Az 1956-os magyar forradalom ötvenedik évfordulója környékén számottevően gyarapodott az ’56-tal (vagy annak különböző vonatkozásaival) foglalkozó filmalkotások száma. Ekkortájt készült – hogy csak a szélesebb közönség érdeklődésére számot tartó játékfilmes produkciókat említsük – a Szabadság, szerelem, a Mansfeld vagy a Budakeszi srácok, majd A Nap utcai fiúk vagy a Liberté ’56. A megnövekedett érdeklődés nem magyarázható kizárólag a jubileumi alkalommal: a magyar nép kommunista diktatúra elleni szabadságharca olyan történelmi mozzanat, amely nagyszerű mozgóképes lehetőségeket rejt magában. Erre mondják, hogy kifejezetten mozivászonra kívánkozik.
Úgy fest, hogy ötvenhat, az azt követő megtorlások, a kádárizmus továbbra is olyan témák, amelyekről akad mondanivalója a hetedik művészet alkotóinak (is). Az idei, 10. Filmtettfeszten két olyan új magyar filmet – egymástól markánsan eltérő filmes vállalkozások – is megtekinthettek az erdélyi filmrajongók, amelynek központi csomópontja, legfontosabb történetszervező eleme a forradalom történelmi tapasztalata, és mindaz, ami ehhez kapcsolódik.
Anna örök
Kéthly Annáról, a magyar szociáldemokrácia nagyasszonyáról – akit sokan a huszadik század Zrínyi Ilonájának tartanak – az a mondás járta a két háború közt, hogy „az egyetlen férfi a parlamentben” (az egyetlen nő volt); a Horthy-rendszer egyik leghatásosabb ellenzéki politikusának számított, börtönbe mégis a Rákosi-korszakban került, mert a kommunistákat ugyanolyan kíméletlenül bírálta, mint korábban a fasisztákat. Mészáros Márta Utolsó jelentés Annáról című filmje ennek a kétségkívül páratlan asszonynak állít emléket – kár, hogy a produkció hatásfoka nem mérhető tárgyának jelentőségéhez. Mészáros Márta nem először választott filmje témájául ’56-os kulcsfigurát: A temetetlen halott Nagy Imrét, a forradalom miniszterelnökét idézi meg. A rendezőnő szándéka, nyilatkozatai szerint, az volt, hogy az elmúlt évtizedek magyar történelmét felületesen vagy egyáltalán nem ismerő ifjabb generációk számára példaként mutassa fel Kéthly életútját és mintegy közelebb hozza a kádárizmus elsüllyedt évtizedeit. A küldetés viszont épp azért vall kudarcot, mert a film által felvázolt társadalmi-történeti viszonyrendszerbe ágyazott személyes dráma/drámák nem érthető/érthetők meg a kellő történelmi előismeretek nélkül, a rendezés és a forgatókönyv pedig alig van segítségünkre a hiányosságok pótlásában.
