„Egy város tűnik elém ilyenkor, túl az erdőn, túl a zengő, nyári réten, s mindjobban összeszárad néhány mély és kitörölhetetlen vonalra, mint Houfnagel metszetén. Egészen olyan, mint egy régi metszet. Ilyenkor úgy érzem, hogy egy füstös képű fejedelem mellett állok, fogom a lova kantárát. Szól a tücsök, egy vércse köröz felettünk, a fejedelem megfontoltan néz a városra.”
Cs. Szabó László
Regényes korrajz: Kolozsvár, 20. század alcímű, a budapesti Nemzeti Tankönyvkiadó kérésére készült, Fellegek a város felett címmel 2004-ben megjelent kis kötetem elejére került ez a mottó. A könyv az „Európai iskola” sorozatba illeszkedett, történelmi, politológiai, szociológiai tanulmányok társaként. Azért idézem itt és így Cs. Szabó Lászlót, mert úgy vélem, Cs. ezúttal is pontosan és érzékletesen jelzi történelem és irodalom sajátos viszonyát – természetesen az író, az alkotó oldaláról.
Ezúttal nem Kolozsvárról, nem csak Kolozsvárról lesz szó (noha, bizonyára túlsúlyosan, szülővárosomról); a mostani felkérésnek megfelelően néhány általam kiválasztott könyvön, erdélyi, illetve romániai magyar szerzők utóbbi évtizedekben-években megjelent munkáin igyekszem szemléltetni a história jelenlétét irodalmunkban.
És ehhez a mondathoz máris több magyarázatot kell fűznöm. A felmutatásra kerülő könyvek ugyanis különböző városokban, ráadásul különböző országokban működő kiadóknál láttak napvilágot: a Kriterion Bukarestben bejegyzett (de tetemes mértékben a kolozsvári fiókszerkesztőség munkája révén vált ismertté), a Magvető Budapesten, a Kalligram pedig Pozsonyban és Pesten szerzett nevet magának – nem utolsósorban Erdélyben született és élt írók műveinek megjelentetésével is. Bálint Tibor és Székely János itt is halt meg, Szilágyi István Kossuth-díjasként és a Romániai Írók Szövetsége országos vezetőségi tagjaként ma is Kolozsvárt dolgozik (az ő könyvét a Magvető vállalta); Csiki László a Székelyföld, Bukarest, Kolozsvár és Budapest vonalán haladt – véleményem szerint a halhatatlanság felé, ám ezt néhány évvel halála után még el kell hitetnünk –, munkássága mindenesetre a Magvető előtt a Kriterionnal, az Utunkkal és a Korunkkal is összekapcsolódott; a legfiatalabb, 2010-ben elsőkönyves szerzőnk, Tompa Andrea pedig ma egy budapesti színházi folyóirat főszerkesztő-helyettese, kiváló regényét a szlovákiai Kalligram érdemesítette kiadásra. Példatáram összeválogatása tehát – akaratlanul is – a történelem jelenlétére figyelmeztet; maguk a művek, a kiadói „véletleneken” túl, a közelmúltat vagy a távolabbi múltat szólaltatják meg.
Második számú magyarázatom műfaji jellegű. Mert nem csupán azt kell itt megjegyeznem, hogy a kortárs romániai magyar prózaírók közül többen is vannak, akik szinte programszerűen választják témájukul az egyetemes vagy az erdélyi, a magyar történelem egyes korszakait, személyiségeit (a sok műfajú Lászlóffy Csabára és a Teleki Téka könyvtárosára, Sebestyén Mihályra gondolok mindenekelőtt) – még fontosabb elmondani, hogy a költészetben és a drámában különösen emlékezetes, történelmi ihletésű művek, életművek születtek. Lászlóffy Aladár és Szilágyi Domokos lírájában elmúlt évszázadok ölelkeznek a jelennel; Sütő András, Páskándi Géza, Székely János, Csiki László és Kocsis István színpadra került (vagy nem került) alkotásai úgy szóltak-szólnak napjaink emberéhez, hogy a múlthoz kapcsolják drámai történeteiket, példázataikat.
Itt megállok a magyarázkodással. De nem hagyhatom említetlenül az irodalomtörténetet, annál is inkább, hogy többször beleártottam magam – például éppen annak az 1929-ben és 1930-ban zajlott vitának a feldolgozásával, amely „Vallani és vállalni” néven ismert, és amely éppen a történelmi témák veszélyes eluralkodását tette szóvá az erdélyi magyar irodalomban. A vitát kezdeményezők, így a háttérből irányító, európai látókörű prózaíró és Erdélyi Helikon-szerkesztő Kuncz Aladár, a polémiában megszólalt Kacsó Sándor, Gaál Gábor, Tamási Áron attól féltették az irodalmat, hogy kivonul a kortársi jelenből, nem néz szembe az erdélyi társadalom konfliktusaival, múltba fordulása gyáva menekülés.
Nyolcvan évvel a „Vallani és vállalni” után nyugodtan kijelenthetjük, hogy a megnevezett szerzők (Tabéry Géza, Kós Károly, Berde Mária, Makkai Sándor utódai) – Székely János, Bálint Tibor, Csiki László, Szilágyi István és a fiatal Tompa Andrea – regényeikben korántsem a mai társadalomból való kivonulást képviselték; ezt már csak azért sem tehették meg, mert a történelmet legszemélyesebb magánügyükként voltak kénytelenek megélni. Ez Szilágyi István Hollóidő című könyvéről is elmondható, noha itt – a török hódoltság valamelyik évtizedének történeteiben – a személyesség nyilvánvalóan sokkal áttételesebb, mint a második világháborút átélt kadétiskolás Székely János, a Gheorghiu-Dej és Ceauşescu Romániáját keményen megtapasztalt Bálint Tibor, Csiki vagy akár a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveinek Kolozsvárát ismerő Tompa Andrea esetében.
Egy adott históriai pillanatot, életszakaszt emelnek ki a megélt múltból, vagy fejlődésregénnyé formálják többnyire követhetően önéletrajzi történeteiket. Kevésbé a tanúságtétel, mint inkább az önvallomás a kitűzött cél – ha szabad egyáltalán érdemleges művészi alkotások esetében kitűzött célról beszélni. „A férfiak mai nemzedékének alapélménye (s egyúttal korunk történetének alapvető ténye) a háború volt. Múltunk-világunk leghűbb modellje: a katonaság. Semmit sem érthet belőlünk, aki nem érti ezt” – írta A nyugati hadtest ajánlásában (1979-ben) Székely János. Az elsőszemélyes elbeszélő a vásárhelyi katonaiskolából mondhatni gyerekként közvetlenül a front mögé, a reguláris csapatokkal viszszavonuló vesztesek közé kerül, tehát „a nyugati hadtest” eleve nem képzelhető amolyan hadtörténeti dokumentumnak, különösen nem bár egy frontszakasz teljes leírásának – mégis a dokumentum erejével hat: erkölcsi-lélektani dokumentum, egy erdélyi magyar kamasz fiú emberré válásának körülményeiről ad hiteles, mélyen személyes rajzot, a háborús évekből. Engedelmességre szoktatottak és kiképzők, lovak és meglovagolók (mert lovas kiképzésről van szó), különböző rendű-rangú és emberségű menekülők, elhajtott emberek, fogolytáborok lakói szerepelnek a novellisztikusan felépített történet-sorban, s köztük egy remeklés is akad, a Pálinkás című; lélekrajzi remeklés ez, a megkínzott gyerekember és megkínzott lova tragikus küzdelmének leírása.
Csiki László is a gyerekként átélt furcsa világot, a gyermek és a különös felnőttek viszonyát jeleníti meg a Titkos fegyverekben (1990) – csakhogy a civil élet szintjén. Ám a civil életben is lehetséges ahhoz fogható trauma, mint a háborúba elkerülő kadétiskolásé, akit még ki sem képeztek igazán, és már lovat adnak alája, fegyvert a kezébe. Anya és kisgyereke elindul egy székely faluból a távoli idegenbe, hogy amikor – talán egy évtized múlva – visszaérkeznek, szétnézve az üres állomásépületben (ahol bömböl a rádió, „valahol lelkesítő beszédet tart valaki”), az újraélt falu így rögződjék a tudatban: „Olyan, mint a szegény emberek virágos tányérja szélére húzott maradék falat, mely a világgá ment legkisebb fiúra vár.” A gyermeki emlékekből előbányászható mozaikkockák ugyancsak egyfajta történelmi alulnézetet jelentenek, a második világháború utáni Bukarestről. A kirajzolódó kép sajátosságát az adja, hogy a román fővárosi bérház parkettes mosókonyhájából kilátó magyar gyerek alig-alig tud kommunikálni környezetével; az otthonra épülő képzelgések, a megszépítő messzeség szembesül a nemigen értett utcai történésekkel. Részben a körülötte lévő felnőttek is kettős világban élnek, hát még a gyermek. Egyetlen apró epizód a Titkos fegyverek magával ragadó narrációjából (a legteljesebben történelem-közelből): a kisfiú a falujából Mátyás királyról szóló könyvet hozott magával, az osztályterem falára Mihai király képe került, majd le onnan, hogy aztán az anya egyik hivatalos kérvényére, az „Éljen a békeharc!” alá gyerekírással odafirkantva rákerüljön, aláírásul: özv. II. Rákóczi Ferencné.
Háborút és békét – nem tolsztoji módra, de rendkívüli epikus tehetséggel – Bálint Tibor kötött össze Zokogó majom című nagyregényében (1969), a romániai magyar irodalom mindmáig egyik legjelentősebb, több nyelvre is lefordított művében. Az alcím – „Egy élhetetlen család kálváriája” – egyértelműen utal a korokat átívelő, összefoglaló szándékra, ez azonban nem a távolítást, az objektiválást jelenti. Bálint Tibor fejlődésregényt írt, amelynek főhőse, a Kálmánka névre hallgató kolozsvári külvárosi gyerek: ő maga. Jól felismerhető helyszíneken hús-vér emberek élnek, akiknek fontos is a hús és a vér. De a történelem vére és húsa is megjelenítődik a regényben, mégpedig egészen konkrétan – a 20. század második felére jellemző módon; vagyis nem hosszú leírásokban, értekezésekben, hanem újságkivágások, úgymond apróhirdetések formájában. Ismétlődnek ezek a betétek, mintegy időben is tagolják a regényt. Egy ilyen bevágás-csokrot idézve: „Hitler: Németország kész mindenkivel együttműködni, de minden támadásra fegyverrel válaszol.”; „Nem a béke olajágával jöttem! – mondta híveinek Maniu Gyula a kolozsvári állomáson.”; „Kiknek kell bevonulni az új katonai összpontosításokra?”; „Megkezdődött a második világháború! Anglia és Németország délelőtt tizenegy óra óta, Franciaország és Németország délután öt óra óta háborúban állanak egymással.”; Országos gyűjtés a honvédcsaládokért. – Kormányzó urunk hitvesének felhívása a magyar társadalomhoz.”; „Törvényszék elé került a zsidó, aki vajat, szalonnát lopott lányának uzsonnára.”; „Véget ért a sztálingrádi csata.” Mindez leképződik az élhetetlen (kolozsvári) család históriájában, az életbe léptetett zsidótörvénnyel, majd a főhivatalnokok Budapest felé menekülésével, no meg a következő újabb „apróhirdetéssel”: „A kollektív gazdaság új mintaszabályzat tervezete.”; „Harcoljunk az ötéves terv négy év alatti teljesítéséért!”; „Vessenek véget a gyalázatos amerikai kegyetlenkedéseknek Koreában!”; „Joszif Visszarionovics Sztálin elhunyt.” Az újabb hírek idején, a regényszövetbe simulón megtudjuk, hogy Kálmánka, immár Vincze elvtársnak szólítottan, mint a helyi napilap ipari rovatának munkatársa leckét kap feljebbvalójától éberség-ügyben, aztán ki is rakják állásából. A Református Kollégium volt diákja egy hőstelen kor magát becsületesnek tudó túlélőjeként kerül be az emlékezetes regényhősök archívumába.
Akár innen is folytatható egy másik regénytörténet, ismét a Csiki Lászlóé, A céda nyúl. Csakhogy – a Ceauşescu-diktatúra utolsó éveiben, a nyolcvanas évek vége felé járunk – itt már a becsületesség megítélése sokkal bonyolultabb; persze, nem a diktátorról és elsőrendű kiszolgálóiról van szó, hanem a megfélemlített, magánéletükbe visszavonuló kisemberekről – és azokról, akik gyanús történetekbe keverednek. A Titkos fegyverek gyerekhőse időközben felnőtté érett, „a nagy király lovas szobra” közelében él, van lakása, telefonja („olyan”, mármint amelyet vendég érkezésekor tanácsos letakarni). Váratlan vendége érkezik, akinek távoli – történelmi-irodalomtörténeti – elődjét a 19. századi, szabadságharc utáni bujdosó-vámszedőkben lehetne megnevezni. Ennek a kisregénynek a középpontjában tulajdonképpen nem egy vagy két személy áll, hanem maga a vergődés, a félelem, a reménytelen várakozás.
És most már egy nagy ugrás a 2010-es mába, pontosabban csak a kötet megjelenésének évét számítva, ugyanis az 1971-ben Kolozsvárt született Tompa Andrea első könyve – hasonlóképpen a Zokogó majomhoz – szintén kolozsvári családtörténet és fejlődésregény, s a szó hagyományos értelmében igazi, izgalmas olvasmány mindazok számára, akik az irodalmat és a történelmet nem kívánják egymástól elválasztani. Gyereklányként kezdi megélni szülővárosának változatos históriáját a szerző, ugyanis több nemzedék él együtt ebben a családban, hányatott sorsú, különböző nemzetiségű emberek, a „lent” és a „fent” megtapasztalói. Maga Tompa Andrea (a szereplők egyébként többnyire saját nevükön fordulnak elő a regényben) ifjú kora ellenére megszenvedi a változásokat, iskoláját – annak maradék magyar tagozatát – felszámolják, és ő hűségesnek maradva a filológiai osztályhoz, diákként éli saját kétnyelvűsége hétköznapjait. A hóhér háza valójában több mint két évtized regénye, több is, mint kolozsvári regény, noha akár dokumentumként is olvasható a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveinek helytörténetéhez, Románia-történetéhez, el egészen az 1989-es decemberi napokig. Az sajnos nem valószínűsíthető, hogy akkora figyelem övezze Tompa Andrea könyvét, mint a teljesen más stíluseszményt követő, ugyancsak Erdélyből elszármazott német írónőét, a Herta Müllerét. Egy friss elsőkönyves szerző és egy (friss) Nobel-díjas művét, például A róka volt a vadász címűt nem illik összehasonlítani a még csak most olvashatóvá vált kolozsvári történettel. De arról érdemes volna akár hosszabban is elmélkedni, amit az 1992-es kiadású német regény 2010-es magyar kiadásában az utószót író, különben erdélyi származású és regényével, A fehér királlyal ugyancsak nemzetközi sikert aratott Dragomán György emel ki: „Herta Müller pontos prózája berántja az olvasót ebbe a játékba, részévé teszi a rendszernek.” Tompa Andrea is „beránt” a játékba, a maga áradó prózájával, részévé tesz a rendszernek, jóllehet annak a csúcsát, a diktátort (és méltó társát) nem vonja be a regénytörténetbe, ahogy Herta Müller, közvetve ugyan, de sikerrel megteszi.
Érdemes volna azon is elmélkedni, hogy miért sikeresebb ennek a közelmúltnak irodalomba foglalása, amikor az úgymond alulnézet érvényesül az írói munkában, mint ha maga a történelmi „főszereplő”, történetesen a Ceauşescu házaspár kerül a narráció középpontjába. Daniel Bănulescu 2008-as epikus művének ezt a címet adta: Cel mai bun român al tuturor timpurilor (vagyis: Minden idők legjobb regénye). Nos, a román és nemzetközi díjakkal kitüntetett bukaresti szerző érdemleges könyvet, kalandos könyvet írt a Romániában egyesek által ma is tisztelt, az országnak hihetetlenül nagy kárt okozott diktátorról, az „arany korszakról” és bukásáról – de azt határozottan állíthatjuk, hogy a még Bécsben 2002-ben elkezdett munkából nem a világ legjobb regénye született meg. Mint ahogy Bálint Tibornak sem sikerült a Bábel toronyházában (1996-ban), Hamudius alakjában remeket alkotnia – akár csak kicsit közelítve hitelességben a Zokogó majom figuráihoz –, vagy Csiki Lászlónak utolsó művében, az Ajakírban véghez vinnie a nagy leszámolást azzal a rendszerrel, különösen pedig a rendszernek nevet adó Ceauşescuval, amely és aki távozásra kényszerítette szülőföldjéről. Igaz, hogy az Ajakírban Csiki tehetségéhez méltó nagyszerű fejezetek is találhatók, hasonlóan a Bábel toronyháza néhány emlékezetes jelenetéhez (amelyek viszont nem Hamudiusról szólnak).
Példázataim közt szándékosan hagytam utolsónak Szilágyi István mondhatni klasszikusan történelmi regényét, a Hollóidőt (2001), amely a régmúltban játszódik, és a teremtett történelem példája lehet újabb irodalmunkban. Históriára épített, teremtett irodalmi világ – úgy, ahogy ezt Móricz Zsigmond epikájából és Németh László lélektani-társadalmi prózájából ismerjük. És amiben ugyancsak méltó Szilágyi a nagy elődökhöz (bár az olvasmányosságban nem versenyezhet velük): a nyelvi fantázia, a nyelvteremtő tudás. Persze, ebből a kitűnő műből aligha profitálhat közvetlenül a történelem kutatója. Annál több tanulsággal szolgál a Hollóidő az irodalom kutatójának. Poszler György akadémikus írta alighanem a legjobb elemzést Szilágyi könyvéről, összekapcsolva azt Szilágyi István előző, kiváló regényével, a szilágysági világba ágyazott Kő hull apadó kútba cíművel. Egész gondolatmenetünk, példatárunk tanulságául idézhetjük Poszler megállapítását: „Az első [a Kő hull…] egy társadalmi-történelmi metszet elemzése – térben-időben konkrétan. A második magának a történelemnek az értelmezése – térben-időben absztraktan. Pontosabban arról is szó van: a társadalmi-történelmi metszet elemezhető. Maga a történelem értelmezhetetlen. Az elsőben kegyetlen az adott történelmi helyzet. A másodikban kegyetlen (hollóidő) az egész történelem.”
A magyar–román történész vegyesbizottság 2010. októberi tanácskozásán, Budapesten elhangzott szöveg.
