– Első regényedről, a Szentek hárfájáról számos kritika látott napvilágot, s a Rotary-díj odaítélése után ezek száma tovább nőtt. Számomra a regény egyik legérdekesebb momentuma, hogy (elsősorban) a férfi szereplőkről feltűnően aprólékos öltözködés-leírást kaphat az olvasó. Miért ilyen fontos számodra az alakok felöltöztetése?
– Ahogy megfigyeltem, az emberek nem is annyira aszerint mozognak a világban, hogy milyen a testük, mint inkább aszerint, hogy milyen belső képük van a saját testükről. A többi ember azonban nem látja ezt a belső képet, sőt, a főbb paraméterektől (és speciális élethelyzetektől) eltekintve, többnyire magát a testet sem. A ruházat és az arc: egy átlagos iskolázottságú és figyelmű tekintet számára ennyi egy ember. Én pedig nem kívántam speciális adottságú (röntgen- vagy test-scanner jellegű) pillantással felruházni narrátoraimat: az arcra és a ruházatra figyelnek ők is. Ugyanakkor (attól tartok, merőben történelmietlen módon) tulajdonítottam a ruházatnak némi önkifejező, önarckép-alkotó jelleget: figuráim úgy öltözködnek, hogy ruhadarabjaik speciális együttállása megjelenítse a testükről és személyiségükről kialakított belső képüket. A ruházat: áttetsző. És ebben az értelemben javaslat is ez. A magyar férfiak túlnyomó többségének öltözködése nem sokkal megy túl a majom eszközhasználatán: ruhát tesznek fel a testükre, hogy ne látsszék ki mezítelenségük rútsága, valamint, hogy ne fázzanak olyan nagyon. És ezzel – frusztrált agresszivitásukat tovább dagasztva – elszalasztják a (nyelvileg meglehetősen problematikus) korrekt önkifejezés egy kínálkozó lehetőségét.
– Más műfajú írásaidban is gyakran találkozunk bizonyos férfieszmény megjelenítésének vázlatával, odavetett jelzéseivel. Az öntörvényű, szabad, művelt, jó kinézésű és jó ízlésű úriember, akiben például Krúdy, Kosztolányi, Ottlik és Márai vonásait vélem felfedezni. Mi ez, önarckép? Vagy a 20. századi magyar irodalomból desztillált emblematikus figura?
– Nem, ez a férfieszmény, sajnos, nem önarckép. És nem is a 20. századi magyar irodalomból desztilláltam ezt az emblematikus figurát, noha Krúdyra, Kosztolányira, Ottlikra és Máraira (meg a nagy Dashiell Hammettre) talán valóban hasonlít valamelyest. Engem inkább a lovag figurája foglalkoztatott. Akikből Magyarországnak, köztudottan, annak idején nem adatott túl sok: talán csak a (vagy a korabeli magyarok voltak tökéletesen egyformák, vagy a lovagkirálynak volt változó a testmagassága) mindenkinél mindig épp egy fejjel magasabb Szent László – meg Toldi Miklós, aki azért lovagnak kissé bumfordi, lássuk be. Később azonban felbukkant még néhány. Példának okáért: a Jad Vasem intézet, a holokauszt áldozatainak és hőseinek izraeli emlékhatósága 1956 óta tiszteli meg a Világ (másképpen: Népek) Igaza kitüntetéssel, a nem zsidóknak adható legnagyobbal, azokat a nem zsidó embereket, akik zsidókat mentettek a holokauszt alatt. Ezideig 725 magyar kapta meg a kitüntetést. Egy ideig minden Világ Igaza ültetett, vagy ültettek számára, egy nevét viselő örökzöld fát a jeruzsálemi Har Hazikaron-on (Emlékhegyen), jelképezve, hogy „aki egy embert ment meg, egy egész világot ment meg”, jelenleg azonban ezt a hagyományt nem tudják folytatni: a hegyen már rég nincs hely több fának. De ettől a lovagi életeszménynek, magatartási hipotézisnek vannak még jelentős tartalékai.
