Kevesen tudják, hogy e mostanság gyakorta idézett tanulmány voltaképpen a Soli Deo Gloria Református Diákmozgalomnak köszönheti ebben a formában a megszületését. Arról a mozgalomról van szó, amelynek országos konferenciái a negyvenes években „történelmet írtak”. Gondoljunk csak az 1943-as balatonszárszói táborozásra, amikor több száz értelmiségi pályára készülő fiatal – köztük szép számmal erdélyiek is – tanulhatott történelmi tisztánlátást a népi írók vezérkarától. Az 1931-es konferenciát Budapesten tartották, a vezetőség pedig László Dezsőt kérte fel virágvasárnapi előadásra. (Sokatmondó tény: a református ifjúsági egyesületek és mozgalmak történetét számba vevő tanulmány-, emlékezés- és dokumentum-gyűjtemény Ravasz Lászlóval, Makkai Sándorral, Imre Lajossal, Karácsony Sándorral, Móriczcal, Zilahi Lajossal és Féja Gézával egy sorban említi László Dezsőt.1) A ’31-es konferencia programját meghirdető plakát sajnos nem maradt fenn az Országos Széchényi Könyvtárban sem. Hogy miért lett volna feltétlenül szükségünk rá? Egy mikrofilológiai adat tisztázásáért, amelynek szöveg-értelmezési jelentősége van.
A családtagok ugyanis úgy tudják – magam Debreczeni Lászlótól és dr. László Ferenctől hallottam –: a meghirdetett cím arra késztette László Dezsőt, hogy az éjszaka folyamán átdolgozza, áthangolja előadásának szövegét. Nem volt hajlandó a kisebbségi élet nyomorúságait ecsetelni. Ezért aztán így ütötte le az alaphangot: az anyaországiak arra vannak beállítódva, hogy csak halált lássanak a kisebbségi sorban lévő magyarok életében. Ez a szemlélet – fejtette ki – merőben életellenes, zavarja a történelmi tisztánlátást. Mint aki kisebbségi helyzetben eszmélkedett, igazán tisztában van azzal – érvelt –, hogy „a kisebbségi sors tényleg jelentheti egy nép szétszóródását, szétszakadását, elpusztulását, végül halálát”, ám azt is tudja: mindez csak akkor következhet be, ha az akarata ellenére kisebbségbe került nemzetrésznek nem sikerül kitermelnie azokat az erőket, amelyek megtarthatják őt új helyzetében. Arra kereste tehát a választ, hogy miként lehet célirányosan kifejleszteni a gyökérnyomás szerint felszínre törő erőket – nem csupán a kisebbségek megmaradása, hanem az anyaország magyarsága érdekében is.2
A kisebbségi élet ajándékai 1931 végén jelent meg az Új arcvonal című antológiában. Az Erdélyi Fiatalokban Dsida Jenő, az Erdélyi Helikonban Reményik Sándor bírálja a hevenyészve szerkesztett – Jancsó Béla szerint: megszerkesztetlen – kötetet. Mindhárman a László Dezső írását tartják a tizenkilenc szerzőt felvonultató antológia egyetlen valódi értékének, figyelmet érdemlő szellemi teljesítményének.3 Buday György – Jancsó Bélának írt 1932. március 11-i terjedelmes szegedi levelében – a magyarországi ifjúsági mozgalmak összefüggésében tartja jelentősnek, hogy az Erdélyi Fiatalok élén László Dezső „ideológiai szakemberré” fejlődött. Magyarországi viszonylatban ez az érlelődés még nem történt meg. „Itt nem tudott senki komolyan, tudományosan is eléggé specializálódni, vagy ha azt tette, akkor – sajnos – megszakította akaratlanul is a közös összekötő szálakat, és beléolvadt az öregebbek társadalmába, s ezzel megszűnt éppen az az értéke, aminek indult. Valahogy így ne járjatok Ti is. Titeket, azt hiszem, megvéd a kisebbségi sors.” [Kiemelés az eredetiben – Cs. P.]4
A korszakos jelentőségű tanulmány László Dezső utókorában vált igazán reveláló hatásúvá. A hetvenes évek elején Gáll Ernő a humanizmus viszontagságait vizsgálva szembesül a „kisebbségi humánum” értékgazdagító erkölcsi-etikai kérdésével is. Mindenekelőtt Makkai Sándor és Tavaszy Sándor kisebbségi nemzetnevelő törekvései ragadják meg. Minthogy a Magyar fa sorsa és a Magunk revíziója szerzője közismerten László Dezső mesterének számított, akárcsak a kisebbségi jövőteremtés etikai alapelveit kidolgozó Tavaszy, Gáll Ernő óhatatlanul eljut A kisebbségi élet ajándékainak a felfedezéséig. Érdeklődését az kelti fel, hogy – Makkai és Tavaszy nyomvonalán – László Dezső szembeállítja az életigenlő, értékvédő és értékteremtő felfogást „a kisebbségi létben csak