Faragó Pétert, a középkori vallon-francia költészet ifjú tudorát azzal bízza meg a hetvenes években a magyar állambiztonság, hogy egy brüsszeli előadása ürügyén próbálja behálózni a belgiumi száműzetésben élő Kéthly Annát: a nő egykori, otthon maradt szerelmével kapcsolatos érzéseire apellálva vegye rá a Kádár-rendszer ádáz emigráns kritikusát, hogy térjen haza, s ezáltal legyen a rezsim élő kirakatbábuja, borítsunk fátylat a múltra! felkiáltással. Az állambiztonságiakat értjük: a fiatalember az egykori élet- és harcostárs unokaöccse, ezért esik rá a választás. A fiatalembert nem: miért vállalja olyan derűs nyugalommal a tisztességtelen együttműködést? (Ilyen volt a kádárizmus, tárja szét karjait egy interjúban a rendezőnő. Ez – filmen – nagyon kevés, főleg ha azzal kalkulálunk, hogy a mai közönségnek fogalma sincs, hogyan működött az ancien régime.) Az alaphelyzet rendkívül izgalmas, innen több irányba is el lehet indulni – Mészáros Márta el is indul mindegyik ösvényen, csak mintha folyton megtorpanna félúton. A szilárd jellemű emigráns politikusnő és a kissé bohó, ifjú ügynök-irodalomtörténész közötti, finoman megrajzolt viszonyrendszer súlyos morális dilemmák boncolgatására ad lehetőséget. Talán nem tévedünk nagyot, ha azt állítjuk, hogy az Utolsó jelentés... nem is annyira a Kéthly Anna filmje (az erkölcsi kategorikus imperatívusz nem ad túl nagy teret a jellemfejlődésre), hanem a Péteré, a mindenkori Pétereké; a kollaborálás lélektanának árnyalt kifejtése azonban meghiúsul, jórészt a döcögő dramaturgia és a papírmasészerű karakterábrázolás miatt. Pedig az Annát alakító Eszenyi Enikő nagyon igyekszik, de aligha rá szabták ezt a szerepet; a többi főbb szereplő alakítását meg inkább ne feszegessük.
És ez nemcsak az ő hibájuk. Mészáros Márta, számos kiváló mű rendezője – nem szolgál örömünkre, de ki kell mondani – bosszantóan amatőr megoldásokat enged meg helyenként. Az emlékezés-jelenetek kínosan illusztratív jellege, a filmszövetbe szervesen beilleszteni szándékozott archív felvételek és a fikciós részek (a tulajdonképpeni filmes „főszöveg”) közti ordító vizuális-technikai eltérés, a minősíthetetlen maszkmesteri munka (a szereplők hol fiatalabbnak, hol idősebbnek néznek ki, mint éppen kellene, és alig változnak az évtizedek folyamán), a stúdiókörnyezet sterilsége – ezekre alig van elfogadható magyarázat. (Néhol esetleg a szűkös anyagiak, de ez nem elég meggyőző, elvégre Brüsszel belvárosát mégiscsak körbefilmezték valamiből.)
Az Utolsó jelentés Annáról tipikusan az a film, amelynek a legfőbb erénye, hogy elkészült, hogy létezik. Rendkívül tiszteletreméltó vállalás, és bár Kéthly Anna többet érdemel, talán segít visszahozni a közbeszédbe a múlt század egyik méltatlanul mellőzött alakját – s vele történelmünk egy fontos szeletét.
Srácok
a hátsó udvarból
Az újságíró-filmesztétából rendezővé avanzsált Vágvölgyi B. András egészen más perspektívából közelít a kommunista rendszerrel szembeni ellenálláshoz, mint a magyar filmművészet nagyasszonya: a politikai elit világa helyett az utcára, a „pesti srácok” közé viszi a kamerát. Kádár noir, flaszter western, jailhouse rock – ezekkel a címkékkel igyekeztek jellemezni – és egyben vonzóvá tenni – alkotói a Kolorádó Kid című opuszt, jelezve ezzel az ’56-os filmprérin való különállását, újszerű megközelítésmódját is. Megjegyzendő, nem alaptalanul. Az eddigi, többnyire idealizált szabadságharcos-ábrázolások helyett valami egészen mást kapunk, egy nyersebb, életszerűbb és, valljuk be, imponálóbb képet: a forradalomban kulcsszerepet játszó utcai harcosok nem hóviráglelkű hazafiak, hanem a flaszter zsiványai, igazi pesti aszfaltbetyárok, akiknek van vér a pucájukban, hogy vidáman tüzet nyissanak a szovjet tankokra. Az alapötlet tehát – egyfajta korszerűsített villoni vagányromantikába csomagolni ’56 harcait – kiváló, mert friss és meghökkentő, csak tele van csapdákkal.