– Egy interjúban azt nyilatkoztad, hogy a mai értelmiségiek többarcúak. Kifejtenéd bővebben, miben látod az egyes szerepek funkcióját?
– Én magam egy egyszerű, szomorú szemű, régimagyaros költészettörténész vagyok, aki időnként 19. századi magyar prózával és kortárs irodalommal, nagy ritkán némi irodalomelmélettel is foglalkozik – ennyi (szám szerint: négyféle) érdeklődési irány, továbbá fontossági sorrendjük világos és következetes kijelölése, egy középszintű bölcsészkari egyetemi oktatótól, azt hiszem, el is várható. Az egyetem, Alasdair MacIntyre szerint, az intellektuális konfliktusok generálására és azokban való kötelező állásfoglalás gyakorlására kialakított speciális kulturális intézmény: minket ezekért a tevékenységekért fizetnek – felfogásom szerint teljesen függetlenül attól, hogy beszélünk vagy írunk, s ha éppen írunk, akkor szaktanulmányt, eszszét vagy kritikát írunk-e. Az értelmiségiek száma csökken, intézményi környezetük zsugorodik, a funkciók egymásra íródnak, Oravecz Imre egyetemen tanít, Latzkovits Miklós kollégám jeles novellista. A feladat nem a funkciók elkülönítése, hanem harmonikus egybentartásuk. A regényírás pedig egy bensőséges, külön ügy, óvott, titkos terrénum.
– Visszatérve az öltözködésre, a Rotary-díj átadásán öltönyben, nyakkendőben jelentél meg, miközben irodalmárként vagy kritikusként egy laza öltözködésű Szilasit ismerünk. Kinek vagy minek szól az átöltözés?
– Kétségtelen, hétköznapokon valóban retro-edzőcipőben, sokzsebes nadrágban, melegítőfelsőben vagy kapucnis pólóban érzem kényelmesen magam (ez alighanem az általam tanított, egyetemista korosztály stiláris hatása), de minden alkalmat megragadok a zakó, sőt öltöny-nyakkendő viselésére, mert azt is szeretem (ez pedig alighanem a templombajáró gyerekkori szép ruha jó emlékének nyoma). A Rotary-díjkiosztón viselt ruházatommal (öltöny: Gianni Manzoni, ing: Hugo Boss, nyakkendő: Saint Michel, cipő: Filalfo Easy Life, zokni: lyukas) azonban kétségtelenül mondani akartam valamit. A Kádár-korszak két talán legstigmatizáltabb figurája a vállalkozó és a művész, a hasznot illegálisan megszerző nyerészkedő és a közveszélyes munkakerülő, más szótárban: a bunkó gazember és az ingyenélő naplopó volt. Emiatt a magyar átlagpolgár egy efféle eseményben még ma is hajlamos a (jogtalanul) gazdag tahó és a (joggal) szegény mihaszna alattomban megkötött, sunyi paktumát látni – s e szemlélettől, a másik csoportot illetően, még maguk a vállalkozók és a művészek sem mentesek mindig teljesen. Ez pedig most, amikor az állam feszes, katonás ütemben kivonul a kultúrafinanszírozásból, nem szerencsés kiindulópont. Nem szívesen kérsz vagy kapsz olyantól, akit titokban lenézel és megvetsz, s nem szívesen adsz olyannak, akiről azt gondolod, hogy voltaképpen csak ingyen akar élni, ráadásul sejted róla, hogy titokban megvet és lenéz. Azt akartam a drága (jóllehet: használtan, ajándékba kapott) öltönyömmel elérni, hogy a nézők ne gazdagot és szegényt, hanem egész egyszerűen olyan embereket lássanak az est szereplőiben, akik egyformán szeretik, értik, odaadással és sikeresen végzik a munkájukat (nem lenne pénzük, illetve: nem lennének itt, ha nem így lenne), s most, legalább egy kicsit, megpróbálják kiegyenlíteni a piaci környezetből eredő, mindenkire nézve megalázóan aránytalan jövedelemkülönbségeket. Meg azt, hogy Garaczi is adna a pénzéből, teszem azt, a kazánkereskedőnek, ha látná, hogy a regényírás aránytalanul jobban fizet, mint a kazánkereskedés, mert azt gondolja, hogy a kazán, annak előállítása és forgalmazása, a jövedelmezőségtől függetlenül: fontos.
