A kísértetjárásra az jellemző, hogy időnként valami váratlanul feltűnik, majd még hirtelenebbül elenyészik. A Divi-Zen, akár egyszerűen csak divizen-nek írva: „díszlet, világítás, zene.” A színház három olyan művelete, amit nem a drámaköltő és nem a színész hoz létre, s amely valaha a rendező kifutási területe volt. Manapság azonban inkább a szakmai kapcsolat-rendszerének a tükrözése: kit bíz meg és kit nem, kit hív meg a jól beváltak közül, hogy lássák a minisztériumban, vagy a szomszédvár színházában is, és: hogy milyen meghívásokra számítsanak majd ő vagy a barátai; viszonzásul. Voltak korszakok, amikor egy-egy város színháza s annak közönsége egy húron pendült az illető közösség képzőművészeti ízlésével; s vannak olyanok, mint többnyire ma is, amikor értetlenül merednek a nézők a számukra semmitmondó vagy vizuálisan bölcsködni akaró színpadképre.
Leghamarabb a világítás fakult meg. A színpadon ma már semmit sem helyeznek rivaldafénybe; vagy csak nagyon ritkán s a lólábat kilógatva. A rivalda neve ugyanis nem a rivallani: „harsogni” jelentésű szóból jön: annak a deszkának a neve (ribalto), amit a színpad peremére szereltek, hogy az odahelyezett lámpasor fénye elől a földszinti nézők szemét óvja. A rivaldafény alulról felcsapó; ha a színész egészen előrejött, így megvilágítva az arca kísértetiessé vált; bárki kipróbálhatja egy zseblámpával tükör előtt. Azért szüntették meg, mert rontotta a színész szemét. Ma viszont, a színpad padlójába süllyesztve, csak a szükséges pillanatokban bekapcsolva, kiváló hatáskeltő eszköz lehetne, nem mint az a félméter magas fényszóró, amit olykor be-behoznak a színpad sarkára.
Van azonban más oka is a peremdeszka eltávolításának: a mindig a földszint első soraiba jegyet váltó A-né és Bé-né azon szoktak vitatkozni, hogy a színpaddeszkákon fetrengő művésznők viselnek-e alsóneműt, s ha igen, az milyen, és tökéletesen zár-e vagy sem? Majd látandjuk, fontos kérdés ez! (Pl. egyes avangárdista japán rendezőknél.) A leglényegesebb veszteség azonban a követő világítás megritkulása vagy kimúlása: az igazi drámai megvilágítás sarkított fénnyel történik, amely kiélesíti a vonásokat, felfokozza az arckifejezést, szemben a mennyezeti lámpák szórt fényével, amely tompítja, elkeni az arcjátékot. (Valaha a kolozsvári magyar opera világosítói munkakörét egészében felvállalta a Képzőművészeti Főiskola hallgatósága: ez a munka nemcsak kereseti forrás volt számukra, hanem tanulmányi lehetőség is.) Mindez ma nincs, az eseményeket a napilapok vezércikkei tálalják drámai megvilágításban, nem a színpad.
A legkülönösebb változás azonban a színpad (illetve pódium, vagy valamennyi színpadpótló térkiképzés) és a zene világában az, hogy a – a zene látványossággá vált! A gitáros eszeveszetten rázza a fejét, s ahogy ujjai a gitár hattyúnyakát markolászva dugattyúszerűen működnek, az az önfertőzés gesztikulációját idézi és minden fontosabb és hatásosabb, mint az előállított vagy elrikoltott zene.
A mai zenés bohózat (sokak szerint szakszerűbb csak musical-nek nevezni) hatalmasabb hömpölygésű hivatkozás-folyamot fakaszthat, mintha egy Wagner-operaciklusról kellene elmélkedni... Kezdhetni azzal, hogy „már a régi görögök is” a súlyos tragédiák között pajzán szatírjátékokat adtak elő; aztán felmerül a szaturnáliák ehhez kapcsolodó témája, a bolondos napoké; és a passiójátékok; és az alakoskodás; – és igen, itt kiderül, hogy jóval már a régi görögök előtt: „az alakoskodás a színjátszó tevékenység előfokának tekinthető”, írja Dömötör Tekla. „Maszkos alakoskodók ábrázolása már a kőkori barlangi rajzokon is feltűnik”... ez 20.000 év a görögök előtt! „Az alakoskodók néha pantomimot adnak elő, táncot járnak, gyakran dramatikus játékokat adnak elő, rituális cselekményeket hajtanak végre... Emellett egész Europában különösen nagy szerepe van a férfi-női ruhacserének, a növényi mezbe és szalmába burkolt alakoskodók, illetve a fehér ruhás kísértetek megjelenésének...”
