I.
Egyik nap Pilátus bejelentette, hogy nagy kórusversenyre készül a Kárpátokon túlra. Ennélfogva a szokottnál sokkal többet poshadt a díszteremben a banda, hónapokon keresztül kínlódtak, préselték magukból a szebbnél szebb és tisztábbnál tisztább hangokat – majd fogták magukat, felbéreltek egy buszt és elindultak. Az ismert világ határain túlra kerülve azonban érdekes dolgokat tapasztalhatott meg a sokat látott társaság, s felkészületlenül érte őket az is, ami a szálláshelyen fogadta őket.
A bentlakás maga, egész berendezésével együtt, táptalaja volt a rendkívüliségnek. Ciginyomok a lepedőn, poloskák hastánca, törökvécék minden mennyiségben, ebéd: variációk csirkehúsra. A kórustagok nagy része az ilyesmitől becsületesen kiakadt, jópáran azonban nagy kalandként, túlélőtúrának fogták föl ezt az egészet. Ebbe a jópár emberbe tartozott bele Woland is, aki Juliánusszal és Hontalannal osztozott egy szobán. Juliánusz persze megint becsületesen kiviselte magát, amit Woland – kihasználva a lehetőséget – dugiban fölvett videóra. No ebből lett aztán a nagy hadd-el-hadd. Miután a szobaberendezést rendesen összetörték, ahogy illik, pont ez hiányzott alapon megjelent Iván is, fülig szerelmesen.
Talán a vértócsában úszó Juliánusz, talán a poloskák tánca a plafonon, talán az ebéd kikívánkozása a friss levegőre, vagy az ábrándos tekintetű Hontalan sajnálnivaló pofája, nem tudom, de valami rávette Wolandot, hogy tiszta vizet öntsön a pohárba, és leszámoljon saját magával egyszer s mindenkorra. Gyere, te búsképű. Beszélnünk kell – szólt oda Ivánnak, miután Juliánuszt sikeresen berugdosta az ágy alá, s kihajoltak az ablakon.
Tudod, kölyök – folytatta –, a dolgok nem egészen úgy festenek, ahogy azt te eddig tudtad. Minden, amit elmondtam neked, szín hazugság. Ördögi becsületszavamra mondom. Átvertem, megloptam és rászedtem másokat. A balgák és a hiszékenyek előtt új látóhatárokat villantottam fel. És most, vénségemre, egyedül maradtam. Mondd, Iván. Szerinted miből éltem meg eddig? Azt hiszed, hogy dolgoztam valaha, valamit az életben? Lelkekkel üzérkedtem kezdettől fogva. Szemberöhögtem Pilátust az első percben, amikor azzal fogadott minket, hogy az életben kemény munka fog rátok várni. Fog a fenét, mondtam. S ettől mindenki azt hitte, hogy ránk omlik a Vatikán boltozata. Hát dehogy omlott. Mindenki azt hitte, hogy eljön a várva-várt nagy leleplezés, amit ti úgy emlegettek, hogy a Forradalom. Légy komoly, Iván. Végighazudtam a reggeleket, éjjeleket és estéket. Mantrával tömtem a jónépet, hogy egyszer, majd… hősnek tartottak, pedig csak hősködtem.
Az nem lehet, hogy annyi szív – sziszszent föl Hontalan. De lehet. Mind szívni fogtok – vette át újra a szót Woland. Sőt, mi több, én is. Én provokáltam Pilátust első perctől. Azt állítottam, hogy leleplezem a Rendszer hamisságait, pedig csak jobban eltakartam. És most nem megyek semmire. Ha még a hazugság és az alakoskodás sem képes megváltani a világot, akkor jól nézünk ki – sommázott Woland, és nagyott szívott a friss levegőből. Hát szétfoszlott a nagyszájú, mindent megoldó, mártírwerther mítosza – sóhajtott Iván. Íme, lehullottak az álarcok. A sátán meztelen. Ismét a földön állunk, a talpunkon. A fal ismét fehér, és nem zöld.
Hontalan egyik másodpercről a másikra sokkal szerencsétlenebbnek érezte magát. Valami ránehezedett a vállaira, a derekára, a koponyájára, mintha Istent tépték volna össze, úgy fájt valami. Hogy semmi sem olyan, amilyennek lefestették. Hogy még a sátán sem munkálkodik rendeltetésszerűen a gonoszok kárhozatán. Hogy a Vatikán nem omlik össze, mint Jerikó, ha százezerszer kerüljük is meg. Csend lett, csak a félkómában levő Juliánusz rúgott néha egyet lábaival a semmibe. Hontalanban egyre gyűlt a keserűség, szédült, s kétségbeesetten próbált kapaszkodni az egyetlen biztosnak ítélt dologba. Mert ha leesik az ablakból, senki sem parancsol alája angyalseregeket. Így hát Behemótra próbált gondolni, pontosabban a lány iránt érzett reménytelen, szappanoperák fele csúszó szerelmére. Ha az ég, s a föld, s a pokol összes ördögei, ha szétszakad ajkam, akkor is, csakazértis, az enyém lesz, ha előbb belehalok, ha egyszer, tízszer, százszor belehalok, ha meggebedek… – dőlt Ivánból hévvel a hülyeség, csak úgy dagasztotta a lendület.
– Csillapodj már le. Elég mára a hazugságokból.
– …ha ötvenszer, százszor kell feltámadjak….
– Elég már, na. Jólvan. Fogd fel, hogy vége. Vége. Vége, kölyök. Nincs. Ne áltasd magad, ez is csak hazugság, mint a többi. Légy bátor. Ismerd be, hogy legyőztek. Ha rádnéz, megégsz. Hát érdemes felgyúlni egy pillantástól? Érdemes egy újabbat suppanni?
– …eleget suppantunk máma.
– Eleget. Hát akkor suppantsd ki magadból a szerelmet is. Mire vársz még? Hogy Józsi mondja meg neked, hogy monnyál mán le?
És ekkor megszólalt Józsi, a bojtosfarkú plüssoroszlán. „Monnyál le. Monnyál le.” De az is lehet, hogy csak a félhalott Juliánusz nyögött valamit az ágy alatt. Mindenesetre Ivánban nem volt meg a bátorság, haladékot kért. Woland adott neki három órát, annyi volt reggelig, majd fejét csóválva mormogott valamit a bűnről és a gyávaságról, aztán, ahogy Hontalan elaludt, felkaparta Juliánuszt a földről, hogy levigye az orvoshoz. Pilátus megöl, ha megtudja, hogy hiányozni fogsz a holnapi éneklésről. De ne izgulj, engem is – nyugtatgatta a holttestet, majd óvatosan behúzta maga után az ajtót, nehogy megzavarja Ivánt, míg álmodik.
II.
Hontalan úgy kelt fel három óra múlva, mintha fejbekólintották volna, legalábbis. Kevés ideje jutott gondolkodásra. Gépiesen felöltözött, megreggelizett, eltűrte szó nélkül Woland és Pilátus soros szívatásait, és minden ment is a napi megszokott kerékvágásban, már amenynyire Juliánusz halálával megszokottnak minősülhetett egy-egy nap.
Az, hogy Juliánusz hiányzott, különösképpen nem kavart nagy vizet. Woland a lehető legtermészetesebben viselkedett, méltóan egy megkönnyebbült sátánhoz, Hontalan pedig nem ért rá más rothadásával foglalkozni, eléggé igénybevette őt a sajátja is. A konyhás nénik sem tapasztaltak különösebb hiányt, az éhes vatikániak, mint a sáskahad, úgy vetették rá magukat a csirkecombokra, az, hogy egy adaggal több vagy kevesebb volt, az már igazán nem számított.
Az igazságra végül kóruspróbán derült fény. Nem ment a tenor. Bárhogy erőlködött Corvus, bármennyire nyújtotta a nyakát Hontalan, bármilyen szervezett volt most a banda nem jött össze. Pilátus rögtön kiszúrta, hogy valami nincs rendjén. Elővette a kórusfüzetet és jelenlétet olvasott. Aztán, mintha gombnyomásra történt volna, elkezdett hisztizni, ahogy Juliánuszhoz ért.
Hogy nem sszégyellitek magatokat! Sok nyavalyások! Tanuljátok már meg, hogy az életben a becstelenség és a gerinctelenség nem fog sehová vezetni! Melyik volt az? (szünet) Melyik volt az!? (hangsúlyosabban, teátrálisan) Álljon fel, ha van még bőr a képén. Ha kell, éjfélig is kóruspróbát tartok, de addig nem megyek innen el, ameddig ki nem derül, hogy melyik ölte meg Juliánuszt. Te gyermekek! Ilyen tenorral hogy álljak én ki énekelni? Hontalan csak nyújtja a nyakát, Woland folyton a basszust énekli, mint egy repedt fazék, Corvus meg úgy rázza a fejét éneklés közben, mint egy vad rocker! Sok protézisesek! – hőbörgött a prokurátor. Már vörösödött, és lassan az ájulás környékezte, mikor Woland pofátlanul felállt.
– Én voltam – szólt mély, öblös hangján.
A válasz sem késett.
— Takarodj ki a kórusból! – üvöltötte Pilátus a szentenciát. A falak meg visszhangoztak a „feszítsd meg”-től. Aztán folytatták tovább az éneklést.
Hontalant ez az egész távolról sem hatotta meg. Bambán figyelte, amint legjobb barátja az elismerő tekintetek adta dicsfényben távozik a teremből, maximum annyi változás történt, hogy úgy bámulhatta tovább Behemótot, hogy nem érte ezért őt letolás Woland részéről. Az a változat, hogy csak úgy, varázsütésre lemond a lányról, már korántsem tűnt olyan egyszerűnek. De az is világossá vált számára, hogyha ez így folytatódik tovább, nyomorultul elpusztul. Akkor peddig minden értelmét veszti. Egyedül kellett hát megoldást keresnie a problémára. És talált is. Nem is akármilyet. Utolsó este, miután mindenki lefeküdt, kiszökött a városba, és összeszedett minden margarétát, és jól elcsomagolta.
Másnap a banda boldogan és kifulladtan utazott haza a nagy ismeretlenből. Mindenki úgy csordogált le a székről, mint egy rakás marmaládé. Csak ezt a pillanatot várta Hontalan. Elő a margarétával. Szeret. Nem szeret. Szeret. Nem szeret. Szeret. Nem szeret. Szeret. Nem szeret. Szeret. Nem szeret. Annyira belemelegedett és elmélyült egy időn túl, hogy nem vette észre, amint mellételepedett a Bálna. Azt hiszem, itt ronthatta el.
Mert Woland azt is megmondta, hogy sohase nézzen a Bálna szemébe. Iván viszont kíváncsi volt, így kukkantott belülre, egyre belülre. Bálna zavart volt és fáradt. És megítélni sem tudta ezt a Hontalan-féle imbolygást, zuhanást. Búcsúzáskor megölelte, megszorította egy nagyon icuri-picurit, majd roppant álmosan még egyszer Iván szemébe nézett, mielőtt a busz végleg elrobogott volna a lánybentlakás felé.