pusztulást érzékelő víziókkal”.5 „Azokban a lázas hetvenes években”, amikor Gáll Ernőt egy új, hatékony kisebbség-ideológia, helyzet-adekvát kisebbség-stratégia kidolgozása foglalkoztatta, beszélgetéseink során többször is említette: milyen nagy hatással voltak rá találkozásai László Dezsővel. Ma már nem kétséges számomra, hogy a kisebbségi élet ajándékai vezették őt el a sajátosság méltósága elméletének a megfogalmazásához. Naplójának II. kötetében az 1997. június 21-i feljegyzések között olvasható,6 hogy arra kértem volt őt: jöjjön el a László Dezső válogatott írásait tartalmazó Minerva-könyv7 bemutatójára, és elevenítse fel emlékeit a szerzőről. Ott elhangzott szavaiból idézem az idevágó részleteket egy szerencsésen megőrzött videofelvétel alapján:
„A hetvenes évek elején találkoztam először László Dezsővel, de az eszmék szférájában, még nem személyesen. Abban az időben a humanizmus hazai változatait, viszontagságait kerestem, kutattam, és így bukkantam rá A kisebbségi élet ajándékai című tanulmányára, amely számomra akkor revelációként hatott. Értékelni és értelmezni is tudtam, különösképpen két vonatkozásban: mint annak a felismerőjét, hogy a kisebbségi élet nemcsak megalázottság, megaláztatás, nemcsak a diszkrimináció elszenvedése, hanem ugyanakkor egy nagy erőfeszítés révén, egy erkölcsi kompenzáció révén új értékek alkotására is alkalmat ad, sőt arra ösztönöz. A másik gondolat, amelyet akkor kiemeltem – és ez nyilván máig érvényes –, a románság felé való útkeresés. Ennek az időszerűsége mit sem változott. Kegyelmi állapotnak vagy kegyelmi fejleménynek érzem ma is, hogy személyesen is megismerkedhettem vele.”8
Az Erdélyi Fiatalok dokumentumkötetének a szerkesztőségi előkészítése idején Domokos Gézát a cenzúrával folytatott előcsatározások és utóvédharcok taktikai manőverei kötötték le. Magáról a kötetnek a jelentőségéről érdemben nem beszéltünk. A lehallgatott bukaresti sajtóházban ez felért volna az önfeljelentéssel. Hanem hát évekkel azután, hogy a napi politikai küzdelmektől ő is visszavonult, és belevetette magát a memoár-írásba, ugyancsak meglepett, mekkora revelációt jelentettek neki László Dezső írásai. A Magunk revíziója újrakiadása alkalmából egy Korunk-ankéthoz kértem volt válaszokat tőle.9 Levelet kaptam helyette. Az 1999. január 17-én kelt sepsiszentgyörgyi sorok megírására az késztette, hogy tíz nappal korábban jutott a kezébe a Minerva kiadásában megjelent László Dezső-kötet, amely valósággal letaglózta.
„Ebben a könyvben benne van minden – olvashattam –, amit megítélésem szerint egy mai értelmiséginek tudnia kell, hogy ne csak vegetáljon, nemzeti tartalmait ne csak a történelemmel való elkeseredett perelésben élje ki, hanem cselekvő része legyen az annyiszor emlegetett változva-megmaradásnak. […] Valóban: hogyan lehetséges, hogy a hetven-hetvenöt évvel ezelőtt feltett kérdések ma is ismerősen csengenek, az akkor megfogalmazott ajánlatok, az abban az időben helyesnek vélt kivezető utak a tétlenségből, a Trianont követő bénultságból napjainkban is járható útnak tűnnek? Mert ne feledjük, az akkori, a húszas és a harmincas években megfogalmazott felismerések és tennivalók, az akkori nemzedékek szellemi tartása és mindennapi munkája nyomán cáfolódott meg végső soron a Nem lehet teóriája. Ők indították el az újragondolási folyamatot. Ők hozták mozgásba azokat az energiákat, amelyeket a későbbi generációk, a miénket is beleértve, tovább éltettek. Ez az erő diktatúrák alatt, a román nemzetállam kitartó asszimilációs politikája ellenére, vesztett háborúk emlékétől kísérve, meg-megújuló menekülési hullámoktól gyengítve ápolta közösségünkben az életrevalóság és az összetartás erényét. Az egyetemes magyar szellemiséget pedig sorsából fogant, erdélyi fundamentumán álló, szüntelenül megújulni képes értékekkel gazdagította.”10
A közép-kelet-európai rendszerváltás után várható volt – legalábbis egy ideig ebben reménykedtünk (vagy inkább ebben az illúzióban éltünk?) –, hogy a kisebbségi létparadoxonok, amelyeket az 1937-es Nem lehet vita felszínre hozott, maguktól elhalnak. Nem így történt.
