A trianoni békediktátumot követően minden környező államba szakadt nemzetrész másként igyekezett újradefiniálni önmagát. Míg a kisebbségi identitás meghatározásakor az erdélyiek a Kós Károly által megalapozott transzszilvanizmus és ezzel a dicső történelmi múlt felé fordulás mellett döntöttek, irodalmuk emblémája pedig a kagyló beszennyeződése által keletkező igazgyöngy, a produktív fájdalom metaforája lett, addig a vajdaságiak az Hippolyte Taine miliőelméletén alapuló couleur locale elvét hirdették, és a kulturális heterogenitást tükröző kompozit kultúra létrehozásában látták az itteni literatúra jövőjét, melynek allegóriájául a sziváci irodalomszervező, Szenteleky Kornél a poros bácskai akácot, a pusztaság könnyen hajladozó fáját választotta. Bár a gyöngy valódi értékét könnyedén kétségbe tudta vonni egy éneklő borz meg az előretolt helyőrség, az akácfáról kilencven év távlatából is csak csendesen jegyezzük meg: Szenteleky nyilván nemcsak „muszáj-Herkules” volt, hanem Kasszandra is, hiszen az általa választott jelkép most is nagyon találónak bizonyul.
Bár a Híd 1934 óta létezik, a vajdasági magyar irodalom talán legmerészebb vállalkozása mégis az Új Symposion megalapítása volt: a szocialista rendszer mimézis-elvű kényszerkánonjának és vulgár-ideológusok dogmáinak felrúgása művészi szabad(os)ságot jelentett. A neoavantgárd stílusjegyekkel és a verbo-voko-vizuális alakzatokkal való játék folytán olyan energiákat vitt a térség irodalmába, amelyek másutt csak évtizedek múltán nyerhettek teret. Miközben a symposionisták nemzedékeinek legendás figurái (Tolnai Ottó, Domonkos István, Végel László, Sziveri János stb.) bírósági tárgyalások és kirúgások miatt az egzisztenciális ellehetetlenítés poklát élték meg, lassan bekövetkezett az ex-jugoszláv exodus is. Egy folyóirat drámája így vált az egész vajdasági magyar közösség sorstragédiájává, Judita Šalgo szavaival élve: „A modern költészet belső drámája ezen a vidéken mindig belső gerillaharccal kezdődik, a vendégmunkások kormányeltörésével folytatódik, hogy azután önkéntes vagy nem önkéntes (ön)száműzetéssel végződjön.”
A kilencvenes évek háborúinak hatására az itteni magyarság irodalma nem hogy kétpólusúvá vált, hanem egyenesen kettészakadt: az írók, költők jelentős része (például Ladik Katalin, Balázs Attila, Fenyvesi Ottó) Magyarországon próbált boldogulni. Az itthon maradottak nehezen ocsúdtak fel a megváltozott körülmények okozta értékválságból, és ezt a traumát lényegében a mai napig nem dolgozták fel. Miután a Symposion generációalakító ereje megszűnt, a fiatal szerzők légüres térbe kerültek, és maguk kísérleteztek saját fórumaik létrehozásával. Így jött létre a zEtna kiadóház Beszédes Istvánnak köszönhetően, a Sikoly folyóirat Sándor Zoltán kitartó munkájával és a magát „posztalfabetikus” periodikaként aposztrofáló DNS Samu János Vilmos és Beke Ottó ötlete nyomán. Tavaly óta a Faragó Kornélia szerkesztette legnagyobb múltú folyóiratunk is nyitott: létrehozta jórészt egyetemi hallgatókból álló csoportosulását, a Híd Kört.
Hogy mégis maradt az akác?! A vajdasági magyar irodalom széttartását, képviselőinek sokszor vásári komédiába illő viszálykodását szemlélteti. Lehetne a szimbólumunk inkább a(z akácfából készült) seprű, Jódal Kálmántól kölcsönözve: „[...] kisebbségi magyarok vagyunk, ami körülbelül olyan érzés, mintha kénsavval bevont söprűnyéllel erőszakolnának meg naponta háromszor.
