A líra az alany alanyiságának szavakba öntése. A lírikus az a rendhagyóan beszélő valaki, kinek a tekintete ideiglenesen önmagára szegeződött. Emiatt – az alkotás pillanatában legalábbis – mindent és mindenkit önmagán keresztül lát. Önszerelmes vonás ez, ami ráadásul valóságelfedő is, hiszen a magán átvezető kitekintés elzárja előle a lehetőséget, hogy önmagát is megláthassa.
Ihletnek, a múzsák csókjának nevezték el a poéta szokványostól eltérő költői beszédmódját, amely nem a közlés puszta kommunikációs igénye, de nem is a tudomány vagy a filozófia pontos fogalmi körülhatárolása.
Az ihlet a kimondás öröme. Ha tisztán áradó kifejezésöröm, akkor mentes a költői hiúságtól.
II.
A költői hiúság az önkiterjesztés örömének kifejezése, amely a szavakban fölkínálkozó alanyiság elfogadására szeretné kötelezni a hallgatót. Az önszerelmesen megszólaló titkon azt reméli, akárcsak a vallástérítő, hogy uralma alá vonhatja rajongói lelkét, hitét, érzéseit: hogy énjével rátelepedhet az énjükre.
Ez a vágy a nemiség természetében gyökerezik, az ősi férfiösztönben, hogy behatolni törekedjünk a másik féltve rejtegetett benső világába.
III.
Az én meghozhatja a döntést, hogy többé senkire sem kényszeríti rá magát. Rémülten fedezi föl ekkor, hogy amióta nem kínálja föl magát a szavaiban, azóta mintha világ-látása is megvakult volna. A közlendőből nem maradt más a lecsupaszított szón kívül. Az ént nélkülöző, lemeztelenített szó tartalmatlan és céltalan hangsornak tűnik.
A megszólalást mégsem kerülheti el, egyébként hogyan közölhetné önkiterjesztő törekvéseiről való lemondását? Csakhogy így, önmagát már nem adva, mit mondhatna? Öntse szavakba azt, ami a lemondás őszinte szándékától kezdve a lelkét mardossa? Önmaga kiáltó hiányának a panaszát hangoztassa a szavai mögött? Tegye köztudottá, hogy ő már semmiben sem biztos, semmit sem ért és semmit sem akar? Szemlesütve szégyenkezzen megnémulásán? Amióta ugyanis énjét száműzte a szavaiból, azóta képtelen szabatosan kifejezni a gondolatait, mintha gondolatforrása (szíve) és kifejezőkészsége (agya) szembefordultak volna.
Az ént kirekesztő kifejezéssel együtt mintha a beszédkészsége is kialudt volna. Mozdulatlan, koporsói csönd költözött bensőjébe. És egy igencsak különös érzés. Ha belenéz ebbe a szót temető sötétbe, akkor a legnagyobb meglepetésére egész kihunyt világát fölfedezheti énségével együtt elföldelve magában. Maga sincs tisztában, hogy egy új világ megszületésének a lehetőségével vagy a végleges eltűnés elkerülhetetlenségével szembesül-e ezáltal.
IV.
Egyvalamiben lehet biztos: hogy el kell szakadnia az önkiterjesztés vágyától.
Hatalmas és kíméletlen vállalkozás ez. Lelki mélységeiben gyökereket eresztett énszerkezetét kell kitépnie ehhez magából. A nyelvtől is meg kell válnia, a nyelv ugyanis az énnek és a világnak, vagyis az értelmezőnek és az értelmezettnek a kapcsolatrendszere.
Személyiségébe ivódott, kitörölhetetlennek tűnő élmények semmisülnek meg a nyelv leépülésével. A döntéssel még csak fölidéződik a veszteség lista: a kezdeti akarás szorongató emléke, az abból kisarjadó érzelemvilág, az azt követő értelmi érlelődés és annak lélekbe, személyiségbe ivódása. Lépésről-lépésre a nyelv kiépülésének minden egyes szintje kitörlődik a tudatából. Ha pedig még annyi nyomuk sem marad, mint egy földből kiásott régészeti leletnek, akkor azt már nem is kérdezheti az ember, hogy egyáltalán mi célból léteztek? Volt, nincs. A magyarázkodás nélküli búcsú gesztusa következik; személytelenül, mégis melegen.
Az új nyelv, ami a régi haldoklásával párhuzamosan éledezni kezd, mégsem a személytelenség beszédmódja. Miért is lenne az? A régi én haldoklásával párhuzamosan új én kel életre az emberben.