– Több helyen is azt állítottad, hogy kritikusi, irodalomtörténészi mivoltod nem segített a regény megírásában. A megírás aktusában talán nem, ám az előmunkálatok stratégiáját mennyiben befolyásolta kutatói előképzettséged?
– Az anyagom három forrásból gyűlt fel: fiatalkori emlékeimből (1982 augusztusáig, 18 éves koromig éltem életvitelszerűen Békéscsabán), helytörténeti olvasmányokból (ezeket a könyveket kedélyesen, gyönyörködve, szépirodalom-szerűen, elsősorban a hangulatukért olvastam), valamint olyan célzott kutatásokból, amelyeket valamely konkrét jelenet, kérdés, probléma hívott elő (az angol-búr háborúban harcoló magyarokról vagy az ’56-os forradalomban használt kézifegyverekről például korábban nem sok fogalmam volt). Ez utóbbi fázisban, a konkrét tények vadászatánál, kétségtelenül hasznomra volt (időt takarított meg nekem), hogy a tanszéken alaposan megtanítottak cédulázni, azaz arra, hogy hogyan kell egy szellemi épületet olyan módon téglákra bontani, hogy azokból aztán magad is építhess. Ez azért volt különösképpen fontos, mert a munka közben megtapasztaltam, hogy Isernek tökéletesen igaza van: fiktív és referenciális nem szembenállnak egymással, hanem közösen szolgálják az imagináció érdekeit. Magyarul: az a világ, amit megálmodtam, részben valóban létező elemekből, részben pedig kitaláltakból áll – de ma már én sem tudnám őket megnyugtatóan elkülöníteni. Talán nem is kell.
– A Beszélő című folyóirat 2006-os számában már megjelent egy tanulmány az árpádharagosi (békéscsabai) 1944-es amerikai bombázásról. Keletkeztek-e még ehhez hasonló tudományos „melléktermékek”?
– A középső Liberátor című szöveget én magam nem tartom tanulmánynak, tudományos érdekű munkának. Kétségtelen, hogy szinte kizárólag történeti források interpretációja révén állítottam elő, de – hogy őszinte legyek – a helyi legendák alatt-mögött rejtőző igazság (másik, katonai jellegű diskurzus) valójában nem igazán érdekelt: a legendák ebben az esetben számomra többet érnek. Ami érdekelt, az a tények stiláris értéke, a valós tényállások által kitermeltethető esztétikai érték. Akkoriban nagy hatást gyakorolt rám W. G. Sebald prózája (különösképpen a magyarra Szijj Ferenc által fordított Kivándoroltak), meg kellett vizsgálnom ezt a prózaesélyt közelebbről is. Végeredményben arra jutottam, hogy a tények (néha) azért olyan szépek vagy rútak, mindenesetre: azért értékelhetőek esztétikailag is, mert magának a ténynek is imaginatív a természete: alapvető összetevője a fikció. A factum, a tény – mint, egyébként, a neve is mutatja – valami csinált dolog, valami, amit, hogy úgy mondjam, tényleg megcsináltak. És ez a felismerés, a tények felhasználhatóságát illetően, lelkesítőleg hatott rám a regény írása közben.
