkodott tovább a férje. Bűntudat érződött hangjából.
A főorvos úr erről a hanglejtésről jött rá, honnan tűnik ismerősnek. Múlt héten feküdt az osztályán, kivizsgálás céljából. Ma reggel jöttek meg az eredményei, a hét végén fog értük jönni a kórházba. Jaj, igen. Gyomorrák. Áttétes. Terminális fázis. A főorvos úr mindig büszke volt memóriájára. Akinek nincs jó memóriája, az ne is menjen orvosnak.
A férfi nehézkesen lehúzta lábáról a felpróbált bakancsot. A felesége melléje ereszkedett, hogy segítsen. Így már nem néztek úgy ki, mintha anya és gyereke lennének.
A főorvos úr átlesett arra a polcra. Tényleg nagyon drága az a bakancs. A házaspár a kasszánál csomagoltatta a dobozt, a feleség éppen diszkréten odacsúsztatta férjének a pénzt, hadd fizesse ő.
A főorvos úrnak sincs kőből a szíve.
Csak akkor vették észre, amikor melléjük ért, és köhintett.
– Jó estét! Ma megjöttek az eredményei… – hangja lágy volt, melegen párolgott belőle a jól begyakorolt emberség. Sokat rontott az összhatáson, hogy nem volt fehér köpenyben. Talán az illő diszkréciót sem biztosította – amíg beszélt, a kis elárusítónő fehérebb lett mindannyiuknál.
A végén kezet nyújtott, határozottan, nem túl erősen szorítva búcsúzott. Már az autóban ülve, a parkolóból kiállva jutott eszébe, hogy végül ő sem vásárolt magának cipőt.

Krízis

Gubics Alfonznál is eljött az a pillanat, amikor úgy érezte, drasztikus változtatást kell bevezetnie életébe. Ült a hivatalban, ásított egy mélyet – grimasznak álcázva (nem egyedül van az irodában) –, és diszkréten órájára pillantva – még fél óra! – megtette.
Gubics Alfonz esetében a változás nem vett igénybe olyan hosszú időt, mint például egy gyötrelmes fogyókúra, himalájai expedíció előkészítése, leszokás a cigarettáról, vagy esetleg válás –, a munkaidő lejártáig éppen befejeződött.
Gubics Alfonz ugyanis kicserélte az aláírását.
Ő maga sem tudja, mi adta az ihletet az új aláíráshoz. Csak úgy megszületett bennem, mondta később jól begyakorolt szerénységgel az újságíróknak.
Először az irodavezető figyelt fel a változásra.
– Micsoda gyönyörű aláírás! – kiáltott fel őszinte csodálattal. Irigyen nézett beosztottjára: honnan veszi a merészséget ez a kis sehonnai, hogy ilyen pompás aláírása legyen?
A kollégák is csodájára jártak Gubics Alfonz új aláírásának. Többen nem szégyellték rögtön lemásolni. A többiek szégyellték, de hamarosan ők is ugyanazt az aláírást használták. Az engedélyek – ha sokat késve is, mivel az illetékes képes volt órákig gyönyörködni saját aláírásában – kijutottak a hivatalból, így mások is felfedezték a hihetetlenül szép aláírást. Aki pedig látta, fél óra gyakorlás után már tökéletesen tudta másolni.
A szakemberek szerint tizennégy hónapba telt, amíg az egész világon elterjedt Gubics Alfonz aláírása. Soha nem látott világkrízis alakult ki, átláthatatlan masszává olvadt a teljes felelőséggel aláírt szerződések, kérések, engedélyek rendszere. A nagyhatalmak válságbizottsága összeült megoldást keresni, de nem tudtak átlendülni a szándéknyilatkozat alján sorakozó huszonkilenc egyforma aláírás paradox helyzetén.
A remény hal meg utoljára. A minap hazaérve a lépcsőházi üzenőtáblán a következőt olvastam: „Megkérem, a budiba ne dobjanak szemetet!”. Alatta meg nem a világhódító gubics-aláírás, hanem egy ronda Fogarasiné virított.