A posztkommunista kisebbségi helyzet kihívásaival szembesülve 1990 szeptemberében így töprengett Veress Károly: „Hajlamosak vagyunk arra, hogy csak a létünket fenyegető külső támadásokra, kívülről jövő veszélyekre reagáljunk. Ez a magatartási taktika a meglévőket egy újabb illúzióval gazdagítja: azzal, hogy belül minden rendben van, s kisebbségi létünk demokratizálásának csakis külső, mások által gördített akadályai vannak. […] Miért nem működnek zökkenőmentesen azok az intézményeink és szervezeteink, amelyekkel mi magunk rendelkezünk? […] Miért történik az, hogy a meglévő lehetőségeinket is kiaknázatlanul hagyjuk, elnapolva, elhanyagolva a dolgokat? Hogy közös gondjainkat nem megoldani akarjuk, hanem a lehető legrövidebb úton szeretnénk szabadulni tőlük? […] Hogy folytonosan védekező állásokba szorulunk még akkor is, amikor kezdeményező félként léphetnénk fel, s olyankor szolgáltatjuk ki magunkat, amikor védekeznünk kellene? Vajon elégséges magyarázatot kínál-e minderre a politikai éretlenségünk, alkalmi tájékozatlanságunk vagy tapasztalatlanságunk? Vagy inkább arról van szó, hogy még a mai napig sem ismertük fel kellőképpen a kisebbségi (itt)létünk lényegét?”11
E kérdéssorjáztatás mögött nem nehéz felismerni László Dezső kisebbségpolitikai nézeteinek korokon átsugárzó üzenetét.
Mindössze huszonhét évesen írta László Dezső A kisebbségi élet ajándékait. A szerkezetileg erre épített Minerva-kötet kapcsán emeli ki a Népszabadság hasábjain Hovanyecz László: „László Dezső műveiről nem azt kell mondanunk, hogy máig időszerűek, hanem inkább azt, hogy igazán mára váltak időszerűvé. Ugyanis annak a kisebbségpolitikának, amelyről ő gondolkodott, talán most jött el végre az ideje.”12
László Dezső születésének századik évfordulóján, 2004-ben, arra mutatott rá Salat Levente, hogy „1931-ben, bő tíz esztendővel az erdélyi magyarság szellemi vezetőit oly készületlenül ért főhatalomváltozást követően nem volt hálás feladat »a kisebbségi élet ajándékai«-ról értekezni. Aki megpróbálta, nem kevesebbet kockáztatott, mint hogy megalkuvó, rossz magyarként válik megbélyegezhetővé – olyanként, aki ott is életet és távlatos jövőt vél fölfedezni, ahol a közerkölcs szerint csak tiltakozni, a sérelmeket kitartóan hangoztatni ildomos.” Szerencsére László Dezső nem volt az egyetlen, aki abban a korban hozzá hasonlóan gondolkodott térségünkben: „Mind a kisebbségi sor alá került nemzetrészek magyarságának sajátos minősége, mind a kisebbségi közösségek érzéke a belső demokratikus berendezkedés iránt, mind a sajátos kisebbségi tisztánlátás, akárcsak a kisebbségi sorsra jutott, elcsatolt magyar nemzetrészek európai vagy egyetemes küldetésének a gondolata olyan toposzok, amelyek sűrűn előfordulnak a kor különböző, többek között kisebbségi magyar kiadványaiban.”13
Az Erdélyi Fiatalok spiritusz rektora és szerkesztője apolitikus volt. Ez amolyan szitokszónak számított évtizedeken át a marxista baloldal részéről velük kapcsolatosan. Mára kiderült, hogy alighanem ez a legnagyobb érdemük. László Dezső kapcsán fejtette ki Tamás Gáspár Miklós 2009 elején az Élet és Irodalomban: „Apolitikusnak kellett lennie a kisebbségi közösség kisebbségi volta folytán, ami miatt az országos közhatalom kézbe vétele természetesen lehetetlen volt és maradt Romániában magyarok számára; apolitikusnak kellett lennie, mert a nemzetiségi önérvényesítés és érdekharc logikája az erők egységesítését kívánta függetlenül a szereplők politikai hitétől…”14