A Szentek hárfáját intellektuális krimiként határozzák meg, Te magad többször is hangsúlyoztad azóta, hogy elsősorban a rád nagy hatást gyakorló békéscsabai központot szeretted volna megírni. Grecsó Krisztián és Szvoren Edina novelláiról szólva mondtad azt, hogy az tud igazán hitelesen beszélni egy világról, aki onnan jött, majd némi műveltség által megteremtett távolságból visszatekint oda. Hasonló volt a célod a regénnyel?
– Szvoren Edina és Grecsó Krisztián nagyon-nagyon kedves szerzőim, de az én céljaim mások voltak. Nagyon leegyszerűsítve: nem egy nem ismert, de mások által is megismerhető világot akartam megismertetni. Regényemben nem esik szó Békéscsabáról, regényemben Árpádharagosról esik szó, arról akartam hitelesen beszélni – ott meg sohasem laktam, ott, mondjuk, Ladik lakott meg Béres. (Az más kérdés, hogy ha Békéscsabán maradok, valószínűleg sohasem írtam volna meg az Árpádharagosról szóló regényt, amelynek természetesen a békéscsabai élményeim képezik az anyagát – de ez nem műveltség kérdése, hanem annak kérdése, hogy az ismétlődés, azt hiszem, sajnos, képes lett volna arra, hogy kiüresítse a tekintetemet.) A regény jó részében az egyik templom nem ott áll, ahol a valóságban. A végén azonban a valóságos helyére szállítják. Ám ettől még (ahogy egy korai Darvasi-vers mondja) „hamis, ha odatalálsz, ha nem”.
– Miért volt szükség bűntényre?
– A gyilkosság egy világos, tiszta esemény (elválik a hús a májtól – vagy épp összeolvad egyik a másikkal), képletszerű pontossággal képes összegezni egy világot, jó epikai kiindulópont. Ezen túl felfejtése olyan narratív mintázatokat követ, amelynek elbeszélése során, kivételesen, teljes joggal számíthatunk az olvasó tapasztalataira (a felmérések szerint a magyarországi olvasóközönség 90%-a egy évben egynél kevesebb könyvet olvas el, az olvasó 10%-nak a 90%-a pedig kizárólag kommersz könyveket olvas [mégpedig 90%-ban Wass Albertet és Danielle Steelt: végre tényleg a vas és az acél országa lettünk: yeah!]), s ennek következtében még Ottlik sem átallotta Iskola a határon című regényét egy Holmes-Watson-párosra felépíteni. Végezetül pedig az is világos, és ez engem nagyon érdekelt, hogy a bűntényekhez tartozó nyomozás (lásd pl. a Kennedy-gyilkosságot) gyakorta nem az igazság felfedését, hanem épp annak eltakarását célozza. Ebben a világban tükrök által, homályosan látunk – de az üvegre mi magunk kenjük fel a foncsort.
– A kritikus nem volt meghatározó hatással a regényíróra, a regényíró viszont megváltoztatja a kritikust, mondod. Hogy képzeled ezt a váltást?
– Szépirodalomról röviden, felületesen, gyorsan soha többet nem beszélek, ígérem. Ezen felül pedig törekedni fogok arra, hogy a szövegnek ne csak azzal a részével legyek képes kapcsolatba lépni, amelyre eleve fel vagyok készülve. Feladatomnak fogom tartani, hogy újra meg újra hozzáigazítsam kérdezőprofilomat a szöveg alakjához. Nem lesz egyszerű.
– Véleményed szerint az elektronikus adathordozók és adatbázisok megváltoztatják a filológusi munkát, az irodalmár feladata ezentúl a folyamatos újraolvasás lesz, hiszen lassan eltűnik a „megvan a forrás!” revelációja. A Balassi Bálint utóéletéről szóló munkád már ennek a váltásnak a jegyében született?
