(Részlet)
– Az öregség jele, amikor a távoli dolgok a közeliek kárára élesednek – félálomban jut eszembe a mondat, és azonnal kimegy szememből az álom. A közelemben egyre erősödő zümmögés is zavar: az alvásba, a kortalan létezésbe való zuhanás jótékony hatását ma nélkülözni leszek kénytelen.
Arra a mondatra gondolok. Az, hogy a testem együtt vénült az éveim számával, természetes, de már ott legbelül is öreg lennék? Lelkem tükre mutatja, igen!
A közeli dolgok, mint ez a légy is, homályban maradnak, miközben a múlt egyre tisztábban mutatja magát. A régen halott ismerőseim, a régi történetek szereplői ma is fiatalságuk teljében töltik be napjaimat, miközben népes családom alig érdekel, állandó jelenlétük, zajos életük idegessé tesz. Remélem, nem veszik észre, hogy néha mennyire terhemre vannak! Mindig az egészségemmel vannak elfoglalva, aggodalmaskodó ábrázattal faggatnak: hogy aludt, jól van, akarja, hogy megmérjem a vérnyomását? Mintha jóságba és törődésbe burkoltan a végemet lesnék! Tudom, ez is az öregség jele, ezek a gondolatok.
Antus a barátom. Most is tisztán érzem és látom mellettem, amikor azt sem tudom, merre jár, meddig marad, és mikor jön meg. Mindig elmenőben van, és mindig a visszajöttére várok. Nem hagyja magát irányítani, és mégis azt érzem, mindent miattam tesz, vagy nem tesz. Ha nincs velem, akkor is. Antus világcsavargó és örök nőtlen. Évtizedek óta így, vagyis nem tartozva tartozunk egymáshoz. Azt hiszem ő is ezt mondaná, de most erre nem vennék mérget. Rossz kedvem indáiba keveredem, és ez egyetlen légyen múlik?
A vasárnap délután álomködében való bóklászásnak – és az utóbbi években soha sem bevetett ágyamon való pihenésnek – az erőszakos légy zúgása miatt végképp befellegzik. Nem látom rendesen, már közvetlenül az arcom előtt kering, így – és a takaróba keveredett szemüvegem híján – inkább csak a hangja után vagdalódzom a műanyag légycsapóval.
Lehet, a légy azt hiszi, ez a bolond ember csak játszik vele, és aki néha már a sokkal kevesebbtől is úgy elfárad, hogy azt gondolja magában:
– Uram, ennyi elég volt! Engedd végre azt a csírát a ráncos, pergamenes fészkéből kibújni!
Hagyjon végre a Jóisten meghalni, én már mindent megéltem! Fáradt vagyok!
Ugyanakkor titkolni kell a gyengülésem, a család higgye, hogy erősek a falak, és tartanak egy darabig!
– Tata, te látod, hogy itt a tető is én vagyok! Mi lesz velük nélkülem?
Néhai párom nem tud, vagy csak nem akar válaszolni a hol hangosan kimondott, hol csak gondolt kérdéseimre. Életében azt mondta: ostoba kérdést meg sem hall, nemhogy felelne rá.
Érdemes-e a halálomon túlról is aggódni értük?
Korom ellenére hallásom a régi, gyerekeim szerint is, de akiknek gyakran azzal okozok örömöt, hogy úgy teszek, mintha nem hallanám azt, amit különben sem az én fülemnek szánnak. Magamat kímélem, de amúgy sincs már a dolgaikhoz közöm. Mondják? Nem, mert attól jobban neveltem őket, hogy ilyen tiszteletlenségre vetemedne bármelyikük. Azonban biztos, ha sokat okoskodnék sorsuk dolgaiba avatkozva, előbb vagy utóbb elfelednék az illemet, és a tiszteletet mellőzve rendre utasítanának. Az én nevelésem mind, ők is, én is tudom, kinek és mikor, hol a helye, és mennyire merészkedhet be a másik területére büntetlenül.
Fruzsina az más. Arca az én arcom álarca, ismer engem és én ismerni vélem őt. A többi unoka csak lelkifurdalás: mit jelenthet nekik egy ilyen vénség, mint én? Már nem értem világukat és nem akarom követni őket az új dolgokban. Helyettem az internetet választják, a csirkepaprikásom helyett a hamburgert.
A legkisebb unoka körbetipeg az ebédlőben, ráhajol a székekre, arcát belenyomja a bársonyba és szagol. Azután megmondja, itt a Nagyi ült. Amikor az anyja tanúja volt a kicsi szaglászós játékának, elhűlve kérte számon rajtam. A kicsi nem értette, mit vétett akkorát, hogy anyja neheztelve néz hol rá, hol rám és közben a fejét csóválja.
Jaj, nem is tudom, hogy a lányom mit hordott össze hirtelen, és mit kért éppen tőlem számon? Hogy ki tanította ilyen ostoba, gusztustalan dologra a gyereket? Vagy azt, hogy miért szagol ki mindig csak engem?
Hagyjuk.
Kínos gonddal figyelek a tisztaságra, de az öregség szagát egy alig kétéves gyerek tévedhetetlenül megérzi. Nincs, ami elfedné azt, nincs az az illatosító, ami képes lenne eltörölni! Ott lapul a drága parfümök, a márkás ruhaöblítők, az erős zsálya és menta tartalmú fogkrémek illata mögött; ott lapul és a legváratlanabb pillanatban szivárog elő a dermedés, a rothadás nehéz lehelete!