Salat Levente tanulmányát is továbbgondolva Miklós 2009-es Erdélyi Fiatalok-kötetében Csapody Miklós azt emeli ki: László Dezső és társai nemcsak leírták, hogy kisebbségi helyzetben hogyan lehet értelmes, értékvédő és értékgyarapító életet élni, hanem a szerint is cselekedtek.15
*
Hat évvel ezelőtt, 2004. október 15-én, amikor a Protestáns Teológia dísztermében bemutattuk a centenáriumi László Dezső-emlékkönyvet, azzal fejeztem be rögtönzött előadásomat: meggyőződésem, hogy ez a kiadvány a következő húsz évre irányt szab a László Dezső-kutatásoknak, és egyszersmind megkönnyíti azokat. Az eddigi – kolozsvári, szegedi, kecskeméti, budapesti, debreceni – viszszajelzések máris arra utalnak: sok még a lappangó László Dezső-levél, feltáratlan dokumentum. Ezek mind beépíthetők egy majdani szintézisbe. Amelyre talán nem is kell olyan sokáig várnunk. Hiszen máris akadt vállalkozó a Babeş-Bolyai Tudományegyetem filozófia tanszékén, aki monografikus igénnyel veszi számba László Dezső kisebbségbölcseletét.
Jegyzetek
1Tenke Sándor (szerk.): Református ifjúsági egyesületek és mozgalmak Magyarországon a XX. században. Tanulmányok, emlékezések és dokumentumok, különös tekintettel a Soli Deo Gloria Szövetség történetére. Kiadja a Magyarországi Református Egyház. Bp., 1993. 186–187.
2Vö.: László Dezső: A kisebbségi élet ajándékai. Újraközölve in L. D.: A kisebbségi élet ajándékai. Publicisztikai írások, tanulmányok 1929–1940. Cseke Péter szerk. Minerva Könyvek, Kolozsvár, 1997. 77–85.
3Dsida Jenő: Új arcvonal. Tizenkilenc fiatal erdélyi író antológiája. Erdélyi Fiatalok, 1932. 5. 95–97. Lásd még: Kántor Lajos: Reményik, a Helikon és az „új arcú más”. Jelenkor, 2004. 4. 427–434.
4Buday György levele Jancsó Bélának. Szeged, 1932. március 11. In: Cseke Péter (szerk.): Buday György és Kolozsvár. Álom egy Solveig-házról. Komp-Press Kiadó, Kolozsvár, 2006. 139–146.
5Gáll Ernő: A „kisebbségi humánum”. In: G. E.: A humanizmus viszontagságai. Politikai Könyvkiadó, Buk., 1972. 288–301.
6Gáll Ernő: Napló II. 1990–2000. Polis Könyvkiadó, Ko-lozsvár, 2003. 383.
7Lásd a 2-es számú jegyzetet.
8Cseke Péter: „Hálát kell adnom a kisebbségi sorsnak”. Gáll Ernő kisebbségi létértelmezéseiről, két tételben. In: Földes György és Gálfalvi Zsolt (szerk.): Nemzetiség – felelősség. Írások Gáll Ernő emlékére. Napvilág Kiadó, Bp., 2005.333–334.
9Újra: Magunk revíziója. Korunk, 1999. 2.
10Domokos Géza: Találkozásom László Dezső örökségével. Levél a szerkesztőhöz. In: László Dezső emlékezete. 188–189.
11Veress Károly: A demokrácia paradoxonai. In: V. K.: Paradox (tudat)állapotok. Komp-Press – Korunk Baráti Társaság, Kolozsvár, 1996. 7–66.
12Hovanyecz László: A zárójelbe tett nacionalizmus. Népszabadság, 1997. július 25. Kötetben in: Cseke Péter (szerk.): László Dezső emlékezete 1904–2004. Polis Könyvkiadó, 2004. 192–193.
13Salat Levente: László Dezső kisebbségi bölcseletének időszerűsége. Szemelvények egy életműből. In: László Dezső emlékezete. 123–137.
14Tamás Gáspár Miklós: Egészséges és erős apák. László Dezső a Farkas utcában. Élet és Irodalom, 2009. január 2.
15Csapody Miklós: A toronyember. László Dezső emlékére. In: Cs. M.: Egy nemzedék iskolája. Az Erdélyi Fiatalok. (1929–1933). Korona Kiadó, Bp., 2009. 235–250.