– A „megvan a forrás!” revelációja nem csak azért van eltűnőben, mert a forrást, a technikai fejlődés miatt, egyre könnyebb megtalálni, hanem azért is, mert egyre világosabb, hogy a forrás hatásának tételezése valójában mindig fikció. Post hoc ergo propter hoc? Utána, tehát miatta? Hát, vagy igen, vagy nem. De mindez nem létrehozta, csak jobban láthatóvá tette a régi feladatot: a folyamatos újraolvasást. Balassi-könyvem azonban még nem a váltás jegyében született. Hanem közben, a vége felé, jöttem rá, hogy bizony, immár nagyon készülődik egy efféle váltás.
– Korábbi szövegeidtől nyelvezetében is különbözik a Balassi utóéletéről szóló kötet. Korábban az irodalomról szóló beszéd megszokottól eltérő válfaját használtad, mintha kávéházi asztalnál, barátok, kollégák gyűrűjében szólnál. A Balassi-kötet viszont kemény irodalomtörténészi beszéd. Mikor miről hogyan lehet beszélni?
– Mindig, mindenről, mindenhogyan – legalább is egy kényelmesebb világban így lenne. A Balassi-könyvben például két legnagyobb szakmai élményemnek: a történeti poétikának és a dekonstrukció retorikai olvasásának szerettem volna egyszerre hangot adni, s ez – őszintén remélem – tényleg szigorú és következetes szöveget eredményezett.
– „Kinek ír, tanár úr?” A főmű, az eddigi irodalomtörténészi munkásság csúcsa A sas és az apró madarak. Balassi Bálint költői nyelvének utóélete a XVII. század első harmadában. De felfogható-e, érthető-e olyanok számára is, akik nem irodalomtörténészek?
– Nem, azt hiszem, nem. De én magam sem értek mindent, amit az irodalomtörténész szakma létrehoz. A mai humántudomány szövegei valójában már nagyon kicsiny értelmezői közösségekhez szólnak. A legtöbb kutatási eredmény olyan (nem olyan jelentős, csak olyan természetű), mint a relativitáselmélet vagy (Esterházy Péter, illetve, eredetileg: Varjasi Farkas Csaba szerint) a magyar konyha: igazi, mély megértése szinte lehetetlen, elutasítása nevetséges. Ám ez nem baj: ez csak a pontosságunk, pontosságra való igyekezetünk ára. Amit néha van kedvünk megfizetni, néha azonban nincs.
– 1994-ben született az azóta szállóigévé lett mondatod: A mai magyar irodalom figyelmen kívül hagyja az olvasót. Az állítást azután hosszan cáfolod, majd így summázod az érvelést: Be free! „És ez a határtalan szabadság, ami egyeseket felszabadít, egyeseket megrémít.” Ma is ilyen katartikus erőt tulajdonítasz az irodalomnak?
– Nem, az irodalomnak, eredendően, nem tulajdonítok katartikus erőt. Az olvasónak azonban, igenis, tulajdonítok, szeretnék tulajdonítani, tulajdoníthatónak látok egy olyan erőt, amely katartikus erőt tulajdoníthat az irodalomnak. Az irodalom pedig jól teszi, ha folyamatosan készen áll arra, hogy olvasói, esetleg, katartikus erőt tulajdonítanak neki. Hátha. Nehogy már aztán úgy álljon rajta, mint tehénen a gatya.
Szilasi László
1964. január 1-én született Békéscsabán. Magyar–régi magyar–összehasonlító irodalomtudomány szakon végzett a szegedi József Attila Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán, 1989-ben. 1989 és 1999 között szerkesztője volt a Pompeji című irodalmi lapnak, a deKON-csoport alapító tagja. Az SZTE BTK Régi Magyar Irodalom Tanszékének docense, irodalomtörténész, kritikus, esszéista, prózaíró. Kutatási területei: régi magyar költészettörténet, XIX. századi magyar regény, kortárs magyar próza. Legutóbbi műve, a Szentek hárfája című regény elnyerte a Rotary-díjat.