Kreuzer Béla rakodómunkást három évvel a forradalom után az egykori, Corvin-közi harcokban való részvétele miatt tartóztatják le és zárják dutyiba – a film jelenidejének nagy részében az ő börtöndrámáját követhetjük nyomon, az októberi forró napok történetszála flashback-jelenetekben elevenedik meg előttünk. Kreuzer Béla tőrőlmetszett pesti vagány: nagydumás nőszédítő, kalandor és szerencsejátékos, aki otthon van a nagyvárosi jasszok világában, ismeri annak sajátos játékszabályait. Amúgy tesz ő a forradalomra, csak hát egy fránya robbanószerkezet beesik a hálószobájába, míg ő – szerencséjére – épp a fürdőben hancúrozik szeretőjével, a tüzes Iskinéval, s innentől valahogyan belecsöppen az eseményekbe, mint Pilátus a krédóba. A motiváció itt sem egészen világos (hacsak az nem, hogy hősünk alkatából fakadóan kedveli a balhét), de ez legyen a legnagyobb baj. A hitelesség érzetét ennél jobban rombolja, hogy a párbeszédekben mindvégig következetesen – vagy inkább csökönyösen – alkalmazott argó néhol irritálóan idegenül hangzik a szereplők jórészének szájából, ami nem csoda, hisz nehéz hitelesnek tűnő alakítást nyújtani, miközben az ember nem mindig érti, amit éppen mond; aminthogy az is nehezen hihető, hogy az ötvenes években mindenki tolvajnyelven értekezett volna, jampectől a katonatisztig. A főhőst alakító Nagy Zsolt színészi teljesítménye viszont kiemelkedő, a rendező aligha választhatott volna megfelelőbb figurát erre a szerepre.
Anélkül, hogy különösebben elmerülnénk a részletekben: van itt minden, szerelem, kaland, árulás és bosszú – s hatásos filmnyelvi csavarral még egy stilizált neo-noir történetszál is végigvonul a filmen (az angol riporter sztorija); a filmvégi leszámolás-jelenet pedig igazi B-filmes hangulatot áraszt. A rendező le sem tagadhatná, hogy Tarantino posztmodernnek minősített műfajkollázsaihoz hasonló produktumot kívánt letenni az asztalra – a széttartó műfaji elemek azonban nem mindig idomulnak tökéletesen egymáshoz, s néha bizony recseg-ropog a mozgóképes tartószerkezet.
Nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy a film hemzseg a cameóktól, nem tudom, van-e olyan a rendező-publicista baráti-ismerősi körében (jobbára a 80-as évek magyar neoavantgárd-underground művészetéhez közelálló figurákról van szó), aki nem kapott valamilyen hosszabb-rövidebb karakterszerepet – Kemény Istvántól Menyhárt Jenőig, Bárdos Deák Ágitól Kiss Tiborig, Bakács Tibor Settenkedőtől Máriás Béláig. Az efféle kizökkentő elemek láttán az embert az a kellemetlen érzés kerítheti hatalmába, hogy Vágvölgyi B. András valójában nem ’56-ról akart elmondani valami fontosat, hanem önmagáról, saját világáról – s ez a fajta alkotói nárcizmus egyáltalán nem válik a film előnyére.
A Kolorádó Kid, ettől eltekintve, izgalmas és élvezhető alkotás, olyan rendezői vízió eredménye, amely mindeddig hiányzott a magyar történelmi filmkínálatból. A moziból kijőve pedig még sokáig kísér Halász Péter hangja az égi mezőkről:
Fater, ki lébolsz fenn az égben,
kameld e bús vakert kicsit.
Tegnap kinyírták künn a réten
a legbaróbb vagányt, Zsibit,
a legbaróbb vagányt, Zsibit.
Ott keccsöl már az égi grundon,
dzsanázva szférák kórusát –
Fater, télázz elé az úton,
s öleld szívedre kókuszát…
S öleld szívedre kókuszát.
