– Teremtő atyánk naponta apró csodákkal üzen nekünk, amiket mi hitetlenségünkben sokszor észre sem veszünk. Olykor közömbösen átsiklunk felettük, máskor pedig végtelen balgaságunkban azt gondoljuk róluk, hogy az önrendelkező természet szülte őket, esetleg emberi beavatkozások eredményei. Szorult helyzetünkben azonban gyakran magunk áhítjuk a csodát, s ilyenkor mindent készek vagyunk megtenni megvalósulásáért, gyakran még az isteni parancsolatokat is szem elől tévesztve eközben. Imádkozzunk, testvéreim, mindazoknak a lelki üdvéért, akik tudatlanságukban jószándékúnak vélt tetteikkel megsértik az Úr törvényeit, és önmagunkért, akik gyarló mivoltunkból kifolyólag néhanapján nem tudunk ellenállni az efféle cselekedetekből eredő bűn csábító szavának – mondta gyülekezetének költői emelkedettséggel a Borka néni halálát követő vasárnap reggeli szentbeszédében Ignác plébános.
A szavak hallatán a hívők nagy része fészkelődni kezdett ülőhelyén, egyesek halkan összesúgtak egymás között, hogy azért mégiscsak illetlenség rájuk nézve egy rusnya boszorkányról prédikálni vasárnap reggeli szentmisén, néhányan fel is keltek padjukból és tiltakozva elhagyták az Isten házát, de a többség végighallgatta Ignác plébános alkalmi beszédét. A szentmise befejezte után a pap az oltár előtt pipískedve kereste meg tekintetével Borka néni férfiszomszédjait, és magasba emelt karjával intett valamennyiőjüknek, hogy várják meg a paplak előtt. Már mindenki elhagyta a templomot, mire Ignác atya ledobta magáról a díszes csuhát és krasnyogva odaslattyogott a rá várakozó négy férfihez.
– Menjetek el rögtön Kocsobán asztaloshoz egy koporsóért – mondta nekik –, én már tegnap este mindent megbeszéltem vele, tegyétek bele a megboldogult szomszédasszonyt a fadobozba, és egyikőtök kocsiján vigyétek ki a temetőbe, nem sokára én is ott leszek. Na iparkodjatok! – siettette őket, és ezzel már ment is a dolgára.
Annak ellenére, hogy a háta mögött tücsköt-bogarat összefecsegtek róla, magánakvaló álszentként emlegették, akit az igénél és a szentléleknél sokkal jobban érdekelnek a bankjegyek és a női tomporok, rosszmájúan azon szórakoztak, hogy a falu minden vörös hajú kölke tőle származik, a falubeliek mégsem mertek nyíltan ellentmondani Ignác plébánosnak, így hát a felszólítottak is, egymás közt dohogva ugyan, de ellenvetés nélkül végezték el a rájuk bízott feladatot.
Borka nénit különösebb szertartás nélkül hantolták el a temető sarkában. Utolsó földi útjára csak néhány idős özvegyasszony kísérte el, akik rendre minden temetésen ott voltak a faluban. A szomszéd férfiak kiásták a gödröt, belehelyezték a koporsót, és amíg hányták rá a göröngyöket, addig Ignác atya a feketekendős vénasszonyok karának kíséretével elénekelt egy zsoltárt, majd mondott egy rövid búcsúbeszédet, amelyben ismételten Borka néni együgyű jóhiszeműségében elkövetett bűneinek a megbocsátását kérte a Magasságostól.
Amilyen gyér volt a kíváncsiság a temetés iránt, olyan nagy érdeklődés övezte a vénasszony használt tárgyainak az elégetését. A szép számban összegyűlt tömeg alig várta a temetésről visszaérkezőket, hogy a plébános beleegyezésével targoncákra és kordékra pakolja az udvarban felhalmozott ruhaneműket, bútordarabokat, kerti szerszámokat és egyéb használati tárgyakat, és valamennyit a falu szélén már kora reggel gyújtós gyanánt elkészített farakásra vigye.
– Biztosak vagytok abban, hogy mindezt el kell égetni? – kérdezte Ignác atya a sokaságtól, amikor a négy alkalmi sírásóval a helyszínre érkezett. – Nem lenne talán okosabb, ha a használható dolgokat a szegényeknek adományoznánk? – próbálta meg jobb belátásra bírni híveit.
Kérdésére tiltakozó hőzöngés volt a válasz, aminek hallatán a pap beletörődötten csapott egyet, és bólintással jelezte a tömegnek, hogy megkezdheti a sok ócskaság talicskázását a tetthelyre. Amikor minden ott volt, Putyora Ottó, Verácska édesapja, akit a lányát ért lelki megrázkódtatás miatt a többiek elsőbbségben részesítettek, alágyújtott a sok kacatnak. A tűz azonnal belekapott a száraz rőzsébe és korhadt farönkökbe, ahonnan a felszökellő lángok egymás után nyalták körbe hosszú tűznyelvükkel Borka boszorka valamennyi használt tárgyát, kivéve egyet: a botját.
– Nézzétek a botot! – kiáltottak fel egyszerre többen is, megdöbbenten figyelve a nem mindennapi jelenséget. Az történt, hogy a lángszirmok ölelése elől menekülve, a tetszetős bot a levegőbe emelkedett, ahol csinált néhány piruettet, majd néhány méterre a tűzrakástól a földre csapódott. Egyesek megcsípték magukat, nem-e álmodnak talán, de megrökönyödésükre a valóság vette őket körül.
– Dobjátok vissza! – hallatszott, és valaki oda is ment, félénken felemelte a botot és a lángok közé vetette, de az ismét kiugrott, és akárhányszor visszadobták a máglyára, mindig újra meg újra kipattant onnan, mintha emberhez méltó öntudattal rendelkezne.
– Ez csakis valamiféle ördöngösség lehet – hüledeztek a szemtanúk egymás után vetve magukra a keresztet. A látottaktól lassan mindenkinek inába szállt a bátorsága, és egy idő után már senki sem próbálkozott tűzre dobni a máglyától biztos távolságra, a fűben heverő botot, hanem csak szótlanul bámult a sűrűn gomolygó sötét füstfelhőbe.
A lángok heves táncának elmúlásával a férfiak földet lapátoltak az izzó parázsrakásra, hogy elfojtsák, majd felemás sikerérzettel visszaindultak a faluba Hallgatagon andalogtak hazafelé, ahol már az asztalon várta őket a tányér zsíros tyúkhúsleves, s közben valamennyiüknek a legelőn maradt bot járt az eszében.
– Csoda történt ma a falu szélén! – állapította meg Ignác plébános az esti szentmisén. – Határtalan szeretetében Isten üzent nektek, hogy nem felejtett el benneteket! De nektek sem szabad elfelejtenetek őt, mert máskülönben szörnyű vész leselkedik rátok! – dörmögte, de az emberek aligha vették komolyan világvéghuhogó intelmeit, lehiggadva immár többségük a bot mutatványát Borka boszorka utolsó varázslatának tekintette, amit a vénasszony még a halála előtt rendezett meg egykori kuncsaftjai ijesztgetésére.
Hasonlóan vélekedett a dologról a Nyári Pista bácsi kocsmájában összeverődött férfisereg többsége is. Szerintük azonban Borka boszorka nem csak egyszeri műsorszám felmutatását bízta botjára, hanem természetfeletti tudományának javát abba a haszontalan fadarabba plántálta. A magasröptű csapszéki bölcselkedések közepette ezt a nézetet próbálta megcáfolni a hirtelenvérű Labanc Peti, egy napszámosként dolgozó agglegény.
– Badarságokat beszéltek! – mondta, és a söntésnek támaszkodva a mennyezetről lógó lopótökökkel díszített kocsma belterülete felé fordult. – Amikor a vén banya magához szorította Putyora Ottó Verácskáját, voltaképpen titkos rigmusokat súgott a fülébe. Ezt a kislány maga mesélte el! Így hát a banya csodaképességei mind az ő birtokába kerültek...
– Bizony-bizony így volt, de a kislány elszabadult a vénség szorításából és kimenekült a házból – vágott közbe a söntéshez legközelebbi asztalnál ülő Bika Karcsi, egy módosabb telepesgazda frissen nősült fia. – Lévén, hogy senki más nem volt a közelben, Borka kénytelen volt a botjára hagyományozni hosszú élete során összegyűjtött bölcsességét...
– Vajákos dorong! Ki hallott még ekkora ökörséget?!
– Ott voltál te egyáltalán ma délelőtt az égetésen?! Ha láttad volna, hogyan viselkedett a bot, most nem tamáskodnál!
– Az csak álca volt, a hülyék megtévesztése. Időben mondom nektek, hogy Borka nénénk minden boszorkánysága ott lapul a kicsi Verácskában.
– A kis gyanakvó... Majd a bölcs szolga rávilágít a dologra... Biztos agyára ment a megsokasodott férfilé... – hallatszódtak a csúfondáros megjegyzések mindenfelől.
– Ti csak gúnyolódjatok... Annyira balgák vagytok, hogy minden szarral be lehet benneteket etetni.
– No de ki mondja... Nehogy már egy írástudatlan jöttment...
Bika Karcsinak nem sikerült befejeznie mondandóját, mert mire ezt megtehette volna, addigra egy óriási lépéssel előtte termett a hórihorgas Labanc Peti, és balkézből akkora nyaklevest kevert le neki, hogy az újember nyomban a földön találta magát.
– Kelj fel, te szarházi! – ordította az izgága agglegény.
Bika Karcsit nem kellett sokáig noszogatni, kézfejével letörölte a szája szélén kiserkent vért, és négykézlábról támadójára vetette magát, a vádlijánál fogva a földre döntötte, majd rátérdelt, és jobbjával abriktolni kezdte az arcát. Az elszenvedett ütésekért Labanc Peti sem maradt adós, ott püfölte és rúgdosta ellenfelét, ahol érte.
Nyári Pista szerencsétlenségére mindkét félnek voltak jelen ismerősei és támogatói a kocsmában, akik a balhé kitörésekor körbeállták a verekedőket, és hangosan óbégatva biztatták kedvencüket, nem ritkán szóváltásba keveredve egymással, aminek következményeként csakhamar ők is hajba kaptak. A szegény kocsmáros kétségbeesetten futott a plébániára, és könyörögve kérte Ignác atyát, hogy hívja ki a csendőröket, mert azok az eszement barmok teljesen szétverik a vendéglőjét. Joggal aggódott az öreg Pista bácsi, ivójában poharak és üvegek szálltak a levegőben, az egymásnak esett népség felborította az asztalokat, székeket aprított fel egymás hátán, de még a bejárati ajtót is kibillentette a helyéből. Mire a csendőrkapitány két kísérőjével kilovagolt a helyszínre, a hephaj már az utcára is kiterjedt.
– Oszolj! – üvöltötte el magát parancsoló hangon a csendőrkapitány, és kísérőivel a dulakodók közé ügetett.
A felhívásra a kocsmavendégek hirtelen abbahagyták egymás ütlegelését, valahányan kiegyenesedtek, és a fetrengésben bekoszolódott kézelőjükkel megtörölték véres arcukat. Izmaikat lazítva néhány másodpercig erőt gyűjtöttek, majd mély lélegzetet véve egymásra kacsintottak – és akkor csoda történt. Az addig fél órán át egymást könyörtelenül döngölő felek csendben békét kötöttek egymással, s immár együttes erővel lecibálták lovaikról a rend őreit, mert mi a fenét képzelnek magukról ezek a kifigurázott bohócok, hogy beleavatkozhatnak a falusiak dolgába, s úgy elagyabugyálták őket, hogy amikor Ignác plébános felszólítására végre lenyugodtak, a szerencsétlen csendőrök alig tudtak visszaülni a nyeregbe. El is vágtattak szó nélkül, egyszer sem néztek hátra, és a falu elöljáróinak rettegéseivel ellentétben, nem is jöttek vissza. Valószínűleg szégyellték bevallani, hogy néhány részeg falusi paraszt kiverte belőlük a szart, és inkább hagyták a fenébe a megtorlást. Így a helybeliek nyugodtan visszatérhettek a körülöttük történő apró csodákban rejlő esetleges üzenetek megfejtéséhez, és tovább fronclizhatták a faluban még évekig vita tárgyát képező kérdést: kinek a tulajdonába került Borka boszorkány tudománya?
(Részlet A boszorkány botja című regényből)