Íme, és lám: B.-né ficánkoló kíváncsisága, hogy mi van a művésznő köntöse alatt, atavisztikus őseurópai gyökerekkel rendelkezik! Mert amíg a színjátszásnak ebben a nemében az előadók részéről a magamutogatás, az exhibicionizmus az ösztönök üzemanyaga, addig a befogadókban, legyenek mégoly interaktívak is, a kíváncsiság! A kíváncsiság, amely a szereplők nimbuszára, glóriájára irányul. Nyilván ez hajtotta Árkádia mezein az őrjöngő, lómaszkurás menádokat, akik széttépték és nyersen felfalták a főszereplőket.
Az is érdekes, hogy a modern színjátszás a felfalás és legalábbis a zabálás mozzanatát átörökölte. A könnyű műfaj, a színészeti saláta és csemege, amit, ismétlem, valaha a görögök is a súlyos tragédiák között üdítő gyanánt bedobtak – nem tudom, survival-revival alapon nem sorolható-e ide az a szokás is, hogy a legvadabb bokszmeccsek szüneteiben fürdőruhás cuncik mászkálnak szanaszét piros léggömbökkel – majd a vendéglátóipar és a színi-saláta előbb csak két műfaj esetében kapcsolódott össze a kabaré és az orfeum eredeti formáiban, míg aztán a közelebbi múltban kialakult a Szilveszteri Műsornak nevezett Super-Gesamtkunst, amely ma már nem is kapcsolódik az évvégi népszokásokhoz – hisz se nép, se szokás –, akárhány színház évadnyitó gyanánt is szilveszteri műsorszámba menő zenés bohózattal, vagy annak szánt valamivel rukkol elő. (Ezek feltehetőleg szilveszterkor a Rajna kincsét játsszák, vagy egy kis, 5-6 órás válogatást Mahler és Bruckner kevésbé ismert szimfóniáiból.)
És ami a legérdekesebb: B. néni kíváncsisága manifesztálódik azokban a műfajokban is, amelyekben eltörlődik a határ színművészet és amatőrizmus között, mint pl. a happening, az installáció, és az a harmadik fajta, amelynek a neve a parapipedonra vagy a peristaltikumra emlékeztet ... ja: performansz. Gyűjtöttem ilyen eseteket, amelyek spontánul alakultak ki, s egyet, mely annyira szemléletes volt, hogy belefért egy negyedszázad történelme, elmesélni is kénytelen vagyok.
Egy vidéki város egyetemének filológia karán egy kedves kis kolleganő motorkerékpárral járt be az előadásokra, mert egy közeli faluban kapott szállást; és természetesen ennek megfelelően is öltözködött: fűzős csizma, bőrnadrág stb. Kolleganői a gyűlölettől tikkadozva piszkolták, és férfikollegái is kezdtek vigyorogva utána fordulni, különösen, mert egyre gyakrabban előfordult, hogy valamelyiket szívességből el-elfuvarozta egy távolabbi sportcsarnokba, vagy terepen végzendő gyakorlatra. Egyszercsak annyira áttüzesedett a légkör körülötte, hogy össze kellett hívni a kari Ifjúmunkás Szövetség közgyűlését, s elnöklésre magát a rektort kérték fel. Mindennek elmondták, legyalázták, s amikor a rektor is befejezte, mindenki az áldozatot nézte: vajon mit fog ő erre felelni?
A kis motoros filológa fellépett az emelvény szélére. Érdeklődő, mintegy ellenőrző pillantással végigmérte a jelenlévőket, úgyszólván egyenként – nagy előadóművészeknél láttam csak még hasonlót –, aztán nyugodt, természetes, közlő modorban megszólalt: „Hát, ha igazán olyan nagyon-nagyon kíváncsiak az ő micsodájára, ő azt megmutathatja, itt, most, mindenkinek, és a rektor elvtárs, de igazán egyesegyedül csak ő, az ujját is bedughatja, ha...” A szégyenérzet egyszerre mindenkit ököllel vágott gyomorszájon. Kísérteties kavargássá alakult a terem, egy pillanat múlva mindenki éppen útban volt hazafelé; és talán már nem is hallotta a mondat folytatását: „ha másképpen nem akarják elhinni” – és itt szégyenlősen ő is lehalkított, „hogy... virgo intacta...”
Ennél többre japán performansz-rendezők se jutottak. Van, aki ilyenkor hányik, van, aki nem. Az utóbbi időben csak egy Cortázar-elbeszélésben fordult elő, hogy a közönség felfalta a zenészeket. Pedig ez gyakoribbá is válhatna... Pótolhatná a természetes kiválasztást...