Orromhoz szorítom a csuklóm, a ráncok kisimulnak az ökölbe zárt kézfejen, mélyen szívom magamba a levegőt, hogy megcsípjem – előbb még takarja a kézápoló kamillaillata –, a halál jelenlétét, ahogy nyomul kifelé a mélységes mélyből, ahol a kezdetektől velem lakik. Már-már átszúrja a bőröm, de ha egyetlen helyen is fölreped a vékony burok, ő megszületik és nekem akkor lesz végem.
Ezt érzi a kicsi rajtam, és ő tudja, vészesen vékony a burok!
Az álmot tönkretevő, kései, magányos légy bemenekül a függöny és az utcai ablak közé.
– No, itt megcsíplek –, gondolom, és az ablaküvegre mért hatalmas csapásokkal rémítgettem, nem is annyira a legyet, inkább a házam többi lakóját, akik hozzám hasonlóan a kiadós ebéd utáni pihenőjüket töltenék a saját szobáikban.
Már késő a rádöbbenés. És az ébredő indulatot is gyorsan elnyomom:
– Én itt soha, semmit sem tehetek szabadon, kedvemre?
Nem, persze, hogy nem! Előbb apám szárnya alatt, azután az uram ereje nyomorított, most meg az tart fogva, hogy az előbbiek helyettem döntéseit haláluk után is változatlanul elfogadom: a család az első!
Akkor is, ha a csak magamnak – és persze Antusnak – bevallott magányomban élek közöttük, az együttélés minden hátrányát nyögve, miközben az előnyöket alig látom.
Fél éve annak, hogy megvettem volna a koporsómat, akkor – és csak akkor! – mind összefogtak ellenem:
– Ebben a házban sehol, érti? Sehol sem tartunk koporsót!
A halottakra szánt csokrokat nem bírják látni, a gyakran előforduló temetések előtt kint hagyom azokat a garázsban. A gyászszalagokat már a kapun kívül leveszem a ruhámról és a táskába rejtem. Tudom én, hogy a házba lépve kezet kell mosni, de ők kórusban utasítanak, zavarnak a kézmosáshoz, mint feledékeny gyereket. Takarjuk és gyorsan feledjük el az elmúlás tényét! A Magyar Szó gyászjelentéseit a lehető leghamarabb eltüntetik:
– Nagyi, téged csak a halottak érdekelnek? – kérdik méltatlankodva, amikor követelem a lap hátsó oldalait.
Azt hiszik, ezekkel az intézkedéseikkel az én érdekemet szolgálják! Ők félik a közelgő halált, miközben előlem rejtenék nevetséges igyekezettel.
Engem márpedig a meghalás mindennél jobban foglalkoztat! Közelednék hozzá, járnám körül, fognám át szorosan a gondolataimmal, hogy idegensége és hidegsége elmúljon, és ne legyen olyan ijesztő akkor, amikor elkerülhetetlen lesz vele a szembesülés.
– Nagymama, megőrültél? – negyed perc sem telik belé, hogy az ablaküvegre mért indulatos csapások után Fruzsina, kedvenc unokám nyit be hozzám. Sarkig tárja az ajtót. Kócos, feje tetejére tolt szemüvegéről látom, írás közben elaludt. Sejtem, hogy a család krónikáját írja, mert mindenkit les és kihallgat, és túlságosan sokat kérdezget. Megírja? Nem bánom, legalább őt biztosan értékeli, amit mesélek.
És néha becsapom. Magamat is, de kell, hogy a múlt kezessé váljon, átmesélve alakítom, elveszek és teszek a történetekhez itt, ott. Elhallgatok néha egyes dolgokat, másikakra nagyobb hangsúlyt fektetek a valóságosnál.
Fruzsina szeme szikrázik a dühtől.
Ő a kilincset markolja, én a légycsapóba kapaszkodom. Állóképekké válunk a délutánban. Most csend, és szemének szikráin kívül békesség a házon. Csendélet? Lélegezni sem kell. Fruzsina arca, nézése időutazás. Apám és Tata akaratával szálltam egykor ilyen határozottan szembe, ahogyan most ő fejezi ki indulatait: néma és erőteljes, mozdulatlan jelenléttel.
– Most aztán mehetsz vissza a szobádba a huszonhat meredek lépcsőn – gondolom. A hirtelen rám törő légszomj kényszerétől az álló idő kibillen végre, az inga tovalendül.
Kajánul nézek a villámló szemekbe, de az is eszembe jut közben, hogy igaza van: az első álmomból riadva valóban elfeledkeztem a többiekről.
Néha azt képzelem, teljesen egyedül élek a világvégi házamban, ami kicsi, csak nekem kedves és inkább odú: olyan kicsi és csúf, hogy ott senki sem kívánna velem lakni. Se kutyám, se macskám, néha a hangyák vonulását nézem, és esetleg a párnámra ereszkedő pókokkal viaskodom. Annak a házikónak a vízcsapja az udvaron lenne, kertvégén a deszkafödeles budija, és hogy beköszönésre senkit se csábítson, csöngő, és díszes kerítés sem volna. Az utóbbi csak annyi, amennyit a természet köré növeszt bodzából, ecetfából, akácból, szederindák fonataiból. Kóbor állatok fészkelnének a sűrűben, vagy ősztől a fácánok. Gondot esetleg a csillagok számlálása adna, mert feledékenységem akadályozna a pontosságban.
Felejteni ajándék is lehet.