Bérlet

Joó Sándorné talált egy borítékot.
Egyszerű, fehér kis boríték volt, címzés, bélyeg nélkül. Ott hevert egy pad mellett a városi parkban, a kalapos mellszobor közelében. Joóné körülnézett, látta-e valaki, amint felvette, és elsüllyesztette kopott retiküljében. Egyedül a mellszobor látta, de neki igazán mindegy volt, ő nem számít. Ő nem valaki, tévedett nagyot az éppen fodrászatból hazafelé tartó negyvenhat éves Joóné – hisz éppen azért készítettek neki mellszobrot, bizonyára.
Otthon nézte meg a boríték tartalmát. Két elegáns, képeslap méretű és keménységű kártya volt benne, cifra felirattal: éves bérlet, Állami Német Színház. Rajta meg a városi német színház egyik jól sikerült fényképe.
Joó Sándor, aki Joó Sándorné férje, feleségéhez hasonlóan értelmiséginek tartotta magát – hivatalnokként kijárt nekik ez a cím. Ha már nem olvasunk, legalább színházba járhatnánk, döntött Sándor a bérletek sorsáról.
Két félelmük volt, amint kiöltözve, feszengve ültek a bársonyszékekben, az első bérletes előadásra várva, az ötödik sor bal szélén. Az első, hogy a bérletek igazi tulajdonosai megjelennek követelőzve, nem következett be. A második, miszerint az Állami Német Színházban német nyelven zajlanak az előadások, sajnos igen. Egyikük sem tudott németül. Csendesen végignézték az első felvonást, még a szünetben sem beszélgettek, álldogáltak a cigarettázó, harsány tömeg szélén, közel a toaletthez. Sándor vásárolt egy műsorfüzetet. Felesége kikapta kezéből, miután visszaültek a helyükre. Az előadás címe bizonyára a legnagyobb betűkkel írt Deutsches Staatsteather lehetett, a főszereplő meg Anton Pawlowitsch Tschechow, aki a Der Kirschgarten szerepet alakította.
Ők is pontosan annyit tapsoltak, mint a többi néző, ebben még odahaza megegyeztek.
Másnap Joó Sándorné kiment a városi parkba, és diszkréten leejtette a pad mellé a borítékot, benne a két éves bérlettel. A kalapos mellszobor hűvösen nézte, felirata furcsa módon valahonnan ismerősen derengett Sándorné tekintetének: A.P. Csehov.


Lázár

Úgy megyek, hogy majdnem lebegek a föld felett. Nem hallhatják, hogy érkezem. Tucatnyi gyermek egy bogban. Néznek valamit. Guggolnak körülötte. Kócos kis fejük búbján búbánat.
– Mi történt? – kérdezem. Hangom jóságos, szelíd.
Kinyílt a kör. Most már látom. Az egyik kisgyermek rámutat a kihűlt tetemre:
– Lázár. Nem él. Meghalt.
Üveges szeme az égboltra szegezve. Merev és hideg, tudom.
Átsuhan rajtam egy kis szomorúság. De mintha hideg rázott volna ki, borzongva elűzöm magamtól.
Kinyújtom kezem a gyászoló fejek fölé. Lázár fölé.
– Lázár! – hangom most határozott, kemény. – Kelj fel és járj!
A gyermekek lelki tükrei mind rámszegeződnek. Csodálkozás nyitja szájukat kerekre. Nem szólnak, csak egy. Tamás:
– De hát… Lázár nem tud járni… Lázár egy aranyhal…
Arcomon boldog mosolyt rejt a bölcsesség. Ime, hitük töretlen. Lázár az, aki nem tud járni. Nem, én nem vagyok messiás.


Szívműtét

Flejder Ödön, mint idősödő sebész, sokat látott már, tapasztalt és jó kezű szakembernek számított. De vannak esetek, amelyeken ő is meglepődik.
Rutinműtétnek számított az ominózus eset. Nem tudta a fiatal páciens nevét – nem szereti, ha a légzőmaszk alatt arca is van a betegnek –, csak a kórrajzot. Fáradékonyság, levertség, légszomj, rizikófaktorként meg majdnem minden: elhízás, mozgásszegény életmód, stressz, dohányzás, alkohol, satöbbi. Tiszta ügy. Amikor a felnyitott mellkasból előbukkant a szabadon dobogó szív, ráébredt, hogy tévedett. Felcserélte az okot az okozattal. Nem tünetek voltak a kórlapon, hanem valódi bajának következményei.
– Ennek az embernek tele van a szíve keserűséggel – mondta döbbenten.
Szerencsére a kis fiatal asszisztensnő, Wilkman Aurélia roppant praktikus teremtmény. Látva, hogy a főorvos úr csak bámul bénultan a műtőmaszkja fölül, letette kezéből a valvulotomot, és kisurrant az előkészítő melletti kiskonyhába. Észre sem vették, hogy eltűnt. Amikor visszaért, kollégáit változatlanul állva találta a kibontott beteg és a tanácstalanság műtőasztala körül.
Befurakodott Flejder Ödön főorvos mellé, és visszafojtott lélegzettel a páciens szíve fölé hajolt. Óvatosan  pontosan tízet csepegtetett a citromleves üvegecskéből a keserűséggel teli szívbe.
Mint tudjuk, a citromlé kiváló keserűség ellen. A beteg – most már a sikeres műtét után bátran kimondhatjuk, Kerekes J. József banki tisztviselő – csodálatos módon megszabadult a riadalmat okozó fáradékonyságtól, levertségtől és légszomjtól, mintha már cigarettázni és inni is ritkábban látnák. Fölösleges kilóitól is szépen szabadul, hála a gyakori és vidám városparki sétáinak, oldalán a szépecske Wilkman Auréliával – akit mindig narancssárga gerberával vár a kórház előtt.
Azt beszélik, már a kezét is megkérte. Hivatalosan még nem kapott választ, de reménykedjünk, hogy az nem lesz elutasító.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